A kutyáról általában
Kopók hajdanán
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2014. február 13.

Kopók hajdanán

Az évszázadok során a magyar kopózásnak lényegében két külön területe alakult ki.


Az egyik, az ősi jellegű, mely a Kárpát-medencében általában három-négy állattal való hajtást jelentett; a másik ennél lényegesen több, olykor félszáz egyeddel végzett angol típusú falkavadászat. Ez utóbbi az 1820-as években jelent meg Magyarországon, melyet történelmünk több kimagasló alakja is kedvelt, ezt a kutyát, lovat, no meg vadászt is megpróbáló sportot. Így például Ferenc József s felesége, a magyarok nagy barátnéja, Sziszi is szívesen részt vett a rákosi réteken, Vác környékén illetve a Gödöllői-dombságon rendezett vadászatokon.
Az angol típusú kopózást Magyarországon öt időszakra oszthatjuk: az 1820 és 1848 közöttire, mikor is a szabadságharc miatt az addigra már megerősödni látszó falkák szétszóródtak, majd az 1851-től 1872-ig tartóra, amikor a korábbi időszak maradványállományára alapozva próbáltak újra színvonalas tenyészeteket létrehozni – nemzetközi mércével mérve igen szerény eredményekkel. 1872-ben a Budapesti Rókafalka felállítása a harmadik korszakot nyitja meg, majd az 1892 és 1914 közötti időszakban egy valóban világszínvonalú, nemzetközileg is elismert angol eredetű kopóállománnyal büszkélkedhettünk, mely nemcsak a mágnásokat, hanem a koronás főket is vonzotta magyar földre. Az utolsó pedig a teljes összeomlást okozó forradalmak utáni fokozatos, de szerény mértékű növekedés időszaka, mely 1941-ig tartott. A második világégés alatt a kopók kipusztultak hazánk területéről. Szerencsére néhány egyed erdélyi kopó Románia területén átvészelte a háborút…
    A már említett ősi, úgynevezett közönséges kopózást, melyet leginkább a mai erdélyi kopóval, illetve annak őseivel, rokonfajtáival végezték, már a XIX. század utolsó harmadában is több helyen idejétmúlt vadászati módnak tekintették. A rendezett vadászterületeken szinte sehol sem alkalmazták, létjogosultsága csak a hozzáférhetetlen mocsaras helyeken, meredek, sziklás hegyoldalakban és sűrű erdőségekben volt. Nálunk a kopók egy 1892-ben megjelent vadászati könyv szerint „általában középnagyságú, fekete szőrrel és vörösbarna jelekkel ellátott ebek, melyeknek feje erős, orra és füle pedig rövid. Némelyek által osztrák kopónak is neveztetnek. A közönséges kopó tulajdonságai a következők: középnagyságú, erőteljes, de azért könnyed, hosszúkás termettel bír. Farkát rendesen lelógatva, keresés közben azonban felkunkorítva hordja. Szőre tömött, sima, selyemfényű. Színe fekete, rozsdabarna – sárga foltokkal. Fehér szín többnyire csak mint mellszalag, vagy mint kesztyű fordul elő. Szemük felett szintén igen gyakran kis kerekded sárga folt található. Szaglási képességük olyan finom, hogy a vadnak nyomait még órák, sőt napok multával is megszimatolni képesek. A lábizom nagy és erős, az ujjak zártak, és erősen görbített körmökkel bírnak. Nálunk ismeretes még az úgynevezett lengyel kopó is, mely hosszabb és sűrűbb szőrű, kitartóbb. Mások megkülönböztetnek mezei és erdei kopókat. A mezei kopónak színe többnyire rozsdabarna, de fehér és sárgafoltos példányai is akadnak. Az erdei kopó nála jóval kisebb, de szebb megjelenésű. Leginkább ez előbbitől rövidebb szőre és fehér foltjai különböztetik meg. A kopó finom szaglásával a vadat nagy szorgalommal keresi, s mihelyt friss nyomra akad, elnyiffantja magát, azaz különös szakadozott hangon inkább vonyít, mint csahol, s a vadat felverve hajtja. Míg a friss nyom szimatján halad, szakadatlanul csahol. Amikor a menekülő vad cselt vet, tehát a nyomon kétszer-háromszor vissza és ismét előre fut, majd hatalmas ugrásokkal más irányban igyekszik menekülni, akkor az őt üldöző kopó elhallgat mindaddig, míg az ismét a vad nyomár akad, s a hajtás, így a csaholás ismét folytatódik.”
