A kutyáról általában
Kutyák ausztrál bélyegeken
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2010. december 05.

Kutyák ausztrál bélyegeken

Ausztráliában a nemzetté válás lényegében a XX. században történt meg, addig a brit uralkodóház alattvalóinak tekintették magukat az ott élők, ez bélyegkiadásukra is „rányomta bélyegét”. A többi gyarmathoz hasonlóan elsősorban az anyaország királynőit, királyait ábrázolták, s csak a XX. század második felében jelentek meg nagyobb számban az ausztrál mindennapokat is bemutató bélyegek. Ezek közül ízelítő ez a kutyás sorozat is.


Az ausztrál kutyák kivételesnek számítanak a legtöbb kutyafajtához képest, hiszen egytől egyig munkára tenyésztették őket, s előnyös tulajdonságukat a mai napig megőrizték, náluk nem váltak el a kiállítási és a munkavonalak. A dolgozó kutyák száma évről évre növekszik; ez a folyamat azzal magyarázható, hogy a haszonállatok száma nem csökken, viszont a mezőgazdaságban foglalkoztatott embereké igen, így egyre több jól képzett társra van szüksége a farmeroknak. Ez is bizonyítja, hogy a technika rohamos fejlődése mellett sem nélkülözhetők legrégebbi háziállataink.

·    Dingó (20 cent). Az európaiak a távoli kontinensek közül legutoljára Ausztráliát fedezték fel, illetve kezdték el gyarmatosítani. Így történhetett, hogy a XVIII. században is még a dingó volt az egyetlen nem erszényes, „őshonos” állat Ausztráliában – bár őshonos mivolta viszonylagos, hiszen a dingó eredetileg nem Ausztráliában alakult ki. A világ többi részén a primitív erszényes emlősök a fejlődéstörténet során kipusztultak, vagy számuk néhány tucatra csökkent, s átadták helyüket a fejlettebb méhlepényeseknek, melyek uralkodóvá váltak. Minden bizonnyal leginkább az a nézet helytálló, hogy a ma Ausztráliában bennszülöttnek, azaz aboriginálnak tartott ausztraloid rasszhoz tartozó népcsoportokkal érkeztek a dingók, északi irányból. Míg néhány évvel ezelőtt ezt a folyamatot nem több, mint tizenötezer évvel ezelőttire becsülték, addig az utóbbi évek paleontológiai kutatásai meglepő bizonyítékokkal támasztották alá azt, hogy a jégkorszak idején, úgy ötvenezer évvel ezelőtt is éltek ezek a testméretükben sakál és farkas közötti, ősi típust képviselő kutyák a kenguruk földjén. Olyan dingókövületekre találtak ugyanis, melyek mellett erszényes oroszlánok és víziló nagyságú egyéb erszényesek is megtalálhatók voltak, s ezek több mint félszázezer évvel ezelőtt már kihaltak. A dingókövületek nagyon hasonlítanak az őskutyákra, s meglepő, hogy a koponyákon végzett mérések adatai is nagymértékben megegyeznek a kontinensünkön talált első kutyaleletekkel. A dingók a fehér gyarmatosítás előtt hatalmas területet népesítettek be, és általában kisebb, leginkább egér- és nyúlnagyság közötti állatokra vadásztak, ám ha a sors úgy hozta, nem vetették meg a kengurukat sem, táplálékszegény időkben pedig főként különféle sáskákkal, kabócákkal elégítették ki étvágyukat. Amikor viszont a telepesek marhacsordáikat és juhnyájaikat egyre nagyobb területeken kezdték el legeltetni, s onnan az őshonos fajok, azaz a táplálékállatok kiszorultak, a dingók viselkedése is megváltozott. Ha tehették, megtizedelték a bárányokat, borjakat is.  Emiatt szabályos irtóhadjárat indult el ellenük. Ennek keretében megépítették a földkerekség egyik leghosszabb kerítését, az úgynevezett dingókerítést, mellyel mentesíteni próbálták Ausztrália délkeleti területeinek jelentős részét a közellenségnek kikiáltott ebektől. A farmerek emellett könyörtelenül irtották – méreggel éppúgy, mint csapdákkal. Ma már nem ez veszélyezteti a dingóállományt, hanem az, hogy ezek a vadkutyák, ellentétben a farkassal, a klasszikus értelemben vett házi kutyákkal szemben barátságosan viselkednek, s ha tehetik, párosodnak is velük. A tiszta vérű dingók évente csak egyszer tüzelnek, míg a keverékek a mi kedvenceinkhez hasonlóan többször is. Így ma már Ausztrália sűrűn lakott területein a szabadban élő dingók mintegy nyolcvan százaléka keverék, míg a kontinens lakatlan belsejében csak tíz százalék. Mivel a hibridek a gyakoribb kölykezés miatt lényegesen gyorsabban szaporodnak, félő, hogy néhány évtizeden belül a dingó egyszerűen kihal. Sokan a nemzeti parkok oltalmában próbálnák megmenteni úgy, hogy hatalmas területeket kerítenének körbe, immár a dingók védelmében, hogy az ott élő állatok a keverékekkel ne tudjanak párosodni. Mások viszont azt szeretnék elérni, hogy a dingó olyan elismert kutyafajta legyen, mint bármely más klasszikus értelemben vett házieb, s így mesterséges körülmények között óvnák meg ezt a durva szőrű, peckes, fölálló fülekkel megáldott őskutyafajtát a következő generációk örömére.

