A kutyáról általában
Magyar versenyző a dobogón!
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Czövek Zsuzsanna  |  2009. április 01.

Amerre a szem ellát, körös-körül az Alpok csúcsai. A hegyek félig a felhőben vannak, csak a hósipkás tetejük emelkedik ki. Valahol a legnagyobb hegy derekán, nyaktekergető magasságban halad a versenypálya, a fogatok csak apró mozgó pontoknak látszanak. Ahogy felfelé nézek, őszinte tiszteletet érzek az összes musher és az összes szánhúzókutya iránt, aki oda felkapaszkodott.


Ez a riport azért rendhagyó, mert a tudósító az események részese, és bár elsődleges szempontja a korrekt tájékoztatás, óhatatlanul elfogult. A verseny három napja alatt kétség, remény, lehangoltság és kitörő öröm váltották egymást a magyar táborban.

Belépés csak klasszikus szánhúzókutyák számára!

Az ausztriai Werfenweng mindössze nyolcórányi autóút tőlünk, kényelmes tempóban. Ebben a gyönyörű alpesi sícentrumban rendezte meg a FISTC (Federation Internationale Sportive de Traineau a Chiens) világszervezet a 2009. évi sprint kutyaszánhajtó világbajnokságát. A FISTC kizárólag az FCI (Fédération Cynologique Internationale) által klasszikus szánhúzó kutyafajtaként elismert és törzskönyvezett kutyákból álló fogatokat engedi a versenyein rajthoz állni. Ezek a fajták a szibériai husky, az alaszkai malamut, a grönlandi kutya és a szamojéd. Az a felfogás, hogy ezek a fajták mennyire tekinthetők klasszikusnak, persze vitatható, de az ún. fajtatiszta (pure breed) versenyzésben a világszervezetek ezt tekintik elfogadottnak.

A fajtatiszta kutyaszánhajtó-versenyekkel kapcsolatban elég sok a félreértés és félreértelmezés. Ezekre a versenyekre szakmai körökben sokan úgy tekintenek, mintha valamilyen „pótversenyek” lennének a máskülönben versenyképtelen kutyák részére. Valóban alkalmatlanok a sportra ezek a kutyafajták? Az sajnos tény, hogy az FCI által regisztrált szánhúzókutyák között (különféle okokból) egyre kevesebb olyan egyed található, amelyik alkalmas lenne a kutyaszánsport céljaira. Ez a tendencia a malamutnál és a szamojédnél fokozottan érvényesül, a szibériai husky esetében nem ilyen egyértelmű a képlet. Alkalmatlan-e, mondjuk, a cselgáncsban vagy az ökölvívósportban az 50 kg-os sportoló a 90 kg testsúlyú versenytársával szemben? Vagy a motorsportban az 1000 ccm-es jármű egy 3000 ccm-essel szemben, a vitorlázósportban egy kalóz kishajó a tőkesúlyos cirkálóval szemben? A példákat lehetne sorolni, akár az atlétikus, akár a technikai sportok köréből, mégsem jut senkinek az eszébe az a kézenfekvő gondolat, hogy eresszük csak össze az egész mezőnyt, aztán győzzön a legerősebb, merthogy így sportszerű… Ami azt illeti, egyrészt nem igazán sportszerű, másrészt pedig egyáltalán nem érdekes.

A kutyaszánsportban viszont hagyományosan ez a politika dominál, az ideológiát pedig a „kutyafajták közti diszkrimináció tilalmának” elve teremti meg. Az ún. nyílt versenyeken többnyire olyan keverékkutyákból álló fogatok versenyeznek, amelyekben a kutyák marmagassága 70-75 cm körüli, a testsúlyuk pedig 35-40 kg. Az embernek a csípőjéig érnek, izomzatuk, testi erejük, lépéshosszuk nem hasonlítható a rögzített tenyésztési standarddal bíró szánhúzókutya-fajtákéhoz. (Illusztrációként megtekinthető Kathy Dagenais friss IFSS világbajnok hound-keverékekből álló hatosfogata.) Ezek a kutyák nagyon erősek és nagyon gyorsak, viszont szalmabálákkal szegélyezett, tükörsima versenypályát igényelnek, hajtűkanyarok és szintkülönbségek nélkül. Az IFSS (International Federation of Sleddog Sports) annyi engedményt tett az elmúlt években, hogy a versenyein külön értékeli a leggyorsabb pure breed fogatokat, amelyek viszont egyre kevésbé hajlandók részt venni a nyílt versenyeken. Nincs semmi gond a nagytestű, kifejezetten erőre és sebességre kitenyésztett kutyatípusokkal – ők egész egyszerűen egy másik „hajóosztályba” tartoznak!