    A vadászatokon, mivel több kopót használtak egyszerre, a vezérkopó feladata volt az, hogy az üldözőit megtéveszteni igyekvő vad szimatát újból felvegye, s a többi kopóval együtt hajtsa azt, egészen addig, míg a vadász le nem tudja teríteni. Nagy ritkán előfordultak egyedül dolgozó példányok is, ezeket, aszerint, hogy milyen állatokat hajtottak leginkább, serte-, őz- vagy rókakopónak hívták, míg a falkában használtakat kalandoroknak nevezték.
    A kopó szívósságáról igen sok történetet írtak le. Így például sokat beszéltek arról az állatról, amelyik egy 1907-es őszi nyúlvadászat alkalmával eltűnt, melyet hat napra rá találtak meg egy rókavasban, mely az egyik mellső lábát fogta meg. A szerencsétlen állat ilyen hosszú idő alatt igen lesoványodott, ennek ellenére gazdája feltűnésekor még lábra tudott állni, s rövidesen teljesen felépült.
    A XX. század fordulóján hazánkban augusztus 15-től lehetett hivatalosan kopóval vadászni, de a kincstári, azaz állami területeken ekkor már teljes egészében betiltották ezt az ősi vadászati módot. Nyugat-Európa jelentős részén ezidőtájt már győzedelmeskedett az a nézet, hogy a kopózás felett már teljesen eljárt az idő, mondván, hogy szépsége mellett oly sok árnyoldala van, hogy célszerű végérvényesen betiltani. Ezt az álláspontot leginkább az támasztotta alá, hogy a vadászfegyverek tökéletesedésével már nem volt szükség olyan ebre, melynek feladata az, hogy a távolból űzze, hajtsa a vadat a puskacső elé – hiszen a korabeli jól felszerelt nimródok fegyverükből egyik hegyoldalból a másikra lőve távcsöveik segítségével pontosan le tudták teríteni a zsákmányukat. A kopózás betiltása azonban az évszázados vadászhagyományokkal való gyökeres szakítást is jelentette volna, miközben figyelmen kívül hagyták volna azt a tényt, hogy léteznek olyan domborzati viszonyok, illetve olyan különleges növénytakaróval borított területek, ahol hajtás nélkül nem lehet a vadat puskavégre kapni. A vad egy-egy területről való kiugrasztása ebekkel vagy hajtókkal történhet. Az 1910-es években is ez utóbbi már igen költséges módnak számított, csak a valóban nagyurak engedhették meg maguknak. A tapasztalatok azt mutatták, hogy ha sok ember halad is a hajtósoron, mégis viszonylag kevés állat kerül a vadászvonalra, mert a lassan haladó emberek előtt a vad ide-oda bujkál, míg egy alkalmas pillanatban vissza nem tér a számára biztonságot jelentő területére. Leginkább a vaddisznó tör át könnyedén a hajtósoron, így a vonalra felállított vadászok hiába várnak órákon keresztül. Ráadásul a hajtók lármája kivétel nélkül minden vadat nyugtalanít, fezavar. Ezzel szemben a fűzérről eleresztett kopó nyomra érve csak egy állat után halad, a többit békén hagyja. Olyan területeken, ahol gyakran kopóznak, a vadak megszokják az ugatást, így minimális az az állatállomány, mely a hajtóebek miatt vándorol el. Az eb tehát nem nyugtalanít, nem zavarminden vadat, s a természetes akadályokat is könnyebben leküzdi, mint az ember, ezért alkalmazásuk lényegesen hatékonyabb. Ráadásul a hajtók sosem képviselték a társadalom színe-javát. A jóravaló, otthon is munkát találó emberek nemigen vállalkoztak erre a feladatra, csak a nehéz munkát kerülő, könnyű pénzkeresetet keresők szegődtek el. Leginkább a környék kocsmáinak törzsközönsége alkotta a hajtók gerinchadát. Nem ritkán közöttük vadorzó is előfordult, akik kifejezetten örültek az ilyen típusú munkának, hiszen a vadőr útmutatásai alapján járhatták a határt, megismerhették a terepet, a vadváltókat, azaz a leendő hurkok, csapdák helyét is. Nem ritkán a vadorzók maguk is „kopóztak”. Ez abból állt, hogy a falu kopóra hasonlító kutyáival meghajtatták az erdőt, s ilyenkor válogatás nélkül mészárolták a menekülő állatokat.
