Rendeletek
A lánc marad…
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2011. augusztus 24.

Több mint egy évtizede már annak, hogy e sorok írója részt vett az akkor születőben lévő állatvédelmi törvény előkészítésében. Már akkor látható volt, hogy a kedvtelésből tartott állatokra vonatkozó végrehajtási rendelet az egyik legkényesebb pontja lesz a törvénynek. Míg a haszonállatok, a kísérleti állatok vagy a vadonélő állatok védelmére elég hamar létrejött a részletes szabályozás, addig a társállatokra, s köztük a kutyára is vonatkozó előírásokra tizenkét évet kellett várni. Nemrégiben megszületett végre a várva várt jogszabály – de vajon tényleg azt kaptuk-e, amit vártunk?



Kutyás lapról lévén szó, Olvasóinkat nyilván az ebtartást érintő kérdések érdeklik leginkább, de néhány összefoglaló szóban térjünk azért ki a többi állatról szóló rendelkezésekre is. Elöljáróban le kell szögezni, hogy az úgynevezett kedvtelésből tartott állatok roppant szerteágazó csoportot képeznek, és ember legyen a talpán, aki képes átfogó szabályozást kidolgozni úgy, hogy az egyaránt érvényes legyen a madárpókra, a kanárira és a pónilóra. Talán ennek is tudható be, hogy a rendelet egyes részletei közt néhol aránytalanságok mutatkoznak: miközben szőrszálhasogató precizitással részletezi például a különböző méretű és életmódú akváriumi halak vagy gyíkok igényeit, addig kutya és kutya között nagyvonalúan semmiféle különbséget nem tesz: a mázsás bernáthegyit egy kalap alá veszi a másfél kilós csivavával.
Mivel a társállatok tartásának hatósági ellenőrzésére (leszámítva épp a kutyát) a reális lehetőség minimális, a rendelet érthető módon elsősorban a kereskedésekre koncentrál, kötelezvén a kereskedőket arra, hogy jó példával és kielégítő tájékoztatással ösztönözzék vásárlóikat az állatok igényeinek megfelelő tartásra. A látványos és közérthető rendelkezések közé tartozik a gömb alakú akváriumok használatának tilalma. A forgalomban persze a továbbiakban is kaphatók lesznek ezek a hangulatos tartályok, hiszen csak gerinces állatokat tilos tartani bennük, vízicsigákat vagy rákot például szabad. Kevésbé érthető a kör alapterületű kalitkák hasonlóan szigorú száműzése. A madár szempontjából ugyanis az alapterület mértani formája kevésbé lényeges: a kellően tágas, henger alakú kalitka kedvezőbb számára, mint a szögletes, ámde kisebb méretű.

Chip, chip, csóka
Bármilyen példás szigort alkalmaz is a kormányrendelet az állatkereskedésekkel szemben, érthetetlen okból mégsem meri vállalni a nyílt kiállást a kutya- és macskakölykök bolti árusításával szemben. Talány számomra, hogy vajon mi lehet az oka ennek, kinek milyen érdeke állhat e meglepő engedékenység mögött, miközben az állatvédő szervezetek Európa-szerte vállvetve küzdenek e jelenség ellen. A kölyökkutyák és -macskák pszichés fejlődése szempontjából ugyanis kulcsfontosságú az anyától való elválasztás időszaka, és kötődésüket, szocializációjukat nagymértékben befolyásolja, hogy a tenyésztőtől közvetlenül az új családba, leendő gazdájukhoz kerülnek-e, vagy kirakati árucikként, árván lézengenek napokon vagy akár heteken át egy üzletben, felbecsülhetetlen lelki károsodást szenvedve.
Sikert könyvelhetnek el a mikrochip szorgalmazói: a jövőben eb tulajdonjogát átruházni csak a bőre alá ültetett elektronikus transzponderrel történő megjelölése után lehet. Hogy e sorok írójában milyen érzelmeket és asszociációkat ébreszt az élőlényekbe kötelezően beültetett testidegen, elektronikus jeladó, azt most hagyjuk, és fogadjuk el megkérdőjelezhetetlen tényként, hogy a chip a záloga a rózsaszín jövőnek, amelyben nem létezik majd elveszett vagy magára hagyott kutya. Ám ha arra gondolok, hogy vajon a vidéki házőrző balkézről született kölykeit ki fogja mikrochipeztetni, mielőtt a szomszédnak ajándékozná (merthogy ez is a tulajdonjog átruházása ám!), és amennyiben a gazda – miként az alapos okkal gyanítható – mégsem óhajtaná vállalni ennek a procedúrának a lebonyolítását és költségeit, akkor milyen alternatíva kínálkozik a kölyökkutyák számára, hát baljós gondolataim támadnak.

