„Kis
fekete hegyesfülű pumija, Cipő, éppen térített, amikor odaértünk. riadtan
loholtak a pörge szarvú magyar kosok.
- Hát
kigyelmed, Horvát, ért a kusztorához?
- Tudtam
hozzá, tekéntetes uram, má’ gyerekkoromban, pedig a gatyamadzagom még
kilofogott. Mostanában nincs ollan könnyű legelőm, nem érek rá faracskálni.Most
csak jósolgatom az időt. Egy kis essőt! … A hajnali felhő mikor megfutja az
eget, azt tartjuk, délutánra megjő az esső. Ma, nem. Pedig reggel szentül
hittem benne. Mind bíztattam a Cipőt: napestig elázunk!
- Ért a
Cipő magyarul?
- Csakis
magyarul. A pumival a rác is magyarul beszél, ha azt akarja, hogy szavát értse.
Ezt, a radai hét rossebb rágja ki, egy vagyonért se adnám ezt én! Tessék
odátekénteni, egyet intek nekije, hogy böködi ódalba a Pörgét, mert az fejes
ürü, nagyon!”
(Malonyai
Dezső: A magyar nép művészete III. kötet, A balatonfelvidéki magyar pásztornép
művészete – 1911)
A puli,
pumi és mudi viselkedése, temperamentuma és intelligenciája között nincs
jelentős különbség. Nem lehetne állítani egyikről sem, hogy a többi fajtánál
többet tud, hiszen ugyanolyan állatokat hajtottak velük ugyanolyan területi
adottságokkal. Mindháromnak az élete múlott azon, hogy jól dolgozzék. A lényegi
különbözőség inkább fellelhetőségükben rejlik.
A mudi
származásában teljesen eltér a pulitól, pumitól, spiccfélékkel magyarázza a
szakirodalom kialakulását, az agyát azonban mégis a fent leírt körülmények
alakították. Ritka terelő kutyának számít. Leginkább a Dél-Alföldi térségben
terjedt el. A mudi ritka mivolta miatt kevesebb írásos anyag lelhető föl
származásukat tekintve. 2-300 éve alakultak ki spicc jellegű kutyákból. Ezt a
megjelenésüket ma is erősen hordozzák.
Az Alföld
többi részén a pulit használták, mely kissé hosszabb szőrű, kerekebb fejű és
lógó fülű terelő kutya, míg a pumi a pulihoz hasonlatos, de annál kisebb szőrű,
felálló fülű, hosszabb lábú és terrieres felépítésű, vérmérsékletű terelőkutya
volt. A pumi Somogy és Zala vidékén alakult ki. Jellemzően a dunántúli
régiókban használtak ilyen jellegű pásztorkutyákat. Nem véletlen, hogy Fekete
István Bogáncs c. regényének főhőse is pumi volt, hiszen Fekete Istvánról
köztudott, hogy „Somogyországban” töltötte gyermekkorát. Sajnos bizonyos
kiadású könyvek borítóján mai napig tévesen puli képe szerepel.
Régebben
elterjedt volt a két elnevezés is: alföldi puli és dunántúli pumi.
A puli a
szakirodalom szerint Ázsiából jött velünk, míg a pumi a puliból már hazánk
területén alakult ki. Leírások szerint a XIX. században, mikor a merinókat
behajtották az országba francia és német pásztorok, akkor a velük jött francia,
terrieres pásztorkutyák és a Dunántúlon dolgozó puliszerű terelő ebek
keresztezésével jött étre, megőrizve a puli minden munkaképességét,
intelligenciáját, ötvözve a terrier rámenősségével, keménységével. Akkoriban
világhírű szürke marháinkkal pedig a dunántúli gulyások járták a világot, három
hónap alatt hajtották föl lábon németországi vásárokba állataikat
értékesítésre. A gulyát ekhós szekerek en kísérték a juhászok, és kutyáik
segítségével hajtották az állatokat. Az út során is történtek keresztezések
ottani pásztorok jó kutyáival. Ez a típus később rögzült a Dunántúlon.
„Az öreg
84 éves Felner, a járiföldi (Veszprém-m.) nyug. juhászszámadó, aki kerek 70
évig őrizte pulival és pumival a birkákat, kinek apja 79 éves volt, mikor meghalt
s az is kis gyerekkora óta a juhászmesterségnek élt, mert az öregapja is juhász
volt, hát miért legyen ő más. Tehát a 84 éves, ép, erős, egészséges Felner a
többek között a következőket mondja a puliról és pumiról:
’Édes
apám csak a pumit szerette. Emlékszem rá, még csipetnyi gyerek koromban
(ezelőtt 75 évvel) Kisbárapátiba (Somogy-m.) járt le pumiért. Ott voltak a
legtisztább pumik. Hegyes orruk volt, hegyes fülük és olyan acélos göndör
szőrük.
Azért
szerette a pumit, mert nagyobb, mint a puli és szigorubb (bele is kap a
birkába). A napot is jobban bírja.
Az
öregapám édesapámat el is kergette 3 évre a háztól, mert öregapám meg a pulit
szerette, amelyikből a legszebbet a kislődi tanyán lehetett kapni. Voltak is
öregapámnak olyan pulijai, hogy még Pestmegyéből is hozzá jöttek vásárolni.’”