Sajnos hazánkban a kopótenyésztésnek nem alakultak ki komolyabb hagyományai, ezért több volt a nehezen idomítható, a vadállományban jelentős kárt okozó állat, mint az, melyet síppal vagy kürttel akár több kilométerről is lehetett irányítani, adott esetben vissza lehetett hívni. A kopónak csúfolt fenevadak valóban rémei voltak a területeknek, mivel vadászszenvedélyüket nem tudták megzabolázni, s mivel gazdáik udvaráról gyakran kiszökhettek. Ilyenkor, különösen tavasszal, a hasas őzsuták között iszonyatos mészárlást végeztek. Jellemző volt ezekre az időkre, hogy gyakran félkilós koloncot kötöttek e megzabolázhatatlan állatokra, bízva abban, hogy így nem tudják utolérni áldozatukat. A fékezhetetlen indulatú, neveletlen kopók azonban csak a legritkább esetben születtek valóban ilyennek: leginkább a rossz vagy hiányos idomításnak váltak áldozataivá.
Még a XX. század első éveiben is elterjedt volt az a nézet, hogy a hiúzt, mint a legvérengzőbb  fenevadat minden eszközzel irtani kell, ezért voltak olyanok, akik kifejezetten a megzabolázatlan kopókat tartották erre leginkább alkalmasnak. A kutya csak a legritkább esetben érte be ezt a bojtos fülű macskafélét, viszont a gyakori csaholástól, üldöztetéstől hamar elvándorolt a vadászterületről ez a különlegesen nyugodt környezetet kedvelő állat. Sokan vallották azt a nézetet, hogy a megzabolázatlan kopó nemcsak a hiúz, hanem a kor szelleme szerint más károsnak kikiáltott állatok gyérítésében is a legkiválóbb segítőtárs. Mindez arra is vezethető vissza, hogy hazánkban nemigen volt hagyománya a vadőrképzésnek, tehát erre a munkára leginkább némi természetvédelmi érdeklődéssel megáldott, de egyébre nem használható béreseket, kocsisokat fogadtak föl, akik esetleg a katonaságnál megtanultak a puskával bánni. Ezek a személyek munkaidejüket azonban általában nem arra használták föl, hogy egyik legfontosabb feladatukat, a ragadozók irtását végezzék, hanem igyekeztek minél több hasznos vadból vámot szedni, hiszen szűkös fizetésükből nemigen tudtak megélni. Így egy-egy terület káros állatoktól való mentesítésének legegyszerűbb módja az volt, ha a vadőr időről-időre néhány kopót szabadon engedett.