És mi mégis láncot hordunk?
Patás állat és eb kivételével kedvtelésből tartott állatot kikötni tilos – mondja ki a 14. paragrafus 12. pontja. Vadul töröm a fejem, hogy vajon milyen állatot szoktak még Magyarországon kikötni, és hogy ez nekik miért rosszabb, mint a kutyának vagy a lónak, de nem jut eszembe semmi (a vadászatra használt ragadozó madarakra más jogszabály vonatkozik) – mindenesetre megnyugtató, hogy a jövőben ha akarná, sem tarthatja láncon senki a tengerimalacát, esetleg a kígyóját. Állandó jelleggel viszont a kutyát és a patásokat sem szabad megkötve tartani – most már csak azt kellene tudni, hogy a jogalkotó mit értett azalatt, hogy állandó jelleggel. Állandónak számít-e az, ha például egy kutyát egész nap láncon tartanak, csak esténként engedik el tíz percre, vagy ezzel kipipálható a mozgásigény kielégítése?
Ám ha a rendelkezésére álló terület méretét nézzük, a rendeletnek megfelelően megkötve tartott kutya talán még jobban jár, mint az, amelyet kennelben tartanak. A kikötésre használt lánc méretét ugyanis négy méterben határozza meg a rendelet, ily módon tehát – a kör területszámításának képletét alapul véve (sugár a négyzeten, szorozva pi-vel, vagyis RxRx3,14, ahol R minimum négy méter) a rendelkezésére álló terület legalább ötven négyzetmétert tesz ki, míg a bezárva tartott ebnek mindössze tíz négyzetméteres területigényt szavaz meg a nem túl bőkezű jogszabály. Lehet, hogy ez elegendő egy pincsinek, de egy nagytestű eb számára már igencsak szűknek tűnik (különösen, ha számításba veszem azt, hogy ez nyilván magában foglalja a kutyaházat is). És ha még tovább olvasva a rendelet szövegét, elképzelek, mondjuk, két komondort, a csoportos tartás előírásainak megfelelően egyedenként hat, tehát összesen tizenkét négyzetméteres (vagyis félszobányi) kifutóba zárva, hát kacagnom kell azon, hogy vannak, akik még mindig a városi kutyákat sajnálják a bezártságuk miatt, miközben ennél azért a legkisebb lakás is tágasabb… (Az állatmenhelyekre ezek a négyzetméter-előírások érthető módon nem vonatkoznak.)

A jövő nemzedékért
Felesleges itt most kitérni arra, hogy a rendelet szerint a kedvtelésből tartott állatnak nem szabad szükségtelenül szenvedést okozni, valamint hogy az adott faj, illetve egyed szükségleteinek megfelelően kell ellátni és takarmányozni, mivel ez, bár önmagában természetesen üdvös, de nem újdonság, hiszen már az állatvédelmi törvény keretszövegéből is következik. Érdemes azonban kiemelni a faj viselkedési és szociális igényeinek megfelelő tartás követelményét. Ez ugyanis, ha szigorúan vesszük, azt jelenti, hogy a kutyát, mint társas lényt, nem szabad magányra ítélve, izoláltan tartani, ahogy azt teszik sajnos igen sok helyen mind a mai napig.
Igen fontos, sőt, az ebtenyésztés szempontjából talán legfontosabb része a kormányrendeletnek a 16. paragrafus második bekezdése. Ez ugyanis kimondja, hogy az állattartónak meg kell akadályoznia azon egyedek szaporodását, amelyek örökletes testi vagy viselkedésbeli hibákat hordoznak. Ez tehát annyit jelent, hogy a felelőtlen állatszaporítás, legalábbis elméletben, büntetendő cselekménnyé válik, amennyiben az utódoknak bizonyíthatóan szenvedést vagy károsodást okoz. Hogy mennyire sikerül ennek érvényt szerezni, azt majd eldönti a jövő, hiszen nem mindig könnyű egzakt módon eldönteni, hogy mely tulajdonságokat sorolhatjuk ide, s hogy a tenyésztésbe vett egyed valóban magán viseli-e ezeket a jegyeket, ám ha valaki, mondjuk, egy diszpláziásnak bizonyult kölyökkutya miatt kényszerül pereskedni a tenyésztővel, annak a kezében hasznos érv lehet egy ilyen paragrafus. Fontos hangsúlyozni, hogy az örökletes károsodásban szenvedő egyedeknek nemcsak a szándékos tenyésztésbe vétele ütközik a rendeletbe: a jogszabály ezen túlmegy, és a tulajdonos számára kötelezővé teszi a véletlenszerű szaporodás megakadályozását is.

Természetes viselkedés – kötelező pórázzal?
Egyik szemem sír, a másik nevet, amikor a 17. paragrafust olvasom. A kormányrendelet ugyanis kvázi törvényerőre emeli a korábban csak helyi, önkormányzati rendeletek részét képező előírást, mely szerint a települések közterületein a kutyát pórázon kell vezetni. Sokadszor is felmerül bennem a kérdés: valóban nincs a törvényalkotók között senki, aki valaha is tartott volna kutyát? Nem kell kynológusnak lenni, elég csupán bármelyik forgalmasabb fővárosi köztéren körülnézni ahhoz, hogy világosan lássuk: nem a pórázon múlik a kulturált és biztonságos ebtartás. Mivel a felsőbb jogszabálynál enyhébb rendelkezést helyi jogalkotó nem hozhat, a frissiben hozott rendelet felülbírálatára pedig a közeljövőben aligha számíthatunk, ezzel hosszú időre elveszett minden remény arra, hogy valahol egy felvilágosult képviselőtestület, felvállalva a forradalmi újítást, végre, legalább kísérletképpen, ésszerű ebtartási rendeletet alkosson, amely nem kényszeríti törvénytisztelő polgárok tömegét arra, hogy rendszeres kihágást kövessenek el, elébe helyezve a józan észt az értelmetlenül merev előírásoknak. Helyette marad a fennálló „törvényen kívüli” állapot – mert azt azért talán mégsem gondolja senki, hogy ezentúl minden kutyatartó gúzsba kötve fogja sétáltatni egyébként jóindulatú és jólnevelt kedvencét…
Nem mellékesen érdemes hozzátenni, hogy az általános pórázviselési kötelezettség elrendelésén keresztül a jogszabály gyakorlatilag önmagával kerül ellentmondásba. Előírja ugyanis az állat természetes viselkedésének részeként a rendszeres mozgatást és a szociális igények kielégítését, ami viszont nem valósítható meg pórázon, az úgynevezett kutyafuttató területek pedig (már ahol egyáltalán vannak) sem számukat, sem minőségüket tekintve nem szolgálják elégségesen ezt a funkciót. Csupán egy érdekes adalék: Németországban megtörtént, hogy egy hasonló (bár csak néhány fajtára vonatkozó) rendeletet ezen érv alapján, az állatvédők közbenjárására vontak vissza.

A gyengébbek védelmében
Ugyanezen paragrafus második bekezdése ellenben biztatóan hangzik, nem volt ugyanis eddig még példa idehaza arra, hogy a kutyatartás szabályozása során az emberen túlmenően az állatok testi épségére is gondot fordítottak volna. Ez a jogszabály azonban előírja, hogy a tulajdonos köteles megakadályozni azt, hogy kutyája más állat testi épségét veszélyeztesse, ami lényegesen gyakoribb eset, mint az, hogy a kutya emberre támadna. Mostantól tehát büntetésre számíthat nemcsak az, aki a kutyáját macskára vagy másik kutyára uszítja (amely barbár szokás, valljuk be, sajnos napjainkra sem veszett ki a kutyás társadalomból), hanem az is, aki nyilvánvalóan agresszív ebét úgy sétáltatja, hogy az magában hordozza a támadás kockázatát.
A tizenhetedik paragrafus kitér a szájkosárra is, itt azonban újabb furcsa ellentmondással találjuk szemben magunkat. A jogszabály ugyanis kimondja, hogy szájkosarat alkalmazni csak az egyed jellemzően agresszív magatartásának ismerete esetében kell. Ennek akár örvendezhetnénk is végre, ám mielőtt bárkit is túlságosan magával ragadna az örömmámor: a szövegben az is szerepel, hogy „ha külön jogszabály a szájkosár használatát nem írja elő”. Márpedig az imént említett jogi gyakorlat visszafelé nem érvényes: a helyi előírás enyhébb nem lehet a magasabb szintű jogszabálynál, szigorúbb viszont igen. Vagyis a jogalkotó szokatlan önmérséklete csupán látszólagos: noha közvetve elismeri, hogy értelmetlen dolog egy kutyát szájkosár viselésére ítélni, pusztán azért, mert egy bizonyos fajtához tartozik, az ettől eltérő rendelkezés lehetőségét mégis nyitva hagyja, így az önkormányzatok által többnyire teljesen szakszerűtlenül összeállított „feketelisták” továbbra is érvényben maradnak. Így az embernek néha mégiscsak az a furcsa érzése támad, mintha a fő cél a rendelet megalkotásakor nem is az állatok védelme, hanem sokkal inkább az állattartók regulázása lett volna…




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 

Magyar vizsla kölykök eladók 20.000 Ft/db áron. 3 szuka, 2 kan. Augusztus végi elvihetőséggel. Oltási könyv 1 oltással. Érdeklődni telefonon: +36-70/705-6243

tovább a hirdetésre »

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)