Társasági kutyák
A hajdani kiváltságosok denevérfülű kedvencei
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2011. szeptember 14.

A hajdani kiváltságosok denevérfülű kedvencei

Az 1900-as évek elején egészen a világháború kitöréséig hazánkban a felső tízezer körében legnagyobb közkedveltségnek kétség kívül a francia buldogok örvendtek.


 Még a jó középosztály-béliek számára is elérhetetlenek voltak, annak ellenére, hogy ebben az időszakban életszínvonaluk és jövedelmük nem sokkal maradt el a nyugat-európai hasonló helyzetű polgárokétól. Bár Magyarországon kevesen engedhették meg tartását, mégis sokan ismerték, áhítoztak rá. Ezzel is magyarázható, hogy a divatkutyák közül leghosszabb ideig volt az élen.
A Kárpát-medencében az első divatfajták a világot járt arisztokrácia köreiben tűntek fel az 1880-as években: a pointerek és az angol szetterek kezdték a sort, majd ezt követték egy évtizeddel később a rövidszőrű németvizslák. Ez utóbbiak Monarchia-béli diadalútja Morva- és Csehországból indult, átterjedt Ausztriára, s csak később jutott el Magyarország területére. Ezt követte a német szálkásszőrű vizslák divatja, a sort a tacskók, a bernáthegyiek, újfundlandiak, orosz agarak, foxterrierek, airedale terrierek és a colliek folytatták. A colliek közkedveltsége már-már társadalmi hóborttá nőtte ki magát, de mindez semmi nem volt ahhoz képest, melyet dámáink és uraink a francia buldoggal űztek. Valóságos láz kezdte felütni a fejét, nemcsak nálunk, hanem Európa nyugati felén éppúgy, mint Oroszországban. Voltak, akik a hajdani visszaemlékezések szerint olyannyira nem sajnálták az utazási költségeket a fajtatenyésztés mesterfogásainak ellesésére, hogy akár a francia Riviérán töltendő luxusnyaralás félévi költségét is rááldozták.
    Az XX. század elején a fajta származásáról többféle teória is létezett: a legtöbben azt vallották, hogy a griffon és a törpe vagy más néven toy angol buldogtól származnak, míg mások kialakulásának helyén, Észak-Franciaországban fellelhető kisebb testű álló vagy merev fülű tigriscsíkos, illetve tarka ebet tekintették őseinek. Mivel az állomány nem volt egyöntetű, és a tervszerű tenyésztés is gyermekcipőben járt, előfordult még a századfordulón is, hogy a toy angol buldogokat rossz fejű, de állófülű foxterrierekkel keresztezték, és ezeket nyilvánították francia buldognak. Ezekben az években még kiállításokon is álló- és lógófülű változatokat bíráltak, azokat külön is díjazták. Csak 1909 után lett e fajtánál kizárólag a denevérfül elfogadott, azonban emiatt több ország tenyésztői hátrányos helyzetbe kerültek, próbáltak mindent megtenni azért, hogy továbbra is fennmaradjon mindkét változat. Az angoloknál és az osztrákoknál, akik leginkább az angol toy buldog típusát tenyésztették, elsősorban a kutyák méreteivel volt gond, míg az amerikaiaknál a túlzott előreharapás miatt nem ritkán már-már önálló táplálkozásra képtelen egyedek születtek. Az angol és bécsi tenyészetekből kikerült kutyák legtöbbje elálló könyökök közt lógó mellkassal, pontyháttal, csapott farral „megáldott” példány volt, így nem csodálkozhatunk azon, hogy egy 1914-es kiállításon egy osztrák bíró által kiválónak minősített állat a ringben kétszer körülvezetve a korabeli sajtó szerint „a fáradtságtól majd összeesve valóságos asztmatikus rohamba esett”. De ebben az évben már a mai értelemben véve is egyre több kiváló eb született, melyet jó fejforma jellemzett, így harapásuk is megfelelt a fajtaleírásban foglaltaknak. Színek tekintetében a legkeresettebbek a sötét alapon tigriscsíkosak, a fehér alapon sötét cirmos foltosak voltak, de a tiszta feketék, a fehér-feketék is népszerűnek számítottak.
