A kutyáról általában
Kutyás bélyegek az örök nyár országából
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2014. január 16.

Kutyás bélyegek az örök nyár országából

Bizonyára nemcsak a Kubát felfedező Kolumbusz, hanem legénysége, sőt a leveleit olvasva maga a spanyol király is igen meglepődhetett azon, hogy a nagy felfedező által egy indiai szigetnek vélt területeken partra szállva teljesen néma kutyákkal találkoztak.


A Kuba szigetén élő őslakosoknak, akik sajnos hamar kihaltak a gyarmatosítás évtizedeiben, a pulyka mellett egyedüli háziállata a Közép- és Dél-Amerikában elterjedt erős testfelépítésű, ugyanakkor kistestű tecsicsi kutya volt. Ahogy futótűzként terjedt el Kuba csodálatos híre, úgy kezdtek özönleni a szigetre a társadalom szinte minden rétegéből származó, új hazát kereső spanyolok. Ki-ki hozta a saját óvilágban tartott kutyáját is, ami megpecsételte a tecsicsi sorsát – hamarosan kipusztult –, viszont Kubában meglehetősen változatos ebállomány alakult ki. Míg az átlagemberek az ültetvényeken és az utcákon spánieleket és különböző kisebb testű kutyák keverékeit tartották, addig az arisztokrácia a máltai uszkár keverékeit gondozta. Mivel igen elkülönülten éltek a köznéptől, kutyáik sem találkoztak és keveredtek az egyszerűbb gazdák kedvenceivel, így néhány generáció alatt kialakult az első őshonos fajta, a blankito, mely másfél-három kilogramm súlyú hófehér luxuskutya volt. A fajta virágkorát a XVII-XVIII. században élte, később azonban fokozatosan vesztett népszerűségéből. Ez azonban nem a kubai tenyésztők hibájából fakadt: Európában követték el a végzetes tévedéseket. Ugyanis Kuba már a XVIII. században kedvelt üdülőhelye volt az európai felső tízezernek, s divattá vált, hogy a Havannából hazatérő úrhölgyek blankitot vigyenek magukkal élő emléktárgyként. Egyfajta státuszszimbólumot jelentett ez az eb az öreg kontinensen, és egyre többen próbáltak szert tenni költséges kubai utazást megspórolva egy-egy blankitora. Megindult a kutyakereskedelem, s százával vitték őket a módosabb európai országokba, különösen Angliába, de mivel áruk meglehetősen magas volt, az élelmesebb vállalkozók maguk is elkezdték szaporítani. Mivel az európai piac legtöbbre a legkisebb testűeket értékelte, ezért megkezdődött a túlzott miniatürizálás, általában a legkisebb kölyköket pároztatták testvéreikkel, szüleikkel. Így nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy kidülledt szemű, görbelábú, betegségre fogékony állatok tömegei jelenjenek meg, melyek összeférhetetlen természetük miatt társállatnak teljesen alkalmatlanok voltak. Amilyen hirtelen növekedett a blankito népszerűsége, hamarosan oly viharos gyorsasággal alábbhagyott az iránta való érdeklődés. Egyedül a cirkuszosok használták még néhány évtizedig a fajtát. Idővel őshazájában is leáldozott közkedveltsége, ami leginkább azzal volt magyarázható, hogy a XIX. század elején immár Európa különböző országaiból érkező telepesek magukkal vitték luxuskutyáikat, melyeket gyakran kereszteztek a blankitoval. Az első kubai fajtát különböző színű törpeuszkárokkal is párosították, így született meg Kuba második őshonos fajtája, a bishon havanese.

Blokk: A bishon havanese rendkívül változatos színekben előforduló kutya, melynek szőrszerkezete kiválóan alkalmazkodott a trópusi éghajlathoz: dús hosszúszőrű, selymes és könnyű, de mivel az aljszőrzet rendkívül gyér, mégis könnyen elviselhető viselője számára a forróság. A bishonokat a tehetős kubai családok kezdték el tenyészteni átgondolt, tervszerű munka során, így hamarosan igen közkedveltté váltak. Mivel gazdáik nem voltak rászorulva a kölykökből származó bevételre, nemigen adták pénzért a szaporulatot: legtöbbször rokonaiknak, illetve olyan személyeknek ajándékozták, akiknek szívességgel tartoztak. A tenyésztés tehát igen sikeres volt, s mivel több dúsgazdag ültetvényes is foglalkozott a fajtával, nem meglepő, hogy már 1863-ban Párizsba is küldtek kiállításra néhány gyönyörű bishont Havannából. Ez megtette hatását: a fajta iránt nagy kereslet alakult ki. Népszerűsége az évek múlásával azonban az öreg kontinensen elhalványult, így továbbra is a szigetország arisztokratái körében tenyésztették nagyobb mennyiségben. Amikor az 1950-es években forradalmak söpörtek végig Kubán, majd megtörtént a szocialista rendszerváltás, a jobb módú polgárok tízezrei hanyatt-homlok menekültek az országból abban a hitben, hogy néhány hét múlva visszatérhetnek. Így sok esetben kedvenc kutyáikat sem vitték magukkal, ezért történhetett meg, hogy mindössze három jelentősebb tenyészvonal került ki az országból. A Kubában maradt állatokat, mivel azok a megdöntött uralkodó osztály jelképének számítottak, nem voltak kívánatosak a hivatalos politika álláspontja szerint, ezért a fajta szép lassan a kipusztulás szélére sodródott.

Szerencsére az 1970-es években az Egyesült Államokban egy ebtenyésztő felfigyelt az eltűnőben lévő bishon havanese-re és elhatározta, hogy belevág a fajta megmentésébe. A kubai emigránsok lapjában adott fel hirdetéseket, így tudott vásárolni néhány Egyesült Államok béli példányt, majd pedig egy Costa Ricába kimenekített vérvonalból is szerzett pár egyedet. Erőfeszítései sikerrel jártak, amit mi sem bizonyít jobban az 1979-ben megalapított első havanese fajtaklubnál. E szervezet munkájának is köszönhető, hogy a havanese-ek szép lassan meghódították egész Amerikát és Európát, miközben őshazájukban a kis kedves kutyusokból alig maradt. Kuba a forradalmak után teljesen lezárta határait a külvilág felé, így az 1963-ban elfogadott FCI fajtaleírásról sem vett tudomást. Amikor az 1980-as években enyhült a politikai szigor, az FCC (a „kubai MEOE”) felvételét kérte az FCI-be, így 1987-től annak teljes jogú tagja lett. Tehát végre megkezdődhetett a nemzetközileg is elismert havanese-tenyésztés Kubában is, melynek eredményeit mutatja, hogy 1997-ben több évtizedes szünet után ismét érkezett Európába kubai bishon havanese. Ma Kubában igen népszerű a fajta, sokan tartják őket, nemcsak a hajdani arisztokraták leszármazottai, hanem minden társadalmi osztály körében elterjedt.

5 centado: Hosszúszőrű skótjuhász kutya. Még a XIX. század vége felé is a skóciai, leginkább sötét színű birkákat colley-nak nevezték, a „col” angolszász szó ugyanis sötétet, feketét jelent. Az állatokat őrző kutyáknak ekkoriban még nem volt általánosan elfogadott elnevezése, egyszerűen a birkák után collie-knak hívták őket. Így ragadt e mára oly népszerű skótjuhászokra ez az elnevezés. A collieknak mára három változata alakult ki: a rövidszőrű, a szálkásszőrű és a hosszúszőrű. Ez utóbbi vált igazán elterjedtté a nagyvilágban. Igazi vonzó, kecses kutyaszépség, melyeket kifejező füle tesz igazán gyönyörűvé. Ha éberen figyel, fülét félig kiegyenesedve előreszegezi, nyugalmi helyzetben gyöngéden hátrahajtja. Ma már terelőkutyaként nemigen használják. Ahol még tartanak juhászkutyát, a border collie váltotta fel munkájában. Ennek ellenére megőrizte mai napig jó tulajdonságait: élénk, fürgelábú, éles látással rendelkezik, s munkakedve is szinte csillapíthatatlan. Generációról generációra hosszú évszázadokon keresztül terelte a birkákat, de az emberek figyelmét nem igazán keltették fel ezek a derék állatok, egészen addig, míg Viktória királynő 1860-ban egy vidéki látogatása alkalmával beleszeretett ebbe a fajtába, s később palotájába is vitt belőlük néhányat. Ezután Angliában és Amerikában egyaránt a leggazdagabbak szinte minden pénzt megadtak egy-egy, a királynő kutyáihoz hasonlító kölyökért. Így nem csoda, hogy e fajtánál fordult elő a történelemben először, hogy több mint ezer angol fontot, mai értékben mintegy félmillió forintot fizettek a választási kölyökért. A kereslet hatására megindult a tervszerű tenyésztés, mely során a küllemet kiemelten kezelték, ezért hosszú évtizedeken keresztül orosz agarat és gordon szettert is felhasználtak nemesítéséhez. Mivel ezt a fajtát eredetileg a zord időjárás elviselésére tenyésztették ki, a trópusokon való tartása igazi kihívást jelent a kutyabarátok számára, ezért csak igen kis állománya található a forró égöv alatt, így Kubában is.

