A kutyáról általában
Nagymúltú brit kutyák bélyegeken
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2011. július 09.

Nagymúltú brit kutyák bélyegeken

Nagy-Britannia bélyegkiadása az angol konzervatív hagyományokon alapult, így a királyi posta hosszú évtizedeken keresztül elsősorban csak az uralkodói család arcképeit megjelenítő bélyegeket bocsátott ki. A 70-es évek végére azonban itt is megváltoztak az igények, engedtek a nyomásnak, s egyre gyakrabban jelentettek meg a hajdani birodalom életét, különféle sporteseményeket, illetve a nemzeti állatfajtákat bemutató bélyegeket.


Miközben már Európa legtöbb államában, így Magyarországon is, már az 1950-es években megjelentek a nemzeti kutyafajtákat bemutató bélyegsorozatok, így kissé meglepő, hogy a ködös Albionban csak 1979-ben, bő két évtizedes késéssel nyomták az első őshonos kutyafajtákat bemutató sorozatot. Talán a késői kibocsátást próbálták ellensúlyozni azzal, hogy a négy darabból álló sorozat minden egyes példánya igazi műremek: nemcsak az adott fajtákat mutatja be aprólékos részletességgel, hanem a háttérben a brit vidéket, épületeket is különös műgonddal, igényességgel ábrázolják.
A nagy sikerre való tekintettel a következő években sorra jelentek meg nemcsak a nemzeti, hanem más állatfajtákat bemutató sorozatok is, melyeknek kialakításában vagy európai meghonosításában az angol fajták, illetve a tenyésztők jelentős részt vállaltak. Nemcsak Anglia vagy Wales adott ki bélyegeket, hanem a Nagy-Britanniához tartozó apróbb szigetek is jogot kaptak arra, hogy kibocsássák sajátjaikat. Így 1982-ben a Jersey-szigetek adott ki egy hat példányból álló kutyás sorozatot, melynek legfőbb vásárlói turisták ezrei voltak, akik nagy tömegben érkeztek a Franciaország partjaihoz közel fekvő szigetre. Úti céljuk legtöbbször a Gerard Durrell által működtetett híres állatkert volt, amely több állatfaj megmentésében végzett kiemelkedő munkát.

·    Bobtail (9 penny): Hallatlan népszerűségnek örvend nemcsak hazájában, hanem a világ szinte minden fejlett kinológiai kultúrával rendelkező országában. Az angol tenyésztők legtöbbje szilárdan állítja, hogy a fajta már akkor létezett, amikor a normann hódítók elfoglalták a szigeteket. Tény, hogy ameddig Britanniából nem irtották ki teljesen a farkasokat, a medvéket és a hiúzokat, addig a nyájak őrzéséhez nagytestű, az ellenségen győzedelmeskedni tudó állatokra volt szükség. Később viszont már lényesen kisebb testű juhászkutyákat tartottak, mivel a megváltozott körülmények között ezek is megfeleltek, s takarmányozásuk is lényegesen olcsóbb volt. Az újkori bobtail bölcsője Dél-Anglia, ahol az ott honos pásztorkutyák keveredetek a főként Németországból és Kelet-Európából behurcolt juhászebekkel, s ezekből a XIX. század második felétől a tenyésztés következtében szilárdult meg ez a nagytestű, mégis rendkívül elegáns, sokoldalú fajta.

·    Welsh springer spániel (10 ½ penny): A régi spánielek közé tartozik, különös vörös-fehér színe, mely egyedülálló a spánielek közt, leginkább Walesben volt fellelhető. A XII. században is már nagyon kedveltek voltak a springing spánielek, melyekből később ez a fajta is kialakult. 1902-ben fogadták el fajtaleírását, s az első törzskönyvezett állat apja még cocker spánielként volt bejegyezve. Ma már a két fajtát könnyen megkülönböztethetjük, hiszen a walesinek felépítése sosem kvadratikus. Az I. világháború után a fajta hanyatlásnak indult, a kihalás veszélye fenyegette, de szerencsére a 30-as években közkedvelt vadászkutyává vált, mivel könnyen tartható lakásban is, így lett a városban lakó nimródok ideális állata. Apportírozó, nyomkövető képessége éppúgy kiváló, mint a vízi munka során nyújtott teljesítménye. Sajnos hazáján kívül kevéssé ismert, így a nagyvilágban még nem foglalta el az őt megillető rangját, megbecsülését. Pedig megállja helyét kedvencként a családban is.

