Juhász- és pásztorkutyák
A kék gáncsoló
Ausztrál pásztorkutya
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Szentivánszky Viktor  |  2011. július 08.

A kék gáncsoló

Az ausztrál pásztorkutya a szarvasmarha-tenyésztésnek köszönheti a létét. Ausztrália a száraz éghajlatánál fogva a földművelésre kevésbé alkalmas, ezért az állattenyésztés lett a mezőgazdaság legkifejlettebb ága. A külterjes szarvasmarha-tenyésztés az északi, nedvesebb területeken (Queensland, Északi-terület) virágzik. Az ausztrál pásztorkutyák a farmokról lassan átkerültek a városokba is, ahol új feladatokat kaptak. Hazájukban sokan kedvelik őket, sokféle munkára és sportra alkalmasak.


1840-ben a Queenslandban élő George Elliott ausztrál dingókat és blue merle (kékesszürke vagy ezüstös alapon feketén mintázott) collie-kat keresztezett egymással. Elliott nagyon meg volt elégedve az eredménnyel, mivel kiváló segítőtársakra tett szert. A szomszédos farmok marhatenyésztői is le voltak nyűgözve a kutyák képességei láttán, és hamarosan mindenki venni akart a kölykökből. Egyre távolabbi helyeken is tudomást szereztek a kemény és nagy munkabírású kutyákról.  

Collie, dingó, dalmata
Két testvér, Jack és Harry Bagust szintén vásárolt a kölykökből, majd magukkal vitték őket Sydney-be. Az volt a céljuk, hogy finomítsanak a kutyák tulajdonságain. Első lépésben egy szukát kereszteztek egy, az országba importált dalmatával. Bagusték szerették volna elérni, hogy a kutyák a lovakat ösztönösen szeressék, és hogy jobban kötődjenek a gazdáikhoz. Az új tenyésztési irányelv hasznosnak bizonyult a lovakkal szemben, de ezzel párhuzamosan a munkaképesség egy része elveszett. A kutyák színe is átalakult: a merle szín eltűnt, és helyette a kölykök vörös és kék foltosak lettek.
Ekkor a Bagust testvérek a fekete-cser kelpie-k vérvonalának alkalmazásával próbálkoztak. Ennek eredményeképpen rendkívül aktív, a dingóhoz hasonló testfelépítésű kutyák születtek.  
Külsejük ismét változásokon ment át: a kék kutyák szeme körül kialakult egy fekete folt, egy kis fehér jegy jelent meg a homlokukon, a fülük fekete, a szemük színe pedig barna lett. A testükön a szőrzet sötétkék alapon világoskék foltos árnyalatot vett fel, az ebek cser jegyeket viseltek a lábaikon, a mellkasukon, a fejükön, mutatva a fekete-cser kelpievel való rokonságot. A Bagust testvérek vörös ebei a fekete jegyek helyett sötétvöröset viseltek, és sötétvörös foltokkal tarkított lett a bundájuk. A Bagust-féle ebek munkaképessége kiemelkedőnek számított. A dingóktól örökölték azt az ösztönt, hogy a lábra „támadjanak”, a gazda iránti lojalitás pedig a dalmata-vérvonalnak köszönhető.
A későbbiekben csak a fenti belső és külső adottságokkal rendelkező kutyákat tartották meg, aminek eredményeképpen kialakult a ma ismert és regisztrált ausztrál pásztorkutya. A marhakereskedők körében elsősorban a kék árnyalat terjedt el, ma is ez a legnépszerűbb. Ők ezeket a kutyákat „kék gáncsolóknak” (angolul: blue heelers) hívták. Később, rájuk ragasztották a Queensland heelers vagy Queensland blue heelers neveket is, mivel ekkor már az ebek munkája nélkülözhetetlen volt az említett vidéken. Megbízható munkájukról sok történet született. Kezdetben az volt a dolguk, hogy összetereljék a szabadon kóborló szarvasmarhákat, és bezavarják őket a karámba. Ez a feladat azért nehéz egy ember számára, mivel az ausztrál marhák rendkívül vadak, és nehezen irányíthatóak. A kutyáknak tehát keménynek, kitartónak, rendkívül ügyesnek, ravasznak és mozgékonynak kell lenniük. Az erős állkapocs és a harapós természet nélkülözhetetlen eszköz a számukra.

A farmokról a kiállításokra

Az ausztrál pásztorkutyák a Bagust testvérpár munkájának eredményeképpen kerülhettek ki a farmokról. A fajta történetében a következő lépés Robert Kaleskinek köszönhetően következett be, aki 1893-tól tenyésztette a blue heelereket. Igyekezett megtartani a már kialakított és mindenki által kedvelt színt és a munkára való alkalmasságot. A fajtától többet várt, mint a farmerek: szerette volna, ha a kutyák kilépnek a nagyközönség elé. Erre sor is került 1897-ben. A cattle dogok számára az első standardot Kaleski alkotta meg, de 1902-ben foglalkozott még a kelpie-k és a barbok fajtaleírásának elkészítésével is. Az ausztrál pásztorkutyák standardját úgy állapította meg, hogy a küllemi adottságaik alapján elsősorban a dingókhoz váljanak hasonlatossá. Ez alól természetesen kivételt jelent a szín, főleg a kék és a vörös foltos változat esetében.  
Az Ausztrál Pásztorkutya és az Ausztrál Juhászkutya Klub, majd az Új-Dél-Wales Kennel Klub is átvette a Kaleski által összeállított standardot, így ez 1903-ban véglegessé válhatott.
Kezdetben a fajta a már jól ismert australian heeler (ausztrál gáncsoló) nevet viselte, majd később felvett egy az előbbinél jóval elegánsabbat, és ausztrál pásztorkutya (Australian cattle dog) lett. A farmokon még ma is sokszor hallani a már megszokott blue heelers és a Queensland heelers elnevezéseket is. 1980. május 1. is fontos dátum a fajta életében, mivel ekkor az Amerikai Kennel Klub az ausztrál pásztorkutyát a „miscellaneous breed” (kevert fajta) kategóriába sorolta. 1980. szeptember 1-től az australian cattle dog már benevezhetett a munkakutya kategóriába is, 1983. január 1-től pedig az újonnan létrehozott terelő kategóriába sorolták át. A kanok marmagassága 46-51 cm, a szukáké 43-48 cm.
Az ausztrál pásztorkutyák alapvetően egészségesek és hosszú életűek. Számítanunk kell azonban arra, hogy náluk is megjelenhet a csípődiszplázia. Ma sem tudják még, hogy miért, de időnként – bár rendkívül ritkán – egy-egy alomban felütheti a fejét a süketség. Eddig még nem sikerült tisztázni, hogy már a fajta kialakítása során, vagy csak a későbbi tenyésztés alkalmával jelent meg ez a betegség. (Feltehetőleg a dalmata-bekeresztezésből ered, mert ennél a fajtánál gyakori a veleszületett süketség – a szerk.)

Szinte bármire alkalmas
Sokak számára szimpatikus lehet a fajta, elsősorban emberszeretete miatt, de óriási mozgásigényükkel számolni kell: sportosabb életmódot folytató gazdát igényelnek. Az ausztrál pásztorkutyákat akár örökmozgónak is nevezhetjük, annyira energikusak. Sok örömöt tudnak szerezni azoknak, akik rajonganak az agility, az engedelmességi, a nyomkövető, a súlyhúzó, a flyball és a dock-diving sportokért. Az utóbbi két verseny mibenléte azonban valószínűleg némi magyarázatra szorul.
Az 1960-es évektől rendezik meg a flyball játékokat. Egy csapat többnyire négy kutyából áll. A verseny fő eleme az akadályfutás. Ennek a végén minden kutyának meg kell nyomnia egy doboz oldalát, amelyből ekkor kipattan egy teniszlabda, ezt aztán vissza kell vinni a gazdának. A csapat valamennyi tagjának felváltva kell végigfutnia a pályán.
A dock-diving állítólag két kacsavadász fogadásából született meg. Arra fogadtak, hogy melyikük kutyája tud távolabb ugrani, és visszahozni a lelőtt kacsát. A ma ismert dock-diving versenyek azzal kezdődnek, hogy a kutya és gazdája igyekeznek minél távolabb ugrani a kiindulópontról, majd a gazda bedobja a medencébe a visszahozandó tárgyat. A kutya feladata, hogy minél gyorsabban partot érjen, szájában például egy labdával vagy más tárggyal. A leggyorsabb és legügyesebb pár lesz a verseny győztese.
Az ausztrál pásztorkutyák kivételes intelligenciáját ma már az élet bármely területén fel lehet használni. Szinte mindent képesek megtanulni: mentőkutyaként, mozgássérültek segítőjeként, gyerekek társaként, sőt akár kutyák számára készített speciális búvárruhába öltöztetve is megállják a helyüket. Az Ausztrál Kennel Klub az ausztrál pásztorkutyákat a kutyaterápiás kezelésekre alkalmas fajták csoportjában is nyilvántartja.  



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)