 

Tábor az Alpokban

A versenyt a helybéli turistahivatal „Aranyláz Werfenwengben” elnevezéssel hirdette meg. A hegyvidéki falucska néhány napra Aranyvárossá (Gold City) változott, a táborban és a versenypálya mentén mintegy 25 ezer néző tolongott. A megnyitó ünnepség „a tűz jegyében” zajlott. A nemzetek képviselői égő fáklyákkal és nemzeti zászlókkal a kezükben vonultak a dísztribün elé, majd a sportolók és a versenybírók részéről elhangzott az ünnepélyes fogadalomtétel. A sportolók nevében Georg Patsch, a hatosfogat többszörös Európa-bajnoka esküdött fel arra, hogy a világbajnokság folyamán mindvégig sportszerűen, a szabályok szerint fog versenyezni. A műsort egy tűzzsonglőr-csapat színesítette, végezetül pedig látványos tűzijáték következett. A tűzesőt és tűzvirágokat formázó rakétákat szerencsére a kutyák „parkolóhelyétől” kellő távolságban lőtték fel, így a lövöldözés nem okozott a körükben nagyobb riadalmat.

A rajt előtti napon állatorvosok és állatvédők serege ellenőrizte a több száz versenykutyát a stake-outon. Ilyen alapos vizsgálatot eddig még soha, egyetlen versenyen sem láttam. Az orvosok nemcsak az oltási könyveket és a chipszámokat nézték végig, hanem meghallgatták a kutyák szívverését és a tüdejét, megvizsgálták a csípők és a végtagok mozgását, a nyálkahártyákat és a fogakat. Ellenőrizték a kutyák teljes kondícióját, és a versenyhez gyengének talált állatokat eltiltották a rajtból. Egyidejűleg állatvédők csapata vonult fel, mérőszalagokkal a kezükben, hogy lemérjék a kutyák elhelyezésére szolgáló boxok szélességét és magasságát, ellenőrizzék a fekhelyek kényelmét. Szerencsére a mi esetünkben rendben találták a kutyák szálláshelyét, az pedig igazán nem érdekelte őket, hogy a három emberből az egyiknek nincs fekvőhelye…

Werfenwengben nagyon nehéz pályát kaptak a fogatok; talán nem véletlen, hogy alig akadt női versenyző a mezőnyben. Az ún. „trail” a legtöbb kategóriában 25%-kal hosszabb volt, mint a kanadai Quebecben megrendezett 2009. évi IFSS világbajnokságon, a pályán mért szintkülönbség pedig több mint tízszerese(!) volt a nyílt világbajnokságénak. Ráadásul a pályát éles kanyarok, cikkcakkok tarkították, ami további sebességkorlátozó tényezőt jelentett. Az utat csak irányítótáblák mutatták, szalagjelölés csak a rajtban és a célegyenesben volt. A verseny kezdetén a rendezők felhívták a figyelmet a szalagozás hiányára – a kutyaszánsportnak ezen a szintjén ugyanis elvárható a versenyzőktől, hogy irányítható vezérkutyájuk legyen. Maroknyi magyar csapat gyűlt össze az Alpokban, én a hatosfogat egyik handlereként vettem részt a versenyen. A csapat civiljei között az „Összefogás a szánhúzókért” alapítvány tagjai is jelen voltak, Dér Andrea volt a hivatalos team leader. Az alapítvány vezetői minden eseménynél velünk izgultak, Andrea pedig oroszlánként küzdött a három versenyzője érdekeiért.

Másnap eljött az első rajt napja. A malamut-fogatok hajtói, Rosner Gábor és Józsa Zoltán nem tápláltak túlzott reményeket a bajnoksággal kapcsolatban. Az egyik fiatal malamutot egy állatmenhelyről vették magukhoz, és bár a kutya edzett volt és nagyon lelkes, nem tudta felvenni a versenyt a gyorsabb grönlandiakkal szemben. A magyar hatosfogat hajtója, Verla Zsófi is kétségekkel küzdött. Tudta, hogy jók a kutyái, de hiányzott a megszokott kemény felkészülés. A Norvégiában eltöltött négy hónap inkább a munkáról szólt, mintsem a szisztematikus edzésről, ráadásul a csapat felének a véletlen műve folytán ez volt az élete első versenye. A megérkezés utáni órákban az is kiderült, hogy a hatosfogat egyik tagja hasmenést kapott. A dolog nem volt súlyos, de a versenyző a legkevesebb kockázatot sem vállalta a mindössze 23 hónapos kutyáért, így a rajt előtt bejelentettük a rendezőknek a kutyacserét. Zsófit aggasztotta a csere, mivel a fiatal és erős kan helyébe lépő idősebb szukával a hatosfogat fizikai ereje lecsökkent. Az első nap azonban várakozáson felüli eredményt hozott: a magyar hatosfogat az ötödik helyen állt!