·    Ausztrál terrier (35 cent). Amikor 1889-ben a Sydney-i királyi kutyakiállításon először mutatták be hivatalosan ezt a fajtát, már több mint két évtizedes tudatos tenyésztés állt mögötte. Arra viszont már a kiállításon sem tudtak egyértelmű választ adni, hogy mely fajták „összegyúrásából” alakult ki. Minden bizonnyal a cairn, a dandie dinmont, az ír, a skót és a yorkshire terrierek lelhetők fel az ősök között, tehát valójában kizárólag brit kutyák alkották az ausztrálok nemzeti fajtáját, mely ezáltal, ha szigorúan vesszük, brit fajtának tekinthető. Azok, akik megalkották ezt a „kutyakoktélt”, bizony, nem akármilyen állatot „teremtettek”, hiszen ez az alacsony, kistermetű, rendkívül élénk és rámenős kutya a mai napig az egyetlen terrier, mely nem a brit szigeteken alakult ki, s Anglia mégis különösebb ellenvetés nélkül elismerte. Igaz, ez sem ment úgy, mint a karikacsapás: a feljegyzések szerint már 1906-ban tartottak ausztrál terriereket, s megindult a fajta elfogadtatása, de csak három évtizeddel később vette fel hivatalos nyilvántartásába a Kennel Klub, amikorra már számuk igen jelentőssé vált a ködös Albionban is. A II. világháború ezt is, mint az európai ebállomány nagy részét, töredékére zsugorította, s csak az 50-es évek végétől kezdett Angliában újra komolyabb népszerűségnek örvendeni. Ám ezidáig sosem volt divatfajta, így sikerült megőrizni azokat a külső és belső tulajdonságokat, melyekért gazdáik hajdanán a kenguruk földjén kinemesítették. Az ausztrál terrierek fő feladata a behurcolt patkányok és üregi nyulak irtása volt, melyeket egy jó mozdulattal a másodperc töredéke alatt képesek voltak elpusztítani. Még a mérges kígyókat is könnyen ártalmatlanná tudták tenni, gyorsaságuk és vadásztechnikájuk révén. Ilyenkor a támadó kutyák helyből felugrottak, így az állat feje mögött értek földet, s hátulról egy gyors mozdulattal roppantották össze annak feje környékén a csigolyákat. A fajtának ma nemcsak Európában, hanem az Amerikai Egyesült Államokban is jelentősebb állománya található, ahova a 60-as évektől importáltak nagyobb számban ausztrál terriereket, ám itt a nagyobb testű, 6-7 kilogrammos példányok terjedtek el, míg Nagy-Britanniában az 5-6 kilogrammosak. A tengerentúlon sokszor szerepel a hatvan legkeresettebb fajta között is, de nem valószínű, hogy valamikor is a lista elején fog szerepelni, mert bár a mai napig is nagyra becsült munkakutya, külső megjelenése egyszerűséget, puritanizmust sugároz, mely távol áll az emberek által gyakran megkívánt eleganciától.