(Félix
Endre: A puli és a pumi – 1924)
Hagyományok
ma
A három
fajtát az 1900-as évek legelején kezdték szétválasztani és fajtánként tudatosan
továbbtenyészteni. A háború után rohamosan lecsökkent a nagyüzemi gazdaságok
terjedésével a hagyományos állattartás és kutyával való pásztorkodás.
Nagyüzemekben, körbekerítve tartották leginkább az állatokat a gazdálkodók.
Olyan juhfajtákra tértek át, melyek hús-, tejhozamukban sokkal többet nyújtanak
ősi fajtáinknál, melyek gyapjúja jóval finomabb és jól tűrik a nagyüzemi
karámtartást is. Ezeket hívja a népi köznyelv birkának, ősi fajtáinkat pedig
juhoknak. A versenyképesebb hozamnövelés szinte teljesen kiszorította ősi
juhfajtáinkat és terelőkutyáink létjogosultságát. Az új, nemesített birkafajták
már érzékenyebbek, más körülményeket igényelnek. Több húst adnak, és nem bírják
annyira a járatást, ridegtartást, hiszen nem kell őket legelőről legelőre
hajtani. A 40-50 kilós racka juhokhoz képest a mai húsmerinó pl. 80-100 kilót
is eléri, de a francia lacaune (ejtsd lakón) fajta kos akár a 120-at is. Egyre
kevesebb szükség van a kutyák terelőmunkájára. Ősi juhfajtáink aránya 5%-ra
csökkent a behozott birkafajtákéhoz képest.
Szerencsére
a századelőn elkezdett tudatos fajtatenyésztés ez időre már oly méreteket
öltött a hobbikutya tartás terén, hogy fennmaradhatott e csodálatos öröksége
ősapáinknak, egykori juhász nemzedékek munkájának gyümölcseként.
Napjainkban
pedig rohamosan terjed a hobbikutyák számos divatsportja. A kiképzéstől az
agilityig ma már számos sportot űzhetünk kutyáinkkal. Ebbe a sorba beállni
látszik a terelés is, sportcélú versenyekkel, ösztönpróbákkal és terelés
képzéssel a hátterében. Magyarországon ez a kezdeményezés még gyerekcipőben
jár, de hiszem, hogy egyszer kialakíthatunk hagyományainkra építve, kutyáinkra
szabott terelés képzést és mellé versenysportot, ahogy ennek már 100 éves
hagyománya van az angol border collie esetében. Ehhez azonban ismerni kell hagyományainkat, meg kell értenünk és
elfogadnunk azokat, tudni kell, mire szelektálták kutyáikat a pásztorok, mit
várhatunk ezek alapján ma kutyáinktól, és ennek megfelelően kell kialakítanunk
a követelményeket, szabályokat. Csak akkor érhetünk el hosszabb távú sikereket
a terelésben.
Egy
biztos: az utóbbi évtizedek tenyésztésének csak küllemre való szelektálása
ellenére az ösztönpróbákon rengeteg egészséges terelőösztönű, idegrendszerű és
jó munkabírású mudival, pumival találkozunk. Sajnálatos módon a puli
tenyésztőknél ezt a fajta használhatósági szempontot teljesen elnyomta az
utóbbi években követett egyfajta populáris törekvés, melynek célja a puli minél
szélesebb körben való elterjesztése volt. Ennek érdekében feláldozták a puli
munkaképességét, speciális temperamentumát, munkára alkalmas szőr köntösét,
idegrendszerét. De a puli sincs
elveszve, mert néhány lelkes tenyésztő felfedezte, hogy a puliban is meg vannak
még ezek a képességek, még ha kevesebb egyedszámban is, de ha odafigyelnek erre
a továbbtenyésztés során, biztos a siker. Itt meg kell említsem az ebben a
célirányos tenyésztésben élen járó puli tenyésztő Tari József nevét, aki minden
erejével azon van, hogy egy típusos, jó ösztönökkel, munkaképességgel bíró
pulit rögzítsen a hagyományok életben tartásához a pulinál is.
Ez jó,
mert a cél szentesíti az eszközt, a cél az évszázados hagyományok megőrzése, az
„eszköz” pedig még mindig rendelkezésünkre áll kitűnő pásztorkutyáink
alakjában!
Ma még
elvétve, isten háta mögötti eldugott tanyákon fellelhetőek ilyen generációkon
át juhászatból élő családok. Tőlük lehet rengeteget meríteni azokból a
szokásokból, kultúrából, melyek formálták juhainkat és velük együtt kutyáinkat.
Ezek az emberek rendkívüli módon ismerik állataikat, hiszen nemzedékeken át
együtt éltek velük. Van mit tanulnunk tőlük! A hagyományőrzés helyszínei pedig
szintén adottak nemzeti parkok, bemutató telepek, néprajzi múzeumok formájában,
ahol génmegőrzés céljából még fellelhetőek ősi juhaink, pásztoreszközeink és
kultúránk. Ott a helye kutyáinknak is, és évszázados munkájuknak.
Menyhárt
Krisztina
Vöröskői-Kondacsipkedő
Pumi Tenyészet
(Leányfalu)