Etológia
Tudományos híradó
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Kubinyi Enikő dr.  |  2012. július 09.

Tudományos híradó

Hírek az etológia világából.



Miért nyüszít a háziróka?


Szibériában közel ötven éve tartanak fent egy olyan ezüstróka-tenyészetet, amelyben csak azokat az egyedeket szaporítják tovább, amelyek legkevésbé félnek az embertől. Így generációról generációra egyre szelídebb, barátságosabb rókák születtek, mára pedig kutyaszerűen vonzódnak az emberhez (emiatt a telepen most éppen ahhoz igyekeznek engedélyt szerezni, hogy a kölyköket háziállatként árusíthassák). A megszülető rókák viselkedése azonban más tekintetben is megváltozott (színük és felépítésük mellett), például másféle hangokat adnak ki, mint szelektálatlan fajtársaik. (Mindez valószínűleg a kutya háziasítása során is épp így történt).
Legújabb vizsgálatukban Gogoleva és munkatársai arra kerestek választ, milyen hangokkal reagálnak a 45-46 generáció óta szelídségre szelektált, háziasított rókák a ketrecük előtt öt percig mozdulatlanul álló ember látványára. Viselkedésüket 36 generáció során agresszióra szelektált és kontroll (válogatás nélkül tenyésztett) rókákéval vetették össze. (A telepen elválasztás után minden róka 3 hónapos kora óta egyedül él egy szűk ketrecben. A ketrecek ötvenesével sort alkotnak, két sor között körülbelül két méter a távolság, tehát látják, hallják egymást az állatok, és a szagok is eljutnak hozzájuk.)
A különleges szelekció a rókák hangadását is befolyásolta. Vannak olyan hangok, amelyek mindhárom csoportban előfordulnak, ezek a nyüszítés, a mély hangú mormogás ("bőgés") és a morgás. Csak a szelídekre jellemző a zihálás, lihegés és egy szaggatott, "vihogó" hang. A szelektálatlan és agresszív rókák viszont prüszköléssel és kaffogással tűnnek ki.
Nem volt ez másképp a mostani vizsgálatban sem, de ezúttal nem csak a vokalizáció típusát, hanem a hosszát is összevetették a csoportok között. Kiderült, hogy a ketrecük előtt mozdulatlanul álló emberre a szelíd rókák rendkívül intenzív hangadással reagáltak, ami viszont körülbelül egy perc múlva lecsengett; az agresszív és szelektálatlan példányok viszont öt percen át alatt folyamatosan hangoskodtak. A kutatók szerint a rókák az ember figyelmét igyekeztek magukra vonni e nevetésre emlékeztető hangokkal, és rábírni, hogy lépjen kapcsolatba velük. Ez a háziasítás hatása, és sokban emlékeztet a kutyáknál is megfigyelhető viselkedésre.


Hová néz a szelíd farkas?