·    Border collie (25 cent). Ez az ízig-vérig brit kutya Ausztráliába először az első birkanyájakkal került, s mivel beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a mai napig hallatlan népszerűségnek örvend a farmerek között. A fajta elnevezése sok mindent elárul eredetéről, hasznosságáról. Border country, azaz a határvidék Anglia és Skócia között található, és bár ezt tartják a fajta bölcsőjének (innen eredeztetnek többek között néhány terriert is), ám a valóságban a borderek egészen Skócia északi részein is megtalálhatók voltak, ahol nagyon kemény éghajlati viszonyok között kellett a hatalmas nyájak körül dolgozniuk. Mivel a területen nagy volt a hőingadozás, ez némileg hasonlít új hazájukhoz, Ausztráliához, ahol viszont a különösen magas hőmérséklet okozza a kemény életfeltételeket. A hatalmas, külterjesen tartott nyájak körül a kutyák legfőbb feladata, hogy a birkákat összetereljék, majd behajtsák a karámba, hogy ott megnyírják őket, vagy éppen onnan a szállítókamionokra tereljék. Ezek az állatok párban dolgoznak: egyikük balról, a másikuk jobbról tereli, szorítja egyre közelebb egymáshoz az állatokat, úgy, hogy azok végül a kijelölt helyre jussanak. A kutyákat a farmerek leginkább füttyentéssel irányítják, nemigen kiabálnak. Ez részben azért is van így, mert a birkák az emberi hanghoz gyakorlatilag nincsenek hozzászokva, tehát attól csak idegesen törik egymást. Természetesen a collie-k nem harapják a birkákat: szinte minden agresszivitástól mentesen, lopakodva, óvatosan terelik őket, tökéletesen hangtalanul, ugatás, csaholás nélkül. E tulajdonságuk miatt többen úgy tartják, hogy hajdanán pointerekkel vagy szetterekkel is keveredtek. Napjainkban Ausztráliában elsősorban a juhtenyészetekben találhatók border collie-k, a városokban ritkán lehet találkozni velük, ami elsősorban nehezen kielégíthető mozgásigényükkel magyarázható. Ez a fajta igényli a folyamatos elfoglaltságot is: ha csak otthon unatkozik, rossz szokásokat vehet fel, amivel megkeserítheti környezetének életét. Ma már egyre gyakrabban előfordul a kutyasport-kedvelők állataként, de kábítószer-keresésben és katasztrófa-elhárításban is helytáll.
 
·    Kelpie (55 cent): A fajta különös elnevezése skót nyelven vízi szellemet jelent, s az a Gleason nevű farmer, aki hajdanán egy ilyen típusú, kiváló pásztorebet kapott egy jó lóért, valószínűleg nem véletlenül nevezte el kutyáját így, megkeresztelve ezzel az addig a névtelenség homályába burkolódzó ausztrál pásztorkutyafajtát. Mint az ausztrál ebeknél oly gyakran, a kelpie esetében is elsősorban az angol és skót fajtákat használták föl a kialakításhoz, emellett kisebb részben kevertek bele más európai nemzetek pásztorkutyáiból is. Egy 1870-ben kivándorolt család, Rutherfordék kutyáira vezethető vissza hivatalosan a kelpie, melyek régi skót collie-k voltak. Ezek az „őskelpie-k” rendkívül jól alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez: jól bírták a forró ausztrál nyarakat éppúgy, mint a csapadékos, hideg teleket. Természetesen kezdetben az állattartók nem gondoltak tervszerű tenyésztésre, s a kialakuló kelpie-nek különféle változatai alakultak ki, általában attól függően, hogy milyen kutyákat hoztak magukkal az adott területre az első telepesek. Félő volt, hogy a populáció felaprózódik, és sok-sok kis állományú fajta alakul ki. Ám mindezt sikerült megakadályozni, különösen az 1950-es évek folyamán, amikor is Victoria államban az igen jelentős sikereket elérő kelpie-tenyészetek állami támogatásban is részesültek. Hogy ezek a hajdani kennelek milyen méretűek is voltak, arra jellemző egy adat, mely szerint félszáz tenyész szuka élt az egyik farmon, ahonnan az évek során kétezer kiváló minőségű kölyökkutya került ki, s ezek 10 százalékát külföldre, a világ szinte minden szegletébe importálták. Így alakult ki jelentősebb állomány az Egyesült Államokban, Kanadában, Új-Zélandon és Kuvaitban éppúgy, mint Skandináviában. Ezek az idegenbe szakadt kelpie-k jól alkalmazkodtak a különféle körülményekhez, így például Svédországban, ahol a messzi északon rénszarvashajtásra használták őket, rendkívül dús szőrköntöst növesztettek, míg Kenyában, ahol vadászkutyaként alkalmazzák, a trópusi meleghez adaptálódtak sikeresen. Az, hogy az ausztrál állam hosszú évtizedeken keresztül támogatta a kelpie megszilárdítását és népszerűsítését, több okra is visszavezethető. Részint történelmi háttere volt: az 1898-ban Sydney-ben megrendezett munkakutya-versenyen egy kelpie száz pontot teljesített, s másnap törött lábbal is hasonló eredményt ért el; története az akkori Ausztráliában hosszú időn át szájról szájra terjedt, hozzájárulva a nemzeti öntudat kialakításához. A másik ok rendkívül prózai volt, ugyanis a mezőgazdaság jövedelmezősége, különösen az állattenyésztésé, hosszú évtizedek óta egyre csökkent, így egyre kevesebb embernek adott megélhetést, tehát a farmerek állandó munkaerőhiányban szenvedtek, ezért volt fontos számukra a kimagasló munkaképességgel megáldott eb, mint segítőtárs. Ez az ok mind a mai napig fennáll. Egy pár kelpie-nek mindössze két és fél órára van szüksége ahhoz, hogy karámba tereljen ötszáz birkát. Munkájuk során elsősorban, ahogy mondják, „szemmel hajtanak”, ami arra utal, hogy bizonyos távolságból terelik az állatokat, s csak akkor ugatnak, amikor elkerülhetetlen. A kelpie világállománya ma megközelíti a százezret. Elsősorban Ausztráliában, a birka-, ritkábban a marhatenyésztő farmok munkakutyái, melyek töretlenül őrzik őseik munkaképességeit. Kissé önfejűek, ezért hobbikutyaként csak olyan helyen állják meg helyüket, ahol kellő mozgást és elfoglaltságot tudnak számukra biztosítani.