 

Hóviharban, napsütésben

Az éjszaka közepén ágyúlövések hangjára riadtam fel. A lakóautóban, az emeletes kutyaboxok között aludtam, a legmelegebb hálózsákban. Nem volt valami tágas hely, de jobbról-balról a fogat kiváló tagjai szuszogtak a fülembe, ez pedig bizonyos fokú meghittséget adott a szállásomnak. Több mint 40 cm friss hó esett le Werfenwengben, a robbantásokkal a lavinaveszélyt hárították el a helybéli hatóságok. A pályát szépen lenyomták, de reggel feltámadt a szél, és kitört egy kisebb hóvihar. A hidegnek és a szélnek örültek a kutyák, a romló látási viszonyok azonban nem kedveztek a hajtóknak. A 250 m magas hegy most még nehezebbnek bizonyult; sokan a szánzsákban hozták célba a kutyájukat. (A szabályok értelmében annyi kutyával kell a célba megérkezni, amennyivel elrajtolt a musher. A megsérült vagy elfáradt kutyát vagy a szán zsákjában kell szállítani, vagy pedig ki kell állni a versenyből.) Verla Zsófi az esélytelenek nyugalmával állt be a rajtba, egyedüli célja az előző napi helyezés megtartása volt. Az első helyeken kiváló musherek álltak: az olasz Massimo Martini, a tavalyi EB négyesfogat bronzérmese; a német Georg Patsch, a hatosfogat többszörös Európa-bajnoka; Ludwig Kreuzer, a 2008. évi pulka Európa-bajnok és hatosfogat-ezüstérmes, valamint Andreas Birkel, a 2007. évi sprint-világbajnokság ötödik helyezettje.

A második nap újabb meglepetést hozott: Zsófiék a harmadik legjobb időt futották meg, ezzel felkerültek a negyedik helyre. A fogat meglepően jó kondícióban volt, a négy szuka és a két kan igazán kitett magáért. A grönlandi, szamojéd és malamut kettesfogatok, köztük Rosner Gábor és Józsa Zoltán csak késő délután kerültek sorra, amikorra már elállt a vihar és kisütött a nap. A nagy testű, nagy bundájú kutyákat megviselte a meleg és a meredek pálya: Gábor a tizedik, Zoltán pedig a 13. helyen állt a második nap végeztével. A kategóriát a grönlandi fogatok vezették.

Miután megetettük, megitattuk a kutyákat, este került sor a hagyományos musher-partyra a „szalonnak” nevezett hatalmas sátorban. A fapados helyiség a zsúfolásig megtelt, a musherek fülét a rengeteg decibellel megáldott zenekar tette próbára. Beszélgetni sajnos nem nagyon lehetett, de már este nyolckor az asztalokon táncolt a helybéli fiatalság. A sportolók viszont nagyon visszafogottak voltak. A két malamutos fiú megette a vacsoráját és megitta a kóláját, majd siettek a kutyáikhoz. Velünk szemben a kiváló sportember, Georg Patsch ült német csapattársaival, meglehetősen elgondolkozva. Azt hiszem, már az utolsó nap taktikáján járt az esze, és jóval tíz óra előtt ő is hazaindult a lakóautójába. Vele együtt mi magyarok is felkerekedtünk. Végtére is egy világbajnokságon versenyeztünk, ahol semmi sem lehetett fontosabb a kutyáknál és a versenynél.

 

A megvalósult álom

Eljött a harmadik nap, és váratlanul elkezdett tétje lenni a dolognak. A hatosfogattól már csak egyetlen percre volt a dobogó! Persze őket is hátráltatták a különféle „vis maiorok”, amelyek minden versenyzőnek „benne vannak a pakliban”: a kutyaszánhajtó-versenyek réme, a kutyás néző, ugató pudlijával/malamutjával a pálya szélén ácsorogva; vagy az előzést akadályozó, sportszerűtlen versenytárs. Zsófi az utolsó nap éjszakáján végiggondolta a követendő taktikát. Először is úgy döntött, hogy nem cseréli le kissé már fáradt vezéreit, mivel az újonnan beállítható – egyébként gyors és eltökélt – vezérkutya túl fiatal és túl gyakorlatlan volt a világbajnoksághoz. Inkább simogatással és meleg szavakkal biztatta, nyugtatgatta a tapasztalt Yahoot és a kevésbé tapasztalt, de rendkívüli képességű Lenát. Tudni kell, hogy a versenystressz kétharmadát a vezérkutyák viselik. Ők futnak elöl, és figyelniük kell nemcsak a hajtó vezényszavaira, hanem a pálya követésére, a fogat sebességére, a mögéjük befogott kutyákra és az előttük futó idegen fogatokra is.

