Tacskók
Adatok a tacskó származásához
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Barba Rafael Péter  |  2011. július 07.

Adatok a tacskó származásához

A vadászkutyák egyik népszerű csoportját alkotó tacskók (FCI IV. fajtacsoport) eredetét, csakúgy, mint oly sok más fajtáét, jótékony homály fedi. Hipotézisek természetesen vannak. Amit bizonyosan tudni lehet, hogy a tacskó mai fenotípusát a XIX. századi szelektív fajtatenyésztés alapozta meg, s erre épült rá a XX. századi tenyésztők – túlzásoktól sem mentes – munkája.


Ismeretes tény, hogy a háziasított kutya történetében igen korán megjelennek azok a rövidlábú változatok, melyek némelyikét a szakirodalom előszeretettel tekint a tacskó elődjének. Mindez azért különösen érdekes, mert a kutya ősének tekintett vad alakok mindegyike hosszúlábú ragadozó. Kérdés: valóban így van?
A kutyafélék törzsfejlődésének hajnalán az elődök, az eocén idején élő Miacis és az oligocén kor Cynodictise (30 millió éve), valamint a 15-10 millió éve élt Tomarctus, s a Dél-Amerika esőerdeiben ma élő, élő fosszíliának tekinthető, erdei kutya, testarányaikban rövidlábúak. Az, hogy egy ragadozó esetében, mely testalkat felel meg leginkább a faj fennmaradásának, a komplex ökoszisztéma által meghatározott. A fejlődés későbbi fázisában a kutyafélék olyan megváltozott életviszonyoknak kellett megfeleljenek, melyek a gyors és kitartó futásra képes hosszúlábú egyedeknek kedveztek.
Tudjuk: a lábhosszért több gén (génhalmaz) felel. Ezek a gének ősi örökségként maradtak fenn, úgy, hogy a génhalmazon belül a rövidlábúságért felelősek dominánsak (lásd: Zöldág). Felfogható mindez úgy is, mint „a hosszú csöves csontok dominánsan öröklődő fejlődési »zavara«, melyet a kondrodiszplázia okoz.” (Zöldág). Stohl Gábor a jelenséget kondrodisztrofiaként, a törpenövés egy meghatározott formájaként értelmezi, s mutációnak tartja.
Míg a hosszúlábú fajták túlsúlyának érvényesülését a természetben a fentebb írott ragadozó életmódból következő természetes szelekció biztosítja, addig a házikutya esetében ezt az ember tenyésztői érdeke magyarázza.
A genetikai háttér ismeretében nem meglepő, hogy a domesztikált ebek között, egymástól elszigetelt tenyésztői központokban, mégis találkozhatunk rövidlábú ebekkel. Ezek megjelenése olykor speciális igények kielégítésére ad lehetőséget.
Az ókori Egyiptomból az egyik thébai sír falfestményéről ismerünk egy rövidlábú, embert kísérő kutyaábrázolást. Szintén egyiptomi (Közép-birodalom, XII. dinasztia, Kr.e.: 2100-1850) emlékként maradt ránk a rövidlábú Teckel, más olvasatban Tekal neve. Ő lesz névadója több európai nyelvben a tacskónak.
Xenophonnál (Kr.e.: 427-355) olvashatunk egy kimondottan hódvadászatra tenyésztett fajtáról, melyet canis castoriusnak nevez. Több szerző ezt a fajtát is tárgyalt alakkörünkbe tartozónak véli.   
A római Museo Nuovo őriz egy Kr.u.: III. században készített márvány szarkofágot, melynek a mitológiai kalydoniai vadászatot megörökítő jelenetén mellékszereplőként egy közepes testméretű kutya játszik vélhetően rövidlábú társával. Tobiás szerint: „a rómaiak a sagacesek, finomorrúak között a vizslafélék mellett a tacskókat is értik.”.
A prekolumbián közép-amerikai Colima-kultúra (Kr.e.: I. – Kr.u.: III. szd.) tárgyi emlékei bizonyítják, hogy nem hiányoztak a rövidlábú kutyák az Újvilág ebeinek köréből sem. Létjogosultságukat étkezési célú tenyésztésük biztosította. Ázsia rövidlábú kutyái a vallási képzetek megtestesüléseiként születtek.
Egyes mai fajták (svéd juhászkutya, drever /svéd tacskókopó/, welsh corgi, bassetek) ősei között okkal gyanítjuk a gallok és a vikingek rövidlábú kutyáit.