·    Ausztrál pásztorkutya (50 cent). Ennek a fajtának nem igazán találó a magyar elnevezése: ausztrál gulyáskutyának kellene hívni, mivel kizárólag a marhák melletti kemény munkára tenyésztették ki – nyilván a félreértések elkerülése végett esett mégis erre a névre a választás… Kialakulása elválaszthatatlan Ausztrália gyarmatosításának történelmével. Az első fehér bevándorlók ugyanis a mai Sydney területén vetették meg először lábukat, ahol viszonylag kevés megművelhető föld állt rendelkezésükre, s azon a kevesen próbáltak belterjes gazdálkodást folytatni. Ez azt is jelentette, hogy viszonylag kevés marhát tartottak, kisebb csordákban, nem nagy kiterjedésű legelőkön, így az állatok nap mint nap láttak embert, s megszokták őket, kutyáikkal együtt. Később viszont a megnövekedett népességet már nem tartotta el a mai főváros területe, így újabb és újabb vidékekre vándoroltak az újonnan érkező farmerek. Amikor a Nagy-Vízválasztó-hegység hágóin is túljutottak, a hatalmas kiterjedésű síkságon európai ésszel elképzelhetetlennek tűnő marhatenyésztő-telepek kialakítására nyílt lehetőségük. Itt a gulyák egész évben kötetlenül, szabadon éltek: lényegében elvadultak, s mind a kutyával, mind az emberrel szemben támadólag kezdtek viselkedni. Az első ilyen nagybirtokok gazdái kezdetben az Angliából származó, marhahajtásban addig jónak tartott, úgynevezett smithfield kutyákat próbálták bevetni, de mivel itt jóval hatalmasabb távolságokat kellett befutniuk, mint eredeti hazájukban, ezért ezek a viszonylag nehéz járású állatok hamar elfáradtak, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A hagyományos terelőkutyák a szelíd, emberhez szokott marhák terelésére voltak kinemesítve, így elölről próbálták hangos ugatással irányítani a nagytestű állatokat, viszont ezek a szilaj marhák ilyenkor, az ellenséget látva bennük, egyszerűen agyontaposták őket. Az ausztrál pusztákon dolgozó marhapásztorok megfigyelték, hogy a dingó, amellett, hogy nem ugat, áldozatát hosszasan űzi, s általában hátulról ragadja meg. Ez a stratégia hiányzott addig a marhaterelő kutyák képességei közül. Időközben az előbb említett angol pásztorkutya mellett más brit fajták is megjelentek a marhatenyésztő-telepeken, melyeket próbáltak dingóvérrel keverni. A legjobbnak a dingó és a blue merle collie keresztezése bizonyult. Sokáig ezeket tenyésztették, de hátrányuk volt a lovakhoz és az emberhez való alkalmazkodó-képesség hiánya, ezért később dalmatával is keverték az állományt. A siker nem maradt el olyan szempontból, hogy igen jól tartható, könnyen idomítható állatokat kaptak, viszont a terelőtulajdonságok egy részét elvesztették. Ezért a tenyésztők immár kelpievel kezdték feljavítani a fajtát, ennek köszönhetően alakultak ki véglegesen a napjainkban is oly sokra becsült külső és belső tulajdonságok. Ezek az örökmozgó, zömök állatok megőrizték dingó vadászmódszerét és alkatát, viszont rendkívül tetszetős mintázatú szőrköntöst viselnek. Fajtaleírásukat több ausztrál kutyafajta mellett 1902-ben készítette el egy Robert Kalesky nevű úriember, aki megelégelte, hogy juhászkutyáit a kiállításokon hol serleggel jutalmazták, hol pedig kizárták, mondván, hogy semmit sem érő keverék állatok. Egy évvel később Ausztráliában az állam már kis füzetet jelentetett meg, melyben bemutatták a különböző pásztorkutyák használhatóságát, segítve a farmereket, hogy az adott munkára a lehető legmegfelelőbb négylábú segítőtársat választhassák. Érdekesség, hogy ez a fajta hazáján kívül leginkább a trópusokon vívott ki nagy elismerést, így jelentős az állománya például Pápua-Új-Guineában vagy Új-Kaledóniában.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)