Sokan a kopó eltűnésében bíztak ahelyett, hogy a rossz tenyésztést próbálták volna megfelelő irányba terelni, melynek alapja a törzskönyvezés megkezdése lett volna. Akik a hazai fajtájú kopót nemesíteni próbálták, azok is leginkább a gyorsaságra törekedtek, s csak a legritkább esetben próbálkoztak a könnyebben idomítható állatok kitenyésztésével. Sajnos a feljegyzések szerint a legtöbb magyarországi állomány egyedei bizony nemigen hasonlítottak ebben az időben a jó minőségű, megfelelően idomított kopóhoz, mely nem kezdi ki az elfogott vadat, hanem dermedtre csaholva odahívja gazdáját; és nem mozdul a kimúlt vad mellől sem, míg a vadász oda nem ér. Ráadásul a korabeli vadásztársadalomban elterjedt az a nézet is, hogy a kopót nem lehet idomítani. Így míg a vizsla, sőt a tacskó idomításáról is több könyvet jelentettek meg, addig a kopóról alig emlékeznek meg néha-néha néhány mondatban. A kopó tehát egyre inkább háttérbe szorult, hiszen egy jó vizslával egy időben három-négy vadász is dolgozhatott, míg ugyanennyi puskásnak legalább három-négy kopóra volt szüksége.
Tőlünk nyugatabbra, különösen a németeknél az 1910-es évek végén már komoly hagyományai voltak a tervszerű tenyésztésnek, idomításnak, rendszeresen úgynevezett kopóversenyeket rendeztek, s csak azt az egyedet tenyésztették tovább, amelyik ezeken megfelelően teljesített. A kopóversenyeknek Svédországon kívül még Svájcban alakult ki komoly hagyománya, ahol a bírálók területről területre mentek, s minden kopót azon a terepen vizsgáltak, ahol vadászni szokott, mivel az igazán jó kopó csak ott tud kiválóan dolgozni, ahol teljesen otthonosan mozog. Ismert területen a jól begyakorolt vadászkutya könnyebben rábukkant a vadra, hiszen tudta, hol kell keresni, tehát sikeresebb volt. De így is gyakran megtörtént, hogy ha gazdája nem volt a vadászok között, a hajtás végén az eb nem tért vissza a vadásztársasághoz, sőt, ha közel volt otthona, akkor egyszerűen hazaszökött.
Magyarországon nemhogy kopóversenyeket nem rendeztek, de – mint már említettük – állami területeken tilos volt a kopóval való vadászás. Azonban megengedték a tacskóval, sőt a tacskókopóval való hajtást is. A tacskókopó ebben az időben a magyar valóságban azonban a tacskó és a kopó keverékét, nem fajtatiszta állatokat jelentett. Ez egyfajta hallgatólagos beleegyezést jelentett a hatóságok részéről abba, hogy ha elkerülhetetlen, kopóval is lehessen vadászni. Ha a kutyaláb egy pár centiméterrel hosszabb volt – pláne ha befolyásos ember volt a vadász – bizony szemet hunytak fölötte. A tacskóval való hajtást a hajdani törvényalkotók indoklásuk szerint azért engedték meg, mert „a rövid lábú eb nem hajt olyan sokáig és olyan gyorsan, mint a magas lábú kopó. Tehát nem veri ki a vadat a területről”. S valóban, az igazinak nevezett tacskók viszonylag lassan haladtak, hamar kimerültek, így viszonylag rövid idő alatt abbahagyták a hajtást – az eredmény viszont el is maradt.
A magyar kopókedvelők tehát belátták, hogy ebük nem maradhat fenn, ha nem változik meg – tehát újjá kell születnie. Sokan a német példát találták követendőnek, ahol kennelrendszerben tartották az állatokat, nem pedig szabadon, illetve félig szabadon, ezzel biztosítva az állandó felügyeletet, s a tervszerű fedeztetéssel a fajta jó tulajdonságainak megszilárdítását. Ezt viszont sokan azért ellenezték, mondván, hogy a vadászkutyák közül a kopónak kell a legkeményebbnek, legszívósabbnak lennie – ha kis területen bezárva éli életét, bizony elpuhul. 1916-ban Ötvös Balázs, a kor egyik leghíresebb vadászkutya-szakértője felhívást intézett a magyar kopókedvelőkhöz: „Vegyük észre a tenyésztés körül elkövetett hibákat, és irtsuk ki belőle racionális tenyésztéssel, amit eddigi kontárkodásunkkal beleoltottunk. Itt-ott akad még egy-egy nemes formájú, elég tisztán tenyésztett kopónk. Ezeket fordítsuk tenyésztésre, és a most megreformált Országos Ebtenyésztő Egyesület segítségével, amely feladatául tűzte ki a vadászebtenyésztés rekreációját is, konstruáljuk meg a jövendő magyar kopót is”.