Rókák után térjünk át egy másik rokon kutyafélére, a farkasra. Az olvasók előtt talán ismert, hogy az ELTE Etológia Tanszékén éveken át zajlott ember által nevelt, szelíd farkasok és kutyák viselkedésének összehasonlítása. (Figyelem! Míg a szibériai háziasított rókák szelídsége genetikai okokra, a sok generáción keresztül tartó szelekcióra vezethető vissza, ezek a farkasok a korai kezelés hatására lettek szelídek. A különbség az utódokban mérhető igazán: a háziróka kölyke ugyanolyan szelíd lesz, mint a szülei, a szelídített farkas kölykei viszont éppoly vadak, mintha az erdőből fogtuk volna be őket.)
A farkast nevelő magyar kutatók közül Virányi Zsófia és Belényi Bea Ausztriában folytatta a megkezdett munkát. A bécsi egyetem, a Konrad Lorenz Intézet és az ernstbrunni gróf közreműködésével 11 tagú farkas- és 9 tagú kutyafalkát kutató központot alapítottak, Wolf Science Center néven. Az állatokat szemkinyílás előtt vették el az anyjuktól, és állandó emberi jelenlét mellett nevelték őket öt hónapos korukig. A gondozók továbbra is napi kapcsolatot tartottak fenn az állatokkal, és klikker tréninggel megtanították nekik az alapvető engedelmességi feladatokat: ülni, feküdni, fordulni és farkasszemet nézni az emberrel ("Nézz rám!"). A befektetett erőfeszítés most hozta meg első gyümölcsét: Zsófi és munkatársa, Friederike Range arról írtak cikket a Plos One folyóiratban, hogy legidősebb kilenc farkasuk hogyan követi egy ember, illetve egy kutya tekintetét. A teszt a következőképpen néz ki. A kísérletvezető a vele szemben ülő állatot felszólítja arra, hogy nézzen rá, majd a fejét 90 fokban elfordítja, és a távolba mered. Bármilyen meglepő, a 9 farkasból 6 már 14 hetesen elnézett abba az irányba, amelybe a kísérletvezető. Sőt, 23 hetesen már valamennyi farkas elfordította a fejét abba az irányba, amelybe a vele szemben álló kísérletvezető pillantott.
A tekintetkövetésről valaha azt tartották a kutatók, hogy csak az ember sajátja, mert csak mi ismerjük fel, hogy másoknak is lehetnek vélekedései és ismeretei. Majd fokozatosan kiderült, hogy ez tévedés: az emberszabású majmok, kecskék, hollók, sőt még egy teknős is képes erre. Még ki kell ötölnünk, hogy ha így áll a helyzet, akkor ez a képesség valójában mit szolgál. Különösen annak fényében, hogy az ember arcát figyelő kutyák viszont rendszerint nem néznek el abba az irányba, amerre az ember. Mi lehet ennek az oka? A háziasítás feltehetően arra szelektálta a kutyákat, hogy hosszasan nézzék az emberi arcot, például azért, hogy érzelmeket olvashassanak le róla. De az is lehet, hogy a mindennapi élet során mi magunk szoktattuk rá kutyáinkat arra, hogy az arcunkat, és ne a tekintetünk irányát figyeljék. Az irányba küldést a sokkal egyértelműbb, kézzel való mutatás vette át. A farkasok számára viszont az az előnyös, ha képesek követni fajtársuk tekintetét, mert így hamarabb megpillantják a közelgő veszélyt vagy egy zsákmányállatot.


Mit talált a keresőkutya?

Nagyon gondos kiképzésen esnek át a keresőkutyák, de még ők sem bújhatnak ki a bőrükből. Ha a gazda téves jeleket ad, bizony, hagyják magukat átverni, hiszen a megfelelés vágya gyakran erősebb, mint amit a józan ész sugall. Kaliforniai kutatók (Lit és munkatársai) csábító tárgyakat – teniszlabdát és jutalomfalatot – rejtettek el egy templomban, bizonyos helyekre pedig piros szigetelőszalagot ragasztottak. Miért templomban? Mert feltételezték, hogy oda kevesen visznek kábítószert magukkal. Miután ugyanis elkészültek a rejtéssel, egy csapat kábítószer- és robbanószer-kereső kutya vezetőt arra kértek, hogy kutassák át az épületet. Megemlítették nekik, hogy az elrejtett anyagot piros ragasztószalagok jelzik. A kutyavezetőket azonban átverték, az épületben sehol nem volt se kábítószer, se robbanóanyag. A kutyák azonban mégis jeleztek. De nem a teniszlabdánál – holott imádnak játszani, és a kiképzésük során labdát használnak – hanem a ragasztószalagoknál. No nem azért, mert az orruk megtévesztette őket, hanem azért, mert többi fajtársukhoz hasonlóan kitűnően olvastak a kutyavezetők önkéntelen jeleiből. A gazda elvárásai nagy mértékben hatottak a kutya viselkedésére – erősebben, mint a saját késztetése a labda vagy a jutalomfalat megszerzésére. Nem véletlen tehát, hogy a kutyakiképző központok szerint sokkal nagyobb kihívás és munka a kutyavezetők kiképzése, mint a kutyáké.



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)