Hazánkban az 1910-es évek elején már leginkább nem a megjelenés, hanem az ár tette igazán feltűnővé a fajtát. A legtöbb buli Ausztriából származott, s erről egy korabeli kinológus így ír: „a szomszéd sógor unos untalan szaporítja őket, és a legképtelenebb állatokat küldi borsos áron hozzánk. Így nemrégiben láttam 900-2000 koronáig terjedő példányokat rattler arcorral, tacskó lábakkal, hosszú farokkal és háttal, melyeket úgy átlag 300-500 korona értékűekre becsültem.” Ezért sajnos Magyarországra részint a tudatlanság, részint a viszonylagos pénzhiány miatt kevés jó minőségű francia buldog érkezett. Ekkoriban a világ legjobb tenyészetei közül több az orosz arisztokrácia, így egy orosz nagyherceg kezében is voltak – ők nem sajnáltak egy-egy kutyáért egy magyar középbirtok árát megadni. Nem hiába mondták, aki tenyészteni akar, az legyen elsősorban hadseregszállító (ma autópálya-építő vagy más állami beruházások fő beszállítója), másodsorban legyen szíve a szépért pénzt adni. Akik itthon mégis belevágtak a minőségi tenyésztésbe, elsősorban kiváló fedező kanokat vásároltak, ennek viszont az lett a következménye, hogy szukahiány lépett fel. Ugyanis a kor állatorvosi fejlettsége miatt elléskor igen sok szuka elpusztult, ezért felettébb kockázatos volt szaporításuk. A magyar arisztokrácia körében többen is kutyatenyésztésre adták fejüket, de sokan végül is nagy veszteséget voltak kénytelenek elkönyvelni, mivel igen szerencsés volt az, akinél öt kölyök született, s ebből kettő fel is cseperedett.
    Ennek ellenére a francia buldog a tehetős emberek között nagy népszerűségnek örvendett, melyet mi sem bizonyít jobban egy korabeli rajongójuk levelénél: „Oly kedvesek, oly szeretetre méltóak, valóságos pojácák ezen francia bulikák, midőn hegyezik füleiket, midőn egy percig sincsen nyugtuk, hűséges sötét szemeikben csupa tűz lobog, örökösen játszani szeretnének. És mily kedvesek, még mikor alszanak is. Oly mélyen sóhajtanak, oly kellemesen hortyognak, valóságos szimfóniákat húznak el taktusra az ő rövidke orruk orgonasípjain. Igen, ismétlem: oly kedvesek és szeretetreméltóak e virgonc ebek, csak a tenyésztésük ne volna olyan nehéz, vagyis hogyha tökéletesebb szervezetűek lennének… Ha ez a ’ha’ nem volna, mindjárt megközelíthető lenne bárki részére is, tartásuk és tenyésztésük ezzel megolcsóbbodna.”
    Az első világháború után gyakorlatilag hazánkból eltűnt a francia buldog. Ez leginkább azzal magyarázható, hogy a trianoni békediktátum után bizony a hazafias érzés nemigen engedte meg, hogy országunk megnyirbálóinak, akárcsak a franciáknak is kutyáit tartsuk. Ebben az időszakban a hazai fajtáink terjedése mellett a németekének népszerűsége volt jellemző. Csak a húszas évek végén kezdett feltűnni egy-egy francia buldog, olykor bizony meglehetősen kétes minőségben. Egy 1933-ból származó kiállítási tudósításból már kiderült, hogy hazánkban úgy a nehézsúlyú mint a törpe francia buldogot tartották, s a kiállítási ringben ezeket külön-külön is minősítették. A legnagyobb tenyésztőnek özv. gróf Festetics Pálné számított, akinek munkáját állami elismerő oklevéllel jutalmazták. Kennelének egyik legkiválóbb fiatal kanja a bíró jellemzése szerint „igen nemes vérű, részarányos testű, kitűnő fejalkotású és fültartású állat, mely kitűnő minősítés mellett „Fertőgyőztes 1933” címet és a Szövetség aranyérmét is kiérdemelte. A harmincas évek Magyarországán már – lényegesen kisebb számban ugyan, mint a háború előtt, de tartottak francia buldogokat, ám népszerűségük nem érte el a hajdani békeidőkét.



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)