Terelés
Juhászok öröksége
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
kutya.hu  |  2011. szeptember 23.

Juhászok öröksége

A jószág az egyik oka annak, hogy pásztorkutyáink alapvetően különböznek természetben és munkastílusban is a világ többi fajtájától.


„…kistestű pásztorkutyáink terelő szolgálata rendkívüli intelligenciát kíván, mert míg egyrészt csak parancsra kell nagyobb feladatokat véghez vinni, s nem szabad a folytonos csaholással nyugtalanítaniok a legelésző állatot, addig az elkószált birkát, borjút parancs nélkül is tudni kell visszaterelni a nyájhoz, gulyához. Erre a feladatra a pulin, pumin kívül más kutyafajta – betanítás nélkül – nem használható ilyen jól. A pulit, pumit nem kell dresszírozni erre a szolgálatra, mert ez csíraplazmájában rejlő erős dispositio alakjában minden puliban, pumiban fellelhető, s így elég, ha a feladat végrehajtásának precizitása érdekében párszor öregebb kutyáktól látja azt a munkát, amit tudnia kell és akkor éppen olyan kiválóan fogja végezni a terelést, őrzést, mintha már hónapok óta fáradtságos munkával tanították volna rá.”
(Dr. Fekete Lajos:  A pumiról – 1961)

A kenyéradó jószág

Hazánk történelméből fakadóan hagyományaink jellemzően a mezőgazdaságra és állattartásra épülnek, ennek köszönhetően kiváló pásztorkutyákban is bővelkedhetünk. Tán nincs még egy olyan nemzet, melynek összes kutyafajtája használati kutya, munkakutya. Magyarország ilyen. Kilenc kutyafajtánk közül öt,- több mint a fele pásztorkutya. Két nagyobb testű, jellemzően inkább jószág-, tanya őrzésére használt pásztorkutya, a komondor és a kuvasz, és három kistestű, gyors mozgású, élénk vérmérsékletű, igen értelmes fajtánk, a bevezetőben is említett puli, pumi és a mudi. Ezeket a kincseinket szerencsésen megőriztük ez idáig a többi jellemzően magyar haszonállatunkkal együtt. Ezek közül néhányról, szürke marhákról, mangalicákról már olvashatott a kedves olvasó Tari József korábbi cikkeiben, róluk most nem kívánok szót ejteni. Cikkem témája a juhászatok, a juhok köré fonódik, melynek elengedhetetlen, szükséges velejárója a terelő kutya. Ezen őshonos kutyafajtáink együtt alakultak ki, együtt fejlődtek, csiszolódtak a mai napig jószágainkkal és föld adta lehetőségeinkkel.

A Kárpát-medence legismertebb juhfajtái, mint a Hortobágyi- és Gyimesi racka, a Cikta és Cigája mellett még jó néhány juhfajta kialakult évszázados állattartásunk nyomán. A hegyes, hosszú álló szarvaktól a csavart szarvig és a suta (szarvatlan) fajtáig mindegyik megtalálható.
Amíg nem jöttek be az országba a finomabb, jobb minőségű gyapjúval rendelkező merinó és egyéb nemesített fajták francia és német területekről, addig a durvább minőségű, de bőséges gyapjút adó Hortobágyi Racka volt a legfőbb gyapjú termelő haszonállat itt, a Kárpát-medencében.