·    West highland terrier (11 penny): Kialakulását, mint sok oly másét is, nagyon nehéz visszavezetni. Több teória is létezik. Egy biztos: az évszázadok során gyakran ábrázoltak vadászatokon vagy a családi tűzhelynél fehér, kistestű skóciai kutyákat, melyek hasonlítanak a ma hazánkban is népszerű westiekre. Az újkori kutyák minden bizonnyal a skót terrier és a cairn terrier keresztezéséből alakultak ki, s a fajta igazából csak a II. világháborút követően szilárdult meg. Ugyanis a világégés alatti élelmiszerhiány miatt a legtöbb állat elkallódott, és így csak néhány ember önfeláldozásán múlt, hogy megmaradhatott az utókornak ez a keménykötésű kis terrier, melyet eredetileg azért tenyésztettek fehér bundával, hogy jól látszódjon vadászat közben a bokrok és a sziklák között. Állítólag a háború végére mindössze egyetlen jó minőségű fedezőkan maradt, mely sajnos egyheréjű volt, s az öröklődő jellegnél fogva ezek után hosszú évtizedeken keresztül jelentkezett ez a probléma a tenyésztésben. Szerencsére ma már a világ számos pontján ismert fajta, annak ellenére, hogy Skóciában elenyészően keveset tartanak belőlük.

·    Ír szetter (13 penny): A középkorban gyakran ábrázoltak hosszúszőrű vadászebeket, melyek közül egyeseket madarászó kutyáknak is neveztek. Leggyakrabban fürj és fogolyvadászatok során vették hasznukat ezeknek a csalhatatlan szimatú, legendás állatoknak. A vadmegállási hajlamuk rendkívül fejlett: ilyenkor a hátsó lábaikra helyezik súlypontjukat, testük majdnem teljesen a földhöz lapul, miközben az egyik mellső lábukat felemelik, orrukat pedig felfelé tartva szimatolnak. Ebből a különös testtartásból ered a szetter (ülő) szó, mivel úgy tűnik, mintha ilyenkor az állat ülne. A szetterek újkori tenyésztése a pontos törzskönyvezés bevezetésével kezdődött, amikor is a Britanniába érkező arab lovak szigorú törzskönyvezéséhez hasonló rendszert vezettek be. Mivel a hatalmas országban különféle szettertípusok alakultak ki, idővel ezeket rögzítették, és kitartó, céltudatos tenyésztői munka során rendkívül elegáns, jó munkaképességű fajták keletkeztek, melyek közé sorolható az ír szetter is.


·    Labrador retriever (11 penny): A labrador eredetét sokan kutatták már, egyesek egyenesen labradortörténészekké váltak munkájuk során. Az eredmények egyértelműen bizonyítják, hogy a fajta Új-Foundland szigetén alakult ki, s hogyha egy másik fajtát korábban nem neveztek volna el erről a szigetről, nyilván ezeket a retrievereket illetné a név. Az őslabradort a halászok a hálók vontatókötelének partra húzásához használták, ugyanis a sziklás partokhoz a bárkák nyilván nem mehettek közel, így ezeknek az ebeknek volt feladata, hogy a veszélyes műveletet megoldják. De ha éppen a sors úgy hozta, a hajókból kiesett tárgyakért is ezeket a kutyákat küldték. Hosszú időn keresztül Szent János kutyának nevezték őket Új-Fundland székhelyéről, és csak a köznyelv emlegette őket labradorként. A hajókon megedződött okos állatokra az angol kikötőkben hamarosan felfigyeltek, és egyre többen vásároltak belőlük, áruk emelkedett, így jó mellékkeresetet biztosított a kutyatenyésztés a bárkák tulajdonosainak. De amikor Angliában bevezették a szigorú karanténtörvényt, lényegében megszűnt az ebbevitel, ami viszont a nagy-britanniai kennelek felvirágozásához és a mai modern, sokoldalú labrador kialakulásához vezetett.