Pedig a kopó még a XVIII. században igen magas szinten tenyésztett, kiváló intelligenciájú eb volt, mely uralkodóink mellett is gyakran részt vett a vadászatokon, s mivel rendelkezett a vizsla jó tulajdonságaival is, nemcsak nagyvad vadászatokon, hanem többek közt fogolyvadászatoknál is vele verették fel a madarakat, melyeket azután sólyommal fogattak el. Legjobbnak a Spanyolországból importált kopókat tartották, melyek nemcsak állták, hanem el is hozták a vadat. A magyarországi állomány kialakulásában azonban a Balkánról és Kis-Ázsiából származó állatok is kivették részüket. E történelmi hagyományokra alapozva felmerült a magyar kinológusok körében az 1910-es években, hogy újabb importtal szilárdítsák meg az állományt, s mivel legformásabbnak s a legjobb munkabíróknak a Szerbiában és Boszniában találhatókat tartották, ezért az ottani állatok behozatalát javasolták. De ez az első világháború számunkra tragikus befejezése miatt nem valósulhatott meg.
Viszont hazai körökben is voltak olyanok, akik a kopó más fajtájú ebekkel való helyettesítését tartották egyedüli megoldásnak: a spánielek, a vizslák, különösen a münsterlandi és a német rövidszőrű nagyobb mértékű alkalmazását sürgették. A több évszázados hagyománnyal bíró vadászkutyánk ilyen mélyre való süllyedéséről a múlt század húszas éviben egy kutyaszakértő így ír: „A kopó azért fajult el, mert nemcsak nem tanítottuk, hanem ellenkezőleg: kívántuk tőle, hogy minél szilajabb legyen, s ezért kell pusztulnia a modern felfogás szerint – vagy áthasonulnia – mert idomíthatatlan, és vadságával már nem illik bele abba a korba, amelynek mottója: az legyen a vadász legfőbb törekvése, hogy a vadat ápolja és védje”.
Sajnos a Trianon okozta területvesztéssel lényegében a mai Magyarország területén nem maradt számottevő kopóállomány, így csak a szerencsén múlt, hogy az 1960-as években két kölyökkutya Romániából való kicsempészésével a budapesti állatkert berkein belül megkezdődhetett az a fajtamentő akció, melynek eredményeként az erdélyi kopó nemcsak megmenekült, hanem immár a kor követelményeinek megfelelő, úgy vadászati mint társállattartási szempontból kiváló ebbé vált.


II.