Egyik legrégebbi juh fajtánk. Jellemzően az alföldi birkapásztorok meghatározó haszonállata volt. Erdélyben elterjedt fajtája, a Gyimesi Racka híresen jó tejelő fajta. Említik régebbi leírásokban székácsmenti, korponai, háromszéki juhként is. Húsa is ízletes.
A Cigáják inkább húst és tejet adtak gazdáiknak, de gyapjújukat is hasznosították. Kis Ázsiából származnak, a Balkánon és Románián keresztül jutottak be az ország területére a 18. század végén. A fajta hármas hasznosítása miatt vált nagyon népszerűvé, azaz jó tejelő, jó húsadó és nagyon finom gyapjút adó fajta.
A Cikta német betelepülők kezén jutott az országba a XVIII. században, leginkább a Dél-dunántúlra. Miután németországi állománya teljesen kipusztult - vált nagy jelentőségűvé a hazai állomány. A világ egyik legritkább juhfajtája. Másik neve a Tolna-baranyai sváb juh.
E négy legjellemzőbb ősi juhfajtánkban a közös,  hogy mindegyik szilaj, ellenálló, rideg fajta. Szilaj, mert viselkedésében számos ősi túlélési minta megtalálható. Vérmes, temperamentumos gyorsmozgású. A kutyával nem igen hajtott nyájaknál gyakorta előfordul, hogy a nyájból ösztönösen kiválik egy fiatalabb egyed és lefekszik, vagy a nyájtól ellenkező irányba fut, hogy magára vonja a ragadozónak vélt kutya figyelmét, ezáltal megmentse nyáját, fajfenntartás szempontjából igen értékes anyákat és bárányaikat. Azért nevezik őket rideg fajtáknak, mert az újabb, nagyüzemi gazdaságokban tartott birkákhoz képest jelentősen különbözik tartási igényük és takarmányozási módjuk. Kora tavasztól késő őszig kihajtották ezeket az állatokat a legelőkre és amennyi füvet bírtak, annyit legeltettek velük. A Kárpát-medence szikes talajára nem volt jellemző a vastag, kövér fű, inkább szédum fajok, szárazságtűrő füvek jellemzőek. Ezeknek a juhoknak ez is elegendő volt. Télen is kihajtották őket rendszerint, mert az 5 centis hó alól ezek a fajták még képesek kilegelni a füvet. Nem kényesek esőre, hóra. Olyannyira nem, hogy télen nem is tarthatók teljesen zárt hodályokban, leginkább csak fedél volt ezeken és némi oldalfal, hogy a levegő átjárhassa, különben befülledt az állatok gyapja


Terelő kutyáinknak is ehhez kellett idomulniuk. Az a kutya nem felelt meg, amelyik nem volt elég gyors, a kiforduló juhokkal szemben elég kemény, sőt: némely keményebb kost nem is volt elég megugatni, körbetáncolni.  Ha nagyon makacskodott, bizony kellett a bátorság és meg kellett csípni a renitens állatot. Ha a kutya túlzottan erélyes, durva volt, az már kárt okozhatott a jószágban. Nyári melegben egy betépett bőrt hamar beköpnek a legyek, a seb elfertőződik, az állat elhullásával járhat. A jó kutyát azonban nagyon megbecsülték.
A jószág viselkedése és terelésük igénye alakította kistestű pásztorkutyáink vérmérsékletét, képességeit is a pásztorok radikális szelekciójával. Amelyik kutya nem hozta az elvárásokat, rövid úton elbúcsúztak tőle, a pásztor nem etette a drága kenyérrel a rossz kutyát. Ment a következőért. Addig, míg olyat nem talált, amelyik képes volt e feladatok megoldására. Ennek a kutyának a kölykei is nagy reménnyel bírtak a pásztorok körében.
Kutyáink egyaránt beváltak juhok mellett, szürkék oldalán, mangalica hajtásban, de még nagy sikerrel segédkeztek baromfi udvarokban is. A legkeményebbnek, leggyorsabbnak a disznók közt kellett lennie, de jó, ha észnél volt a szürkék mellett is. A baromfi udvarban viszont egészen más vérmérséklet kellett, de ők ezt is megoldották.

A juhász munkaeszköze

„-A kutyáknak mi nevük?
-Az öreg, mert az az ídesanyjuk, az a Madár. Amaz ott a Hangász, mer’ hogy mindenre muzsikál. De a legtöbbetérő ez e’, a Picin! … Hogy miért Picin? … Hát hogy a nevéről híjjuk.De ért is ez a birkához mindent. Csak szólni kell neki: eredj! Fordítsd el üket! Ne ereszd el arra üket! … Egyszeribe a fóka elejibe fordul és nem is moccan az onnan, egyik se. Hogy olyan csöndes? Ha akarom, ugat is. Eredj, Picin, ugasd üket!
Iszkolt nyomban a kis fekete jószág. Megkerülte egy iramodással a falkát, ugatva, mintha pörölne velük, s a birkák szepegve dugták össze fejüket; tudakolták egymástól sugdosva: miért haragszik most úgy ránk a Picin, amikor mi semmit sem vétettünk?
Egyet füttyent Mihály – s a dolgavégzett munkás önérzetes nyugalmával ballag vissza mellénk Picin.
- Ilynekor megcirógatom. Hagy tudja, hogy van neki böcsületi.”

