Tacskók
Borzebek krónikája
Szálkásszőrű tacskók a történelem viharában
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2010. december 02.

Borzebek krónikája

Megoszlanak a vélemények arra vonatkozólag, hogy a szálkásszőrű tacskó mennyire ősi fajta, de minden bizonnyal már az ókorban is tartottak dúvadirtás céljából a maiakhoz hasonló rövidlábú, hosszú hátú kutyákat. Származásukról több legenda is szól, így például egy német eredetű, tréfás változat is, mely szerint a Teremtő hat nap alatt alkotta a világot, s amikor a nagy mű végére ért, meglepődve látta, hogy maradt néhány maroknyi anyag, melyet feltétlenül el kellet használnia…


A Teremtő hosszasan gondolkodott, mi hiányzik a már benépesített földkerekségről, de sehogyan sem tudta elképzelni, mi is az, ezért magához hívatta az arkangyalokat, az anyagból mindegyiküknek egyforma mennyiséget adott, s rájuk parancsolt, gyúrják meg belőle egy állatnak különböző testrészeit, s másnap reggel jelentkezzenek nála a művekkel. Így is történt: a hetedik napon az arkangyalok megjelentek. Némelyikük apró lábbal, míg mások hosszú, hengeres testtel járultak a Teremtő színe elé, aki szépen lassan, gondosan összerakta a megformázott részeket, s így egy rendkívül furcsa, komikus állat kelt életre, melyet a nagy mester, különös formája ellenére a kutyákhoz akart sorolni. Az angyalok ragaszkodtak hozzá, hogy éljen ez a fura lény, így a Teremtő életet lehelt bele. Az új teremtmény fent az égben azonnal futkosni kezdett: fel-felkapott egy-egy kis felhőcskét, s bedugta orrocskáját a kikapart lyukakba. Az arkangyalok örömmel látták, milyen kis eleven állatot alkották, de hiába hívták, nem fogadott nekik szót, s amikor a Teremtő próbálta magához hívni, annak is ellenállt, sőt még nagyobb vehemenciával kapart tovább. Ásott, ásott, a hátsó lábait is igénybe véve a gyors munkához, így hamarosan keresztülkaparta magát a felhőkön, s az így keletkezett lyukon át leesett a földre. Amikor a Teremtő látta, hogy ez a különös valami zuhan lefelé, csak ennyit tudott kiáltani: „a tacskó!” A lyukat, melyen keresztül lepottyant az eb, az angyalok gondosan betömték, ezért nem lehet fellátni az égbe, de a tacskó szemeiben ma is észlelhető, micsoda fényességet láthatott odafent…

 

Mióta létezik tacskó?

A régi görögök és rómaiak a mai tacskókra hasonlító kistestű kutyákat a többi fajtához képest nem részesítették kiemelt figyelemben, csak nagy ritkán emlékeztek meg az általuk canis vertagusnak nevezett állatokról. Az időszámításunk szerinti X. században már hosszabb  írásos emlékek utalnak arra a kutyára, melynek görbe lábai vannak, és föld alatti vadászatra használják leginkább. A XIII. században egy Petrus de Crescentis nevű tudós a mezőgazdaságról szóló összefoglaló művében szintén megemlékezik egy tacskó jelleget viselő ebről, melyet ő bibracco kutyának hív. Egy XVI. századi dokumentumban is megemlékeznek egy canis bersarius bibraccóról, mely a mai tacskók elődjének tekinthető. Több évszázaddal később Johannes Cajus is leírt egy kutyát, mely nem lehetett más, mint tacskó. Ezt a kutyát ő egyenes lábúnak találta, és röviden tumblernek hívta. (Ennek az angol szónak akkoriban több jelentése is volt, többek között akrobatának, bukfencezőnek is fordítható.) Angliában a tacskót dachshoundnak nevezték, de a nép száján az 1930-as években is a tumbler volt az elterjedt. Németországban és Svájcban a fajtát általában hasonlóan, Dachshundnak hívták, de a 30-as években nem egy nyelvjárásban Dackelnek vagy Teckelnek hívták. Innen származik régebbi magyar köznapi elnevezése, a dakli, illetve a dakszli, míg hivatalosan mindig is tacskónak nevezték.

A tacskók eredeti hazájukban, Németországban a XIX. század második felének elején még meglehetősen különböztek egymástól. Erre jó példa az a természetrajzi leírás, mely szerint tizenkét tacskófajta létezett az akkori germán földön. Ezek között említi a szálkásszőrűt is, amely viszont a leírás alapján nem azonos a napjainkban szálkásszőrűként elismert fajtával. Ehhez leginkább a hajdani „roll” tacskók hasonlítottak, melyek leírójuk szerint a hosszúszőrű tacskó és a ma már nem létező birkakutya kereszteződésének eredményeként jöttek létre.

1890-től vezetik a németek a tacskótörzskönyvet, melynek kimutatásai alapján jól lehet követni a fajta mennyiségi és minőségi változásait, alakulását. Eszerint a szálkásszőrűekből a törzskönyvezés megindulását követő harminc évben 1520-at iktattak, míg amikor 1924/25-ben a tacskók iránti kereslet ugrásszerűen emelkedett, két év alatt csupán szálkásból 1098 példányt regisztráltak. Az 1925-ben született kölykök száma mintegy három és félszerese a harminc évvel korábbinak, azaz 162-ről 554-re emelkedett. Szukákból mindig is több volt, mint kanokból, s a tacskók közül a rövidszőrűek állománya volt a legnagyobb, míg a szálkás- és hosszúszőrűek közül 1912-ig ez utóbbiak vezettek, s a 30-as évekig csak 1917-ben előzte a szálkás a hosszúszőrűt.

A tacskótenyésztésben 1915 a nagy zuhanás évének tekinthető, amikor a háborúba bevonulók felszámolták tenyészetüket; ezzel magyarázható, hogy egy év alatt 1394-ről 438-ra esett vissza az évi összes törzskönyvezett tacskók száma, amely majdnem azonos az 1890. évi induló létszámmal. Persze a puszta számok ismerete olykor csalóka, hiszen a tacskótörzskönyv vezetése közben a törpetacskósoknak, így a szálkásszőrű törpéknek is külön klubjai alakultak, ahol szintén végeztek törzskönyvvezetést.

A 20-as évek közepétől hazánkban a Magyar Tacskó Tenyésztők Egyesülete vezetett tacskótörzskönyvet, szigorúan a német minta alapján, s ekkortól beszélhetünk a mai értelemben vett magyar tacskótenyésztésről. A hajdani tacskósok komoly kapcsolatot ápoltak a németekkel, hiszen színekben és változatokban ők voltak ebben az időben a legjobbak: náluk évente a különféle fajtákból és változatokból 4-5000 törzskönyvezés történt, míg a második helyen elismert Ausztriában mindössze 2-300 szaporulatot regisztráltak.

 

A szálkásszőrűek ősei

Visszatekintve a régebbi múltba, a XIX. század közepétől már vannak adatok arról, hogy Magyarországon is megjelentek az ősi típusú szálkásszőrű tacskók, melyek ekkoriban még fajtán belül is igen nagy különbségeket mutattak. Ez azzal is volt magyarázható, hogy a céltudatos, szervezett tenyésztés főképpen Németország északi és déli részén egymástól elszigetelten folyt. Az előbbiek a lószállítmányokkal együtt Angliából importált dandy dinmont terriert, az utóbbiak a régi német kotorékebet, a szálkásszőrű német pinschert keresztezték a régi típusú tacskóval. A két különböző területről származó kutyák így természetesen két különböző típust képviseltek, melyek még az 1930-as évek elején is megosztották a fajtát. A dandy-származásúak alacsonyabbak és lágyabb szőrűek voltak, a pinscher-keresztezésűek pedig magasabbak, durvább szőrűek voltak, pinscherszerű fejjel.