Az első nap taktikája az volt, hogy a lehető legtöbb fogatot megelőzzék, nehogy beszoruljanak egy lassúbb fogat mögé valami előzésre alkalmatlan útszakaszon. Zsófi tudta, hogy a csapat nagyon szereti a hegyet, és nagy volt a csábítás, hogy megint hajrázzanak egyet a hegyoldalon. Most azonban, amikor a mezőny már a gyorsasági sorrendben rajtolt, inkább arra törekedett, hogy jusson energia a huskyk számára kevésbé érdekes sík szakaszokra is, ezért a hegyoldalon csak gyorsabb kocogást diktált, amibe futóként ő maga is besegített. A síkon aztán megindították a hajrát. A célba érkezéskor a kutyák egyáltalán nem voltak fáradtak: annyira belendültek, hogy alig akartak megállni. Az ellenőrző állatorvosok megállapították, hogy sokkal jobb állapotban vannak, mint a musher, aki percekig levegőt sem kapott a célbaérés után.

Egy segítő felállt a szántalpakra, hogy rögzítse a szánt, Zsófi pedig előrement a kutyákhoz. Letérdelt eléjük a hóba, és magához ölelte a vezéreket. Persze a többiek is előrearaszoltak, húzták a szánt a handlerrel együtt, és végül az egész fogat a musher karjaiban volt. Mi, magyarok pedig álltunk a célban, és szuggeráltuk az időkijelzőt. Már befutott a mezőny ötödik tagja is, de még mindig nem hittünk a szemünknek. A németek hamarabb kapcsoltak: azonnal odajöttek, és gratuláltak a bronzérmes fogatnak. Elsőként Georg Patsch, és rögtön utána Andreas Birkel. Andreas jót derült azon, hogy tőle kérdezte meg Zsófi még az első napon, miképpen kell rögzíteni a talpakat a versenyszánon, tekintettel arra a (szomorú) tényre, hogy a versenyt megelőző több hónapban nem állt módjában a könnyű és törékeny szánnal edzeni.

Az eredményhirdetésen a teljes magyar csapat jelen volt, senki sem igyekezett haza. Franco Mannato, a FISTC elnöke a dobogóra szólította Magyarországot, egy osztrák kisfiú pedig a magasba emelte a magyar zászlót. Ez volt az álom, amire egy évtizedig vártunk. A magyar lány a vezérkutyájával fellépett a dobogóra, és átvette a gyönyörű virágcsokrot. A világbajnoki bronzéremből kettő is volt: az egyiket a kutya nyakába akasztotta Mannato úr. A lendületes olasz himnuszt hallgatva belegondoltam, hogy egyszer talán a szomorú magyar himnuszt is meg fogja tanulni a nagyérdemű zenekar. A hatosfogat tagjai, valamint a tartalék és kísérő kutyák még aznap este megkapták a csemegét, amit a musher a szép futásért megígért nekik. A több stanicli „madzagsajt” volt a gazda szerény élelemkészletének legfinomabb darabja: ezt kapták meg jutalmul a huskyk.

A FISTC 2009. évi Sprint Kutyaszánhajtó Világbajnokságon 137 versenyző és mintegy 600 szánhúzókutya vett részt, összesen 13 országból. A 137 versenyzőből 127 teljesítette mindhárom napon a pályát. Heten nem álltak rajthoz az utolsó napon, három versenyző pedig az utolsó nap nem futott be a célba. (Meglepetésre köztük volt a szibériai husky négyesfogat tavalyi Európa-bajnoka, a szlovák Lukas Ducak is.) A három futamból álló verseny összesített időeredményei alapján a szibériai husky hatosfogat kategóriában a világbajnok olasz csapat 2 óra 6 perc 1,5 mp alatt, az ezüstérmes német fogat 2 óra 10 perc 5,6 mp alatt, a bronzérmes magyar fogat pedig 2 óra 12 perc 6,5 mp alatt teljesítette az összesen 45,3 km-es versenytávot. A kétkutyás malamut és egyéb fogat kategóriában Rosner Gábor alaszkai malamut csapatával a 10., Józsa Zoltán pedig a 13. helyen végzett.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)