Az első világháború kitörése nagy megrázkódtatást hozott hazai angol típusú falkakopózásunk számára is, így már a világégés esztendejében nem egy falkát felszámoltak, illetve igen szerény körülmények között tengődtek az állatok. Az állapotokra jellemző, hogy a világhírű Budapesti Rókafalka 1914-1917 között ősszel hetente csak egyszer-kétszer vadászott, s vezetőik, a huntsman és az ostorászok angol állampolgárok voltak, így állandó hatósági felügyelet alatt álltak. Ennek ellenére munkájukat zavartalanul végezhették. De nemcsak a vadászatok száma csökkent, hanem a résztvevőké is, hiszen legtöbbjük hadba vonult, így csak a  szabadságon lévők, illetve a helyben szolgálók vehettek csak részt ezekben a társadalmi elit szórakozástatására rendezett vadászatokon. A falkák legtöbbször rókakopókból álltak, melyek közül kiemelkedett a császári és királyi 13. huszárezred falkája, melyet a háború vége felé Pestszentlőricre menekítették, ahol az alagi harrierekkel, azaz a nyulászkopókkal együtt vészelték át a nehéz időket. 1918-ban az alagi kopók gróf Károlyi Lászlóné tulajdonába Fótra kerültek, ahol még 1918 őszén is olykor kimentek velük vadászgatni. Az akkori közállapotokra jellemző,  hogy aFótra internált német hadvezér, Mackensen tábornagy is részt vett ezeken a kis magánvadászatokon. Ilyenkor az őt őrző francia gyarmati katonák a falkázókat távolról, lóháton kísérték, és figyelték, ami felejthetetlen és szomorú emléke maradt azoknak, kik ebben, a történelminek számító magyar kutyás sportban részt vettek. Hiszen már ekkor már mintegy százéves hagyománnyal bírt a magyarországi angol típusú falkavadászat, mely magába ötvözte a több évszázados magyar kopózási hagyományokat az Angliából hozottakkal. A magyar falkák mellett kezdetben általában angolokat alkalmaztak. Ez főleg a különleges szakértelmet kívánó rókavadászatokon volt szükséges, emellett a tulajdonosok a nagy létszámú és igen értékes kopóállomány idomítását és ápolását azért is bízták rájuk, mert igen tapasztalt, jól képzett szakemberek voltak. A hazánkba érkező angolok közül többen évtizedekre itt maradtak, nem ritkán családot is alapítottak, miközben a velük dolgozó magyarok is sokat elsajátítottak tudományukból. Így már a múlt századfordulón többnyire magyarok dolgoztak a vadászó falkákkal, akik az angoloktól tanult módszereket oly kitűnően használták, hogy külföldiek számára is élvezhető vadászatokat tudtak rendezni.
Amit a háború megkímélt azt tönkretette az 1818 őszén bekövetkezet gyászos összeomlás. A maradék kopófalkákat feloszlatták, a kopók jelentős részét kiirtották, szerencsés esetben a szélrózsa minden irányába elengedték az állatokat. Az egyedüli falka, melynek állománya legalább kis részben együtt maradt, a Somogy-megyei volt. Ezeket az állatokat Sárosdra menekítették, ahol viszont 1920 tavaszán veszettség tört ki, így az összes megmaradt kopót – egy szuka és kölykei kivételével – ki kellett irtani. Az emlékül maradt alom anyaállatostul el volt különítve, így nem estek áldozatául a kórnak. 1920 végére, amikor  aközállapotok már kezdtek megszilárdulni, Komáromban nemzeti hadseregünk egyik lovasezredének tisztjei közül többen nekiálltak az országban elszéledt kopókból, illetve azok ivadékaiból való begyűjtésének, hogy azokból falkát alakíthassanak ki. A különféle helyekről begyűjtött kopók elég vegyes képet mutattak, mégis kiválóan megállták a helyüket. Néhány éven belül megindult – elsősorban a tiszti berkekben – a kopózás reneszánsza. Kitűntek közülük a Tolnán állomásozó huszárok egy ezrede, ahol az egyik tiszt – angol rokona révén – igen jó minőségű angol kopókhoz juthatott, melyekből kialakított állomány már emlékeztetett a világháború kitörése előtti falkákra.
1924-ben gróf Apponyi Antal Angliából hozatott kopókat, melyekkel Alag körül kezdett vonszalék után vadászni. Bizony a gazdasági nehézségekre jellemző, hogy immár nem angol vezette a falkát, hanem maga a gróf, s így is Alag, Fót és Vác körül gyakran hetente négyszer is rendeztek hatalmas hajtásokat. Eközben az ország déli területén, különösen Somogyban sikerült megindítani a falkavadászatot, ami nemcsak a megfelelő kutyák tenyésztését, hanem a lovas sport fellendülését is jelentette. De ekkoriban már vidéken nemigen lehetett vad utáni hajtásra gondolni, hiszen azok igen komoly mezőgazdasági károkkal jártak, ugyanis a menekülő vad utáni hajszában az üldözők letarolták a vetést,  így komoly költséget jelentett egy-egy ilyen akció. Ezért is vált közkedveltté a tervezett, vetéseket elkerülő vonszalék utáni falkászat, mely lovas szempontból sokszor egy róka utáni hajtással is felért.
1926-ban a honvédelmi miniszter is a falkakopózás mellé állt, s egy nagyszabású terv kivitelezésére kerülhetett sor. Örkényben a Magyar Királyi Lovastanárképző Iskola tanfolyamán résztvevő tisztjei részére falka utáni lovaglást is felvettek tananyagukba. Ugyanakkor egyre nagyob társadalmi igény mutatkozott, különösen a vezető rétegből arra, hogy a hajdani Budapest Rókafalka valamilyen formában feléledhessen. Így ebben az évben megalakult az Örkényi Rókafalka Társaság. A kennelt és istállókat Örkénytáborban, a honvédelmi minisztérium bocsátotta rendelkezésre, a földművelésügyi minisztérium pedig állami méneket és kancákat küldött.  A társaság elnökévé gróf Andrássy Gézát, társelnökké Horthy Istvánt választották. Az örkényi vadászatokon már a kezdetektől fogva igen sokan részt vettek: nem ritkán ötven-hatvan lovasból álló társaság vágtatott az üldöző kutyák nyomában. Nem csak a honvédség tisztjei, hanem közismert, nagy befolyású civilek is megjelentek ez alkalmakkor. Örkényi hatásra szépen szaporodtak a katonai falkák, az 1930-as évekre a Hadik-huszárok nyíregyházi, a budapesti Árpád-huszárok, valamint a Bercsényi-tüzérek falkái is nagy népszerűségnek örvendtek. A Bercsényi-tüzérek falkatárssága 1933-ban Angliából néhány pár kopót hozatott. Az első időkben Gyál környékén próbálkoztak beagle-ekkel nyúlra vadászni, melyek kezdetben kevés sikerrel jártak, de 1936-ban már olyan jól akklimatizálódtak, hogy Gyálon kívül Fóton és a Szentendrei-szigeten is hajtottak. Egy évvel később azonban az áthelyezések miatt a nyúlhajtások megszűntek. Ez az év azonban más vonatkozásban igen érdekes, hiszen egyszerre két helyen is, külföldi példák hatására – feltűntek hölgyek mint falkavezetők hazánkban. Így Fóton gróf Károlyi Istvánné, míg Komáromban gróf Gyürky Aladárné maga vezette állatait a vadászatokon.
A fentiek alapján úgy tűnt, hogy az 1930-as években a magyarországi falkavadászat megszilárdult, de mégsem érte el a világháború előtti szintet. Feltűnő volt, hogy mindössze két kopófalka hajtott vadat, a többi vonszalék után futott. A legtöbbjük már a katonaság berkein belül szerveződött társaságok tulajdonában voltak, melyek igen szerény keretek között működtek, s melyek egy-egy idényben csak néhányszor hajtottak, így a sport szempontjából kisebb eredményt értek el, nem ritkán ezért az ilyen falkázásokat kutyás-lovas kirándulásoknak nevezték. Természetesen a XIX. század második felére jellemző állapotokat, amikor még félszázas körüli kopófalkákat tarthattak a középbirtokosok is, már az 1940-es évekre bekövetkezett társadalmi és gazdasági változások miatt sem lehetett feltámasztani, mégis elismerésre és tiszteletre méltó volt eleink azon törekvése, hogy ezt a magyar lovas nemzethez méltó, nemes kutyás sportot nemcsak életben tartsák, hanem lehetőségeiket nem ritkán meghaladva is fejlesszék. Ők nem tudhatták, hogy 1945-re a magyar falkavadászat hosszú évtizedekre megszűnik…



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)