Amikor 1883-ban Wandenberg kapitány bemutatta Mordax nevű szálkásszőrű tacskóját, olyan nagy közönségsikert aratott, hogy bár hivatalosan csak vigaszdíjat kapott, mégis ő lett az őse azoknak a később igen sikeres törzskanoknak, melyek határozottan dandy típusúak voltak, fejükön dús szőrpamacsot viseltek. A bírók sokáig nem voltak tisztában a fajtajelleggel, így 1892-ben, Berlinben szinte megtévesztésig a dandy dinmont terrierre hasonlító állatok nyertek. Időközben az észak-német, dandy típusú és a dél-német, szálkásszőrű pinscher keresztezéséből kialakult vérvonalak mellett, főképpen Würtenbergben, a szálkásszőrű kopóval keresztezték a fajtát, s ez a kísérletezés olyan kiváló eredményt hozott, hogy hamarosan innen kerültek ki a legjobb munkakutyák.

Mivel a különböző tenyészirányzatok egymás mellett haladtak, s fajtaleírás nem vált általánosan elfogadottá, ezért a német tacskóklub mostohagyerekként kezelte a szálkásszőrűeket. Ez egészen addig tartott, míg rajongóik megalapították a szálkásszőrűtacskó-tenyésztők klubját. Az alapításnál nemcsak a különféle változatok egységesítése volt a cél, hanem az is, hogy a szálkásszőrű-tenyésztők nem kívánták elfogadni a rövidszőrűeknél igencsak túlbecsült, ám a munkában akadályozó rövid lábakat. Ők céljukat a tiszta vérben való tenyésztés mellett a szőrminőség javításában és egységesítésében látták. Az igazsághoz tartozik, hogy az említett klub megalakulása előtti időben a szálkásszőrű lassanként már egységes megjelenést tudott ölteni, azáltal, hogy egyesek a legjobb küllemű rövidszőrűekkel párosították a szálkásszőrűeket, így a tacskótípus állandósult, mások pedig a dandy- és pinscher-keresztezések közötti különbség megszüntetését tartották céljuknak. Így a fajta földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül kiegyenlítődött. Ehhez nagymértékben hozzájárult a kor három nagy kenneltulajdonosának megegyezése abban, hogy a közös cél elérése érdekében állományaik legjobb állatait párosítják.

 

Szálkás tacskók Magyarországon

Az első világháború kitörésekor a Magyarországon fellelhető szálkásszőrűtacskó-állomány, melynek egyedszáma nem haladta meg a kétszázat, néhány kivételtől eltekintve teljes egészében megsemmisült. Ezért újra kellett kezdeni az állomány kialakítását. Különösen nagy áldozatot hozott Fischer Ede főerdész, a Landenburg kennel megalapítója, akit máig is a magyar szálkásszőrűtacskó-tenyésztés atyjának tekinthetünk. Mellette Görgey Géza sem sajnálta sem az időt, sem az anyagi áldozatot a jó vérvonalak beszerzéséért. Ebben az időben az import hatására a hazai szálkás tacskók oly minőséget képviseltek, hogy megfelelő tenyésztési tervek alapján képesek voltak mind küllemileg, mind munkateljesítmény szempontjából a németekkel is felvenni a versenyt.

Hogyan is jutottak a 20-as évek második felében egy-egy jó vérvonalú szálkásszőrű tacskóhoz a magyar tenyésztők? Erről olvashatunk Görgey Géza visszaemlékezésében, aki bevallja, hogy a háború után az itthon fellelt maradványállatokból meglehetősen alacsony színvonalon még néhány évig fenn tudták tartani a fajtát, de a beltenyésztés miatt az állomány összeomlott, így elkerülhetetlenné vált a külföldi import. Visszaemlékezésében ezt olvashatjuk: „Ez a körülmény indított arra, hogy a meglévő tenyészanyagot kicseréljem, és más vérvonalakkal új tenyészállatokat szerezzek be, mi sem természetesebb, hogy a tacskó hazáját, Németországot kerestem fel, és összeköttetésbe léptem a használati tacskótenyésztők egyesületének elnökével, aki készséggel közölte velem a leghíresebb tenyésztők és szakemberek névsorát, és adta meg a szükséges felvilágosításokat. Húsz-huszonöt számottevő tenyésztővel, akik a tenyésztést ma ott irányítják, folytattam levelezést, és így nyertem tiszta képet az ottani viszonyokról… Nagy érdeklődéssel, türelmetlenül vártam a válaszokat, gondolva, hogy bőséges alkalmam nyílik az ajánlatok folytán jobbnál jobb tenyészállatokban válogatni. De nagy csalódás ért, mert a legtöbb helyről csak nemleges választ kaptam, ebből megállapítható, hogy elsőrendű tenyészanyagban ott is nagy a hiány… Végül is nekem két nőstényt sikerült beszereznem, éspedig a sportkörökben általánosan ismert egyik würtenbergi tenyésztőtől, s ez a szuka, mely igen jó minősítéssel ott már első díjjal díjaztatott. Továbbá egy falkenaui kennelből egy másikat, melynek anyja ugyancsak elsőrendű vadásznemességgel rendelkezik. E két nősténnyel fogom most a tenyésztést továbbfolytatni, s úgy vélem, hogy e két eb beszerzése ismét egy lépést jelent hazai tenyésztésünkben.”