20 centado: Amerikai cocker spániel. A spánielek Spanyolországból származnak, nevük minden bizonnyal az espanyol szó alakváltozata, tehát lényegében spanyol kutyát jelent. S valóban, a Kubába betelepedő spanyolok hoztak a szigetországba ősi jellegű spánieleket, melyeket erdei vadászatokon éppoly jól tudtak hasznosítani, mint a lőtt vízi madarak apportírozásánál. Viszont az 1880-as évektől Amerikában tenyésztett úgynevezett amerikai cocker spániel csak a XX. század első harmadában jelent meg Kubában, amikor már kialakulásának helyén megerősödött. Sokáig csak fajtaváltozatnak tekintették, külön törzskönyvezésére csak az 1930-as évektől került sor. Az angol cocker spánielnél kisebb testűek, mintegy 10-14 kilogrammosak. Pofájuk viszonylag rövid, a koponya kimagaslik, a szemek kerekebbek, a homlokorom markánsan kidomborodik. Hosszú éveken keresztül az amerikai cockerek a terepversenyeken is igen jól szerepeltek, de később már inkább házikedvencként és kiállítási kutyaként voltak népszerűek. Különösen a II. világháború után váltak Észak- és Dél-Amerikában egyaránt divatossá, állományuk néhány év alatt a többszörösére duzzadt. A fajtát három változatra osztották: a feketére, minden egyszínű nem fekete tiszta színre és a többszínű egyedekre. Mindegyiknél nagyon fontos a tiszta árnyalat, s a többszínűeknél a határozott rajzolat. Mint a világ legtöbb országában, a leginkább keresett a bélyegen látható színváltozat.

30 centado: A dalmata neve sokat elárul eredetéről, miszerint az Adria mellékéről, Dalmáciából származik. De a fajta felvirágzása Angliában történt, ahol a különc, jómódú arisztokraták igyekeztek minél feltűnőbb állatokat tartani. Az első dalmaták így az utazásaikról visszatérőkkel kerültek a ködös Albionba, ahol idővel elszaporodtak. Ekkor próbáltak nekik különféle feladatokat találni, így leggyakrabban a lovas hintós felvonulásokon – mint a díszkíséret tagjai – futottak a kocsik után. Később különféle alakzatokban kísérték a hintókat. Ez az Angliából eredő parádézás hamarosan az angol, majd pedig a spanyol gyarmatokon is elterjedt, így kerültek az első dalmaták Kubába. Az idő múlásával más feladatkörökben is megállták helyüket: volt köztük juhászkutya, másokat pedig a vadászatokon használták, mivel több szempontból a pointerekkel is felvették a versenyt. Bár testük nagyobb és erősebb azokénál, így hosszú és fárasztó utak megtételére alkalmasabbak, viszont pettyezett szőrköntösük meglehetősen feltűnő, ami rontja a vadászat esélyeit. A fajta igazi jellegzetessége mégis a foltozottság. Az állatok értékelésénél a bírák kiemelt figyelmet fordítanak a foltok elhelyezkedésére, sűrűségére, színére és alakjára. Legfontosabb, hogy a foltok jól körülhatároltak legyenek, nem lehetnek elmosódottak. A dalmata a II. világháborúig a világ minden táján a népszerűségi lista középmezőnyében helyezkedett el, majd lassan, de folyamatosan emelkedtek. Így volt ez Kubában is, ám a szocializmus győzelmének hatására az 1959-ben Walt Disney által készített, egész estét betöltő rajzfilmet Kubában már nem játszhatták, így a dalmaták népszerűsége a trópusi szigetországban nemigen módosult, sőt – a társadalmi változások miatt – inkább csökkent. Mivel könnyen tarthatóak, rövidszőrűek, nem különösebben igényesek, így ma Kubában is kedvelik ezeket az érdekes megjelenésű hűséges négylábúakat.