(Malonyai Dezső: A magyar nép művészete III. kötet, A balatonfelvidéki magyar pásztornép művészete – 1911)

A másik lényegi különbség Európa legeltetési kultúrái között, hogy a magyar gazdák zöme nem rendelkezett hatalmas földekkel, legelőkkel, melyek el tudtak volna tartani több ezer juhot. Elterjedt a bérlegeltetés. A vetésforgón parlagon hagyott földeket így a földbirtokosnak nem kellett lekaszáltatnia, hanem kiadta bérlegeltetésbe, az állattartóknak pedig nem kellett takarmányt fizetniük, hiszen lelegeltették állataikkal a rájuk bízott területet, így mindenki jól járt. Ez viszont az jelentette, hogy sok esetben km-erekre volt a legelő az állatok tartási helyétől. Fel kellett hajtani oda az állatokat, és vissza. Miután Magyarországon nem jellemző a dús, vastag fű, a szárazabb szédum fűfélék mellett gyakran kellett itatni az állatokat. Kúthoz, természetes vizekhez kellett nap, mint nap hajtani őket és vissza. Mindezt úgy, hogy a környező gabonatáblákba ne forduljon bele a nyáj, mert akkor tetemes kárt okozott rövid idő alatt. Ez viszonylag széles földeken nem is okozott volna gondot, de a kispénzű földművesek csak néhány méter széles, több száz méter hosszú földsávokat kaptak, ún. nadrágszíj parcellákat. Itt ezek között komoly feladat volt egy többezres nyájat károk nélkül végigvinni. Ehhez nem szabadott félnie a kutyának attól, hogy birkalábak közt szaladgáljon ide-oda a búzatábla és a juhok között. Ezt hívták szélezésnek. Ebből fakadóan itt nem működött a távolságtartás. Amelyik kutya távolságtartó volt a birkával, az nem mert bemenni szorosan a juhok mellé, így nem tudta megakadályozni azt sem, hogy beforduljanak a búzatáblába,beforduljanak a „kárba”. Szép lassan kialakult kutyáinkban, hogy akkor tudják igazán irányításuk alatt tartani a falkát, ha közvetlen közelükben dolgoznak. Miután nem túl nagy méretűek, 10-16 kilós kutyákról lévén szó, a temperamentumos birkákkal, juhokkal szemben kellett a kemény fellépés, hogy azok megtanulják tisztelni a kutyát. Ha érzi a birka, hogy a kutya nem elég határozott és kemény, simán nekifordul és elkergeti azt. Ezért ki kellett alakítson a kutya valami olyasmi fellépést, mellyel kellőképp ráijeszthet a juhokra és eléri célját. Így alakult ki a támadva terelős stílus, vagy ahogy a pumi esetén említik, a böködve szökdécselő harcmodor. Azaz a mellső lábaival egyszerre dobbantva leszúr a földre minden ugatásánál, dobbant és ijesztgeti vele a jószágot. Felhasználja a juhok egyik leggyakoribb megfélemlítési eszközét, a mellső lábbal való dobbantást és visszafordítja ellenük. Rendkívül hatékony és a juhoknak sem okoz vele sérülést.

„Mint már mondottuk, a pumi fordítja, keríti a nyájat. Meg nem álljuk, hogy el ne ismételjük itt, amire – kedves kutyájukat dicsérgetve – a balatonvidéki pásztorok tanítottak bennünket.
Amikor a birkát csapáson kell hajtani, jobbra is, balra is szeret bemenni a kárba: a búzába, a más rétjébe. Ilyenkor a pumi keríti, györteti, az állatot körü-körü; fürgén ide-oda szökdel, éles hangon szaporán ugat, hogy kárba ne  menjen a jószág. A kárból tíz ember sem tudja a birkát kihajtani míg jó nem lakott. A kutyától azonban fél a birka.A legerősebb kos is gyáván megszalad a legkisebb kutya elől. Embertől egy csöppet sem fél a birka, holott a legkisebb állat is megbolondítja. Ilyenkor ész nélkül lót-fut, a vezető kos után belerohan a tűzbe, vízbe, a legnagyobb veszedelembe. A birkát akkor is le kell fordítani, ha pocsétába indul, mert a bikra egészsége nem kívánja a latyakot. A belső része psuztul el tőle. Legjobb azt csak otthon megitatni.”

(Malonyai Dezső: A magyar nép művészete III. kötet, A balatonfelvidéki magyar pásztornép művészete – 1911)

A juhász a kutyáját minden tévhit ellenére tanította. Azt tartották, hogy tanítani is tudni kell, mert nem volt mindegy, hogyan alakította kutyája munkáját.  A juhász állataiból élt, a kutya egy eszköz volt számára. Egy nélkülözhetetlen munkaeszköz, melytől a megélhetése függött.

Ez a két lényegi tényező alakította az elmúlt néhány száz évben terelési hagyományainkat és vele együtt pásztorkutyáink munkastílusát, vérmérsékletét. A mai magyar hagyományos terelési stílus alatt ezen sajátos megoldások összességét értik, melyek teljes mértékben hagyományainkra épülnek.



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)