Görgeynek nagyon jó szeme volt a kutyákhoz; ezt bizonyítja az Országos Magyar Foxterrier- és Tacskótenyésztők Egyesülete által Budapesten, a Tattersalban 1929. szeptember 22-én rendezett különleges tacskókiállítás bírói jelentésének egy részlete: „Egy pár szálkásszőrű tacskótól eltekintve az elővezetett tacskók nem elégítették ki várakozásomat, ezért a tenyésztés érdekeinek előmozdítása céljából azt ajánlom az illető ebtulajdonosoknak, hogy igyekezzenek jobb tenyészanyagot beszerezni, mert csak úgy fognak lépést tartani a szomszédos országok tenyésztésével. De meglepett azon kiváló munkateljesítmény, melyet a benevezett ebek a versenyen kifejtettek, mert az igazán nagyszerű volt, és mondhatom, úgy a rókának mint a borznak igen rossz napja volt.” Mondanunk sem kell, hogy az 1929-es évi derbi győztese Görgey Géza egyik szálkásszőrű kanja lett…

 

Elcserélt nevek, felcserélt nemek

Sajnos a tacskósoknál sem alakult ki az egység, ami kihatott a tenyésztésre is – olyannyira, hogy az 1931-es hasonló kiállításon már jegyzőkönyvbe kellett venni a következőt: „Sajnálattal kell megemlékeznünk a kiállítás egyik diszharmonikus momentumáról, amelyet az egyik szálkásszőrű tenyésztő nem teljesen sportszerű viselkedésével idézett elő, amellyel viszont az egyesület választmánya külön fog foglalkozni.”

Eközben a törzskönyvvezetésekben is meglehetősen nagy káosz kezdett eluralkodni, olyannyira, hogy egyesek a magyar törzskönyvet egyszerűen értéktelennek és hiteltelennek tartották. A származási lapokat a tenyésztő állította ki, annak valódiságát aláírásával kellett igazolnia, az egyesületek dolga pedig az volt, hogy ezt felülvizsgálják, illetve az esetleg bekövetkezett hibákat kijavítsák, és a dokumentumot hitelesítsék. Minden ember elkövethetett akkoriban is hibákat, elírhatott egyes szavakat, de ha ezt a tenyésztő nem vette észre, a hitelesítőnek kellett volna kijavítania. Ezzel szemben ezek az iratok hemzsegtek a gondatlanságból és a szándékosan elkövetett hibáktól.

Vegyünk górcső alá egy ilyen hajdani származási lapot! Schliefensieger Bürschel v. Scharfenstein az egyik leghíresebb, kotorékban és vércsapán dolgozó német szálkásszőrű fedezőkan, Burschel v. Scharfenstern név alatt szerepel, tehát egy ismeretlen kutyát tüntetett föl a törzskönyv, pedig valójában rendkívül értékes tenyészállatról volt szó. Ennek ősei a származási lapon: Raudel v. Sonnensiern és Huscha v. Sonnenstern. A valóságban viszont Raudel v. Sonnenstein és Nuscha v. Sonnenstein elsőrangú kutyák voltak, azaz a kiváló Sonnenstein kutyákból egy ismeretlen vagy nem is létező Sonnensternt csináltak. Raudel a leghíresebb német kutyák közé tartozott. További tévedés, hogy a híres kotorékeb, Raudel v. Seelberg egyik helyen saját nevén, míg a másik helyen egy fantázianév alatt szerepel. Összességében a nevek 30 százalékát hibásan írták le, de a félrevezető dokumentáció netovábbja az volt, mikor egy ismert fedezőkan, a már említett Bürschel v. Scharfenstein, egyszer kanként, másodszor nőstény kutyaként szerepel a dokumentumban, s ezt nem egy, hanem egyenesen három egyesület is hitelesítette!