40 centado: Ha arisztokratikus megjelenésű, ősi eredetre utaló fajtára gondolunk, sokaknak az afgán agár jut eszébe. A British Múzeumban valóban őriznek egy olyan, a mai Görögországból származó több mint két és félezer éves kárpitot, melyen egy afgán agárra emlékeztető állat látható. De még ennél régebbi, megközelítőleg ötezer éves papirusztekercs is tanúskodik a fajta régmúltjáról, mely a Sínai-félszigeten került elő. Ezen páviánfejű kutyákként említik őket, s emellett az ebből a korból származó, a területen feltárt sírokból több afgán agárra hasonlító kutya került elő. Mindez egyértelműen bizonyítja a fajta ősi mivoltát. Az évezredek során egészen Indiáig elterjedtté vált, de leginkább Észak-Afganisztán mostoha klímájú vidékein honosodott meg. Itt farkasra, gazellára és rókára vadásztak velük a helybéli előkelőségek. Nemcsak gyors, hanem rendkívül fordulékony is, s mivel sűrű, selymes bundája igen meleg, így a zord időjárás elviselése nem okozott neki gondot. Az 1900-as évek elején több példány került Angliába, ahol még Alexandra királynő érdeklődését is felkeltette, aki később néhány kutyát behozatott palotájába, hogy közelről megcsodálhassa. Az első afgán agarak 1926-ban érkeztek az Egyesült Államokba, majd innen terjedtek el Közép- és Dél-Amerikába. De mivel mindig is igen drága, a trópusi éghajlaton igen nehezen tartható állatok voltak, így Kubában is csak korlátozott számban tartották őket. Néhány példány az elbeszélések szerint a hetveneses-nyolcvanas években került a Szovjetunióból ebbe a napfényes országba.

50 centado: Az angol cocker spánielt sokan a kutyatenyésztés egyik etalonjának tartják, mondván, hogy minden része aprólékosan megtervezett mestermű. Erről tanúskodik kellően rövid gerincoszlopa és zömök megjelenése, ami záloga annak, hogy ez az erőteljes felépítésű vadászkutya akár a legsűrűbb aljnövényzeten is át tudjon törni. Válla fokozatosan lejt, nyaka erős és hosszú, így az állat nemcsak az egész napi kemény munkát bírja, hanem képes akár testsúlyánál is nehezebb vadat felemelni. Állkapcsa is meglehetősen erős, amit a vadászok nagyra értékelnek. A neve egyesek szerint onnan ered, hogy vadászatokon fejét felemelve, angolul „cock” jelezte gazdájának a vadat, mások szerint a szalonkára, angolul „woodcock”-ra vezethető vissza, melynek elejtésénél szívesen használták ezeket az állatokat. A fajta Angliában alakult ki, és az 1930-as években már a legnépszerűbb ebek közé sorolták. Nemcsak a brit gyarmatokra jutott már el ezekben az időkben, hanem Dél- és Közép-Amerika országaiba is. Így például Argentínában a II. világháború kitörése előtt a legnépszerűbb fajta volt, az őrző-védő képessége miatt már korábban igen elterjedt és sokra értékelt németjuhászt leelőzve. Kubában is elterjedt ebnek számított, s számít a mai napig is. E sorok írója is több alkalommal látott Havannában jó minőségű angol cocker spánieleket az 1990-es évek elején.



nyitókép: a

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 

A Vitality Aussies Kennelben, Ausztrál juhász kiskutyák eladók. Anya: 2013.Világgyőztes, Apa: import Champion kan. További információ, tel.: +36-23/381-152, mail.cim: farkasdi45@outlook.hu, weblapcim: www.vitalityaussies.weebly.com

tovább a hirdetésre »

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)