·    Szálkás szőrű tacskó (15 penny): A britek legtöbbje azt vallja, hogy a szálkásszőrű tacskó kialakulásában az angol hosszúszőrű terrierek, úgy mint a skót, a skye, a dandie, dinmont terrierek játszottak jelentős szerepet, mivel Angliából ezek a példányok gyakran kerültek diplomáciai ajándékként a német fejedelmi udvarokba is, ahol kereszteződtek az „őstacskókkal”. Ezekből az állatokból már céltudatos tenyésztői munkával a XIX. században Németországban nemesítették ki a föld feletti és föld alatti munkára egyaránt rendkívül jó vadászkutyafajtát. A tacskó fajtaleírása már 1879-be megtörtént, de az első törzskönyvezés csupán tizenegy évvel később. Ezekből a pedigrés állatokból jó néhány került Angliába is, ahol elsősorban a vidéki birtokosok között vált népszerűvé.

·    Pekingi palotakutya (22 penny): Európába az első pekingi palotapincsi meglehetősen kalandos úton került az 1860-as boxerlázadást követően. A brit csapatok ugyanis ekkor be tudtak hatolni Pekingbe, és az addig európai látogatóktól szinte teljesen elzárt nyári palotából öt császári kutyát is zsákmányoltak. Ezek mindegyike palotapincsi volt, melyet közönséges kínai halandó nem tarthatott. Aki mégis megszegte a törvényt, annak büntetése halál volt. A zsákmányolt kutyák közül az egyiket Lootynak, magyarul Szajrénak nevezték el. Őt később Viktória királynőnek ajándékozták, akinek tizenkét éven keresztül házikedvence volt. Gyakran festette le magát ázsiai kutyájával, így a fajta egyre divatosabb lett, valóságos státuszszimbólummá vált.

·    Cavalier King Charles spániel (31 penny): A törpespánielek tartása és tenyésztése különösen I. és II. Károly királyok, XVII. századi uralkodók nevéhez fűződik. A XX. század elején többször próbálták King Charles helyett toy- (azaz játék-) spánielre keresztelni, de az uralkodóház nem engedélyezte a névváltoztatást. A XIX. század közepéig a kutyák megőrizték ősi megjelenésüket, később viszont a tenyésztők a gömbölyűfejű, rövidorrú ebeket kezdték szaporítani, így alakult ki a King Charles spániel mai alakváltozata. Azonban az I. világháborút követően a törpespániel kedvelői között voltak olyanok, akik szerették volna a régi típusú ebet tenyészteni. Ezért 1928-ban létrejött a Cavalier King Charles Spániel Klub, ahol ezek szimpatizánsai tömörültek. A fajtát 1945-ben fogadták el, s azóta hazáján kívül elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban közismert.

·    Dalmata (34 penny): A fehér alapon fekete pöttyös kutyák népszerűsége több évezredre vezethető vissza: a piramisokban is leltek olyan falfestményre, ahol a fáraó ilyen színű ebekkel vadászik. Minden bizonnyal ennek a különös génnel bíró változatnak eredeti elterjedési területe a Földközi-tenger partvidéke volt. Az ókori görög romok között is leltek már pöttyös kutyát ábrázoló szobrokat. Mindig is ritkák lehettek az ilyen állatok, hiszen a középkorban is legtöbbször az uralkodó osztálynak életét bemutató festményeken lelhetjük föl őket. Nagy-Britanniában – és a világ számos országában egyaránt – a dalmaták népszerűségét leginkább a 101 kiskutya című rajzfilm alapozta meg. A XIX. században léteztek kékpettyesek is, de ma a fekete mellett csak a barnapettyes változat elfogadott.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)