A szálkásszőrű tacskók iránti érdeklődés 1933-ban hazánkban igencsak megnövekedett, amikor több újság is közölte a Móric névre hallgató eb és a Sári nevű őz fényképét, amint az kutya-barátját nyalogatja. Történt ugyanis, hogy özvegy Geist Gáspárné kertjébe betévedt egy nap egy őzsuta, mely azonnal megbarátkozott a tulajdonosnővel és annak kutyájával. A tacskó állandó kísérője volt tulajdonosának, akit ezután immár őzike-barátjával együtt követett mindenfelé.

 

Tacsi a vérzivatarban

1935-ben a hazai szálkásszőrű tenyésztés egyre inkább Miskolcra és környékére összpontosult, így nem véletlen, hogy az azévi országos műkotorékversenyt is a miskolci huszárlaktanya udvarán rendezték, ahol a visszaemlékezések szerint Halmay Barna alezredes nagy sportszeretettől vezérelve építtetett műkotorékpályáján a tizenkét szálkásszőrű mellett öt foxterrier is megmérkőzött a hatalmas, harcias borzzal és a fogós rókával.

A Budapesten rendezett nemzetközi kutyakiállításokon is évről évre egyre nagyobb számban jelentek meg szálkásszőrű tacskók, ám az idő múlásával az addig politikamentes eseményeket sajnos egyre inkább különböző érdekcsoportok, ideológiák kerítették hatalmukba. Egyre nagyobb számban tudtak a hazai szervezetek külföldi bírókat is meghívni, s mivel egyre inkább sodródtunk a háború felé, a meghívottak leginkább a majdani szövetségeseink államaiból érkeztek. Így nem meglepő, hogy 1938-ban már Ferdinand Marquardt, a németországi tacskótenyésztők szakegyesületeinek birodalmi elnöke töltötte be a bírói tisztet, akinek érkezésekor zengzetes beszédet mondtak az itthoniak. Többek közt az egyik tacskós így szólt a tömeghez: „… mert úgy érzem, hogy amióta a Német Birodalom közvetlen szomszédai lettünk, és amióta annak tiszteletet parancsoló, igazságos és békeszerető vezére a világpolitika iránytűje lett, ha majd eljön a végelszámolás, és a trianoni papírrongyot végleg széjjeltépik, rólunk, hűséges fegyvertársairól sem fog megfeledkezni”. A tacskók minőségéről esett a legkevesebb szó, ami nem fért bele a barátságba. A következő évben ugyanez a szónok viszont már bizalmasan, őszintén ilyen jelentést küldött, igaz, már a német bíró jelenléte nélkül: „A kiállított hazai tacskóink általam csak igen alacsonyan voltak értékelhetők, igaz, hogy azok tulajdonosai inkább csak műkedvelők, és nem a szó nemesebb értelmében vett sporttenyésztők voltak. … Azt ajánlom a magyarországi tacskókedvelő uraknak és hölgyeknek, ne sajnáljanak áldozatot hozni – szerezzenek be megbízható helyekről sporttenyésztőktől elsőrendű anyagot, s ha az onnan beszerzett anyagot fogják bíró elé állítani, nem fogja őket csalódás és keserűség érni, s nem a bírót fogják szidni, hanem kutyájukban találják meg az igazi sporttenyésztői örömöt.”

Szálkásszőrűtacskó-tenyésztésünkre a két világháború közötti időben talán más kutyafajtáknál is jobban hatott a történelem forgószínpada, így szinte törvényszerű volt, hogy az állomány a 40-es évek elejére már meglehetősen leromlott. A II. világháború vérzivatarában ezek a többségükben gyenge állatok is elkallódtak, így bő két évtizedet kellett várni arra, hogy hazánkban a szálkásszőrű tacskó minőségi tenyésztésének reménye ismét felcsillanjon.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)