- 2 -

Áttekintésemből belátható: a rövidlábúság önmagában nem elégséges bizonyíték arra, hogy valamely hajdan született ebfajtát a tacskó ősének tarthassunk. Az ősök valószínűsíthetően az utóbb említett gall gyökerekben lelhetőek fel.
Érdekes sorokat találunk a tacskó származásáról Diesel – Mika: Vadászebek című művében (1899.): „Annál inkább ismeretes volt azonban ezen kicsiny, helyes jószág a régi és legrégibb időkben a németeknél. Már a Boji-törvényekben »Bibar-Hund« (sic!) név alatt említés van téve róla s ugyanezen elnevezés és más nevek alatt, mint »Canis Bersarius«, »Beverarius« és »Bibracco« szerepel a IX. és XV. század irataiban.”.
Forrásunk értékeléséhez néhány részlet tisztázásra szorul. A bój kelta eredetű nép, mely időlegesen lakta a Kárpát-medencét is, s végül Bajorország, Ausztria egyes területein települt. Több forrás szerint a csehek országának Bohémia, Böhmen neve is tőlük eredeztethető. Írott kelta törvényekről aligha lehet szó. Az idézett „Bibar-Hund” esetében nem világos, hogy szövegromlás esetével állunk-e szemben, ám egyértelműen felismerhető a német Biber-hund (valószínűsíthetően hód vadászatra alkalmazott kutya), mely nem feltétlenül azonos a már Xenophonnál említett fajtával. A „Bibracco” elnevezés pedig világosan utal Bibracte, Bibrax gall városokra, mint lehetséges származási helyre. A IX.-XV. századi datálás végül indokolatlanul tág, az eligazodást ellehetetlenítő időintervallumot ölel fel.
Szerzőpárosunk hivatkozik bizonyos Fitzingerre, aki a „tacskó” tizenkét vállfaját sorolja fel. Ezek közül a ma is ismert három szőrminőségen túl, az egyenes- és görbelábúakat, a disznófarkút, a vidrafarkút, a hasított orrút és Domingó-tacskót nevesítik. Utalnak továbbá arra, hogy az idézett szerző – másokkal együtt – a francia borzebet (basset a basból levezetve) és a német simaszőrű tacskót tekinti ősalaknak. A „Bibar Hund”-ot mint földalatti vadászatban használatos vadászebet említi. Idézetük szerint a francia Du Fernilleux 1573-ban a bassets à jambes torsest (görbelábú) és az à droits torsest (egyeneslábú) Flandriából Artoisba és Franciaországba kerültnek tartja. Levezetése szerint a francia bassets és a német borzeb egy fajtához tartozott, ám miután a franciák a földszínén is használták, a németek pedig főként földalatti munkában vették igénybe az ebeket, előbbiek nagyobb termetű hajtó ebekké, utóbbiak kisebb, a kotorékmunkára is alkalmas vadászkutyákká váltak.
A középkori emlékanyagot vizsgálva, két reprezentatív forrást érdemes kiemelni. A londoni British Múzeum őrzi Mária királynő zsoltároskönyvét 1340-ből. Ennek egyik miniatúrája két dáma üregi nyúl vadászatát ábrázolja. A módszer egyszerű: egyikük vadászgörényt enged a kotorékba, másikuk pedig a kitörő nyulat keretes hálóval ejti foglyul. Gaston Phoebus, Foix grófja, 1387-es munkájában, a Livre de Chasse-ban (Vadászat könyve) két miniatúrát láthatunk a kotorékozásról. Előbbi esetben ugyancsak üregi nyúl a kiszemelt zsákmányállat. A vadászok a kotorék egyes kijáratait eltorlaszolják, másokat zsákszerű hálókkal zárnak le. A vad kiűzését kifüstölés, illetve vadászgörény bevetése által érik el. A néhány szabadon maradt kijáraton kitörő nyulat alant gentilek és spánielek várják. A borzvár bevétele – másik miniatúránk – hasonló módszerrel történik. A varsaszerű hálóval rekesztést a kifüstölés követi. A kitörő borzokra agarak és spániel vár. Ez utóbbi félig beásta magát a kotorékba.
Példáinkból, különösen az utóbbi átfogó vadászati munkából, látható, hogy tacskó, vagy más kotorékeb alkalmazása a XIV. században még nem tartozik a bevett vadászati módok közé.
Hol van hát a tacskó?- vethető fel a kérdés.
Az eddigiekben kifejtett részletes okfejtés ismerete nélkül aligha lenne értelmezhető annak a három fennmaradt kódexlapnak a jelentősége, melyet 1985-ben sikerült felfedezni, s melyek Budapesti Dalkéziratként váltak ismertté (Cod. Germ. 92, H, Bpest OSZK).
A teljességében fennmaradt Manesse kódex keletkezését több évtizeddel megelőzően, a XIII. század végén keletkezett mű a német világi líra (Minnesang) eddig ismeretlen, feltehetően legkorábbi gyűjteményes kézirata lehetett,  amely a költők teljes életműve mellett,  azok fiktív portréját is tartalmazta. A kódex azonban a jelek szerint nem készült el teljesen. A miniatúrákról (a Kürenbergi lovag, a Regensburgi őrgróf, Rotenburgi Rudolf „várnagy”) hiányzik a fedőfesték és az aranyozás, a versszakok kezdő iniciáléira is csak kihagyott helyