„Kis fekete hegyesfülű pumija, Cipő, éppen térített, amikor odaértünk. riadtan loholtak a pörge szarvú magyar kosok.

- Hát kigyelmed, Horvát, ért a kusztorához?

- Tudtam hozzá, tekéntetes uram, má’ gyerekkoromban, pedig a gatyamadzagom még kilofogott. Mostanában nincs ollan könnyű legelőm, nem érek rá faracskálni.Most csak jósolgatom az időt. Egy kis essőt! … A hajnali felhő mikor megfutja az eget, azt tartjuk, délutánra megjő az esső. Ma, nem. Pedig reggel szentül hittem benne. Mind bíztattam a Cipőt: napestig elázunk!

- Ért a Cipő magyarul?

- Csakis magyarul. A pumival a rác is magyarul beszél, ha azt akarja, hogy szavát értse. Ezt, a radai hét rossebb rágja ki, egy vagyonért se adnám ezt én! Tessék odátekénteni, egyet intek nekije, hogy böködi ódalba a Pörgét, mert az fejes ürü, nagyon!”

(Malonyai Dezső: A magyar nép művészete III. kötet, A balatonfelvidéki magyar pásztornép művészete – 1911)

A puli, pumi és mudi viselkedése, temperamentuma és intelligenciája között nincs jelentős különbség. Nem lehetne állítani egyikről sem, hogy a többi fajtánál többet tud, hiszen ugyanolyan állatokat hajtottak velük ugyanolyan területi adottságokkal. Mindháromnak az élete múlott azon, hogy jól dolgozzék. A lényegi különbözőség inkább fellelhetőségükben rejlik.

A mudi származásában teljesen eltér a pulitól, pumitól, spiccfélékkel magyarázza a szakirodalom kialakulását, az agyát azonban mégis a fent leírt körülmények alakították. Ritka terelő kutyának számít. Leginkább a Dél-Alföldi térségben terjedt el. A mudi ritka mivolta miatt kevesebb írásos anyag lelhető föl származásukat tekintve. 2-300 éve alakultak ki spicc jellegű kutyákból. Ezt a megjelenésüket ma is erősen hordozzák.

Az Alföld többi részén a pulit használták, mely kissé hosszabb szőrű, kerekebb fejű és lógó fülű terelő kutya, míg a pumi a pulihoz hasonlatos, de annál kisebb szőrű, felálló fülű, hosszabb lábú és terrieres felépítésű, vérmérsékletű terelőkutya volt. A pumi Somogy és Zala vidékén alakult ki. Jellemzően a dunántúli régiókban használtak ilyen jellegű pásztorkutyákat. Nem véletlen, hogy Fekete István Bogáncs c. regényének főhőse is pumi volt, hiszen Fekete Istvánról köztudott, hogy „Somogyországban” töltötte gyermekkorát. Sajnos bizonyos kiadású könyvek borítóján mai napig tévesen puli képe szerepel.

Régebben elterjedt volt a két elnevezés is: alföldi puli és dunántúli pumi.

A puli a szakirodalom szerint Ázsiából jött velünk, míg a pumi a puliból már hazánk területén alakult ki. Leírások szerint a XIX. században, mikor a merinókat behajtották az országba francia és német pásztorok, akkor a velük jött francia, terrieres pásztorkutyák és a Dunántúlon dolgozó puliszerű terelő ebek keresztezésével jött étre, megőrizve a puli minden munkaképességét, intelligenciáját, ötvözve a terrier rámenősségével, keménységével. Akkoriban világhírű szürke marháinkkal pedig a dunántúli gulyások járták a világot, három hónap alatt hajtották föl lábon németországi vásárokba állataikat értékesítésre. A gulyát ekhós szekerek en kísérték a juhászok, és kutyáik segítségével hajtották az állatokat. Az út során is történtek keresztezések ottani pásztorok jó kutyáival. Ez a típus később rögzült a Dunántúlon.

„Az öreg 84 éves Felner, a járiföldi (Veszprém-m.) nyug. juhászszámadó, aki kerek 70 évig őrizte pulival és pumival a birkákat, kinek apja 79 éves volt, mikor meghalt s az is kis gyerekkora óta a juhászmesterségnek élt, mert az öregapja is juhász volt, hát miért legyen ő más. Tehát a 84 éves, ép, erős, egészséges Felner a többek között a következőket mondja a puliról és pumiról:

’Édes apám csak a pumit szerette. Emlékszem rá, még csipetnyi gyerek koromban (ezelőtt 75 évvel) Kisbárapátiba (Somogy-m.) járt le pumiért. Ott voltak a legtisztább pumik. Hegyes orruk volt, hegyes fülük és olyan acélos göndör szőrük.

Azért szerette a pumit, mert nagyobb, mint a puli és szigorubb (bele is kap a birkába). A napot is jobban bírja.

Az öregapám édesapámat el is kergette 3 évre a háztól, mert öregapám meg a pulit szerette, amelyikből a legszebbet a kislődi tanyán lehetett kapni. Voltak is öregapámnak olyan pulijai, hogy még Pestmegyéből is hozzá jöttek vásárolni.’”

(Félix Endre:  A puli és a pumi – 1924)

A három fajtát az 1900-as évek legelején kezdték szétválasztani és fajtánként tudatosan továbbtenyészteni. A háború után rohamosan lecsökkent a nagyüzemi gazdaságok terjedésével a hagyományos állattartás és kutyával való pásztorkodás. Nagyüzemekben, körbekerítve tartották leginkább az állatokat a gazdálkodók. Olyan juhfajtákra tértek át, melyek hús-, tejhozamukban sokkal többet nyújtanak ősi fajtáinknál, melyek gyapjúja jóval finomabb és jól tűrik a nagyüzemi karámtartást is. Ezeket hívja a népi köznyelv birkának, ősi fajtáinkat pedig juhoknak. A versenyképesebb hozamnövelés szinte teljesen kiszorította ősi juhfajtáinkat és terelőkutyáink létjogosultságát. Az új, nemesített birkafajták már érzékenyebbek, más körülményeket igényelnek. Több húst adnak, és nem bírják annyira a járatást, ridegtartást, hiszen nem kell őket legelőről legelőre hajtani. A 40-50 kilós racka juhokhoz képest a mai húsmerinó pl. 80-100 kilót is eléri, de a francia lacaune (ejtsd lakón) fajta kos akár a 120-at is. Egyre kevesebb szükség van a kutyák terelőmunkájára. Ősi juhfajtáink aránya 5%-ra csökkent a behozott birkafajtákéhoz képest.

Szerencsére a századelőn elkezdett tudatos fajtatenyésztés ez időre már oly méreteket öltött a hobbikutya tartás terén, hogy fennmaradhatott e csodálatos öröksége ősapáinknak, egykori juhász nemzedékek munkájának gyümölcseként.

Napjainkban pedig rohamosan terjed a hobbikutyák számos divatsportja. A kiképzéstől az agilityig ma már számos sportot űzhetünk kutyáinkkal. Ebbe a sorba beállni látszik a terelés is, sportcélú versenyekkel, ösztönpróbákkal és terelés képzéssel a hátterében. Magyarországon ez a kezdeményezés még gyerekcipőben jár, de hiszem, hogy egyszer kialakíthatunk hagyományainkra építve, kutyáinkra szabott terelés képzést és mellé versenysportot, ahogy ennek már 100 éves hagyománya van az angol border collie esetében.  Ehhez azonban ismerni kell hagyományainkat, meg kell értenünk és elfogadnunk azokat, tudni kell, mire szelektálták kutyáikat a pásztorok, mit várhatunk ezek alapján ma kutyáinktól, és ennek megfelelően kell kialakítanunk a követelményeket, szabályokat. Csak akkor érhetünk el hosszabb távú sikereket a terelésben.

Egy biztos: az utóbbi évtizedek tenyésztésének csak küllemre való szelektálása ellenére az ösztönpróbákon rengeteg egészséges terelőösztönű, idegrendszerű és jó munkabírású mudival, pumival találkozunk. Sajnálatos módon a puli tenyésztőknél ezt a fajta használhatósági szempontot teljesen elnyomta az utóbbi években követett egyfajta populáris törekvés, melynek célja a puli minél szélesebb körben való elterjesztése volt. Ennek érdekében feláldozták a puli munkaképességét, speciális temperamentumát, munkára alkalmas szőr köntösét, idegrendszerét.  De a puli sincs elveszve, mert néhány lelkes tenyésztő felfedezte, hogy a puliban is meg vannak még ezek a képességek, még ha kevesebb egyedszámban is, de ha odafigyelnek erre a továbbtenyésztés során, biztos a siker. Itt meg kell említsem az ebben a célirányos tenyésztésben élen járó puli tenyésztő Tari József nevét, aki minden erejével azon van, hogy egy típusos, jó ösztönökkel, munkaképességgel bíró pulit rögzítsen a hagyományok életben tartásához a pulinál is.

Ez jó, mert a cél szentesíti az eszközt, a cél az évszázados hagyományok megőrzése, az „eszköz” pedig még mindig rendelkezésünkre áll kitűnő pásztorkutyáink alakjában!

Menyhárt Krisztina

Vöröskői-Kondacsipkedő Pumi Tenyészet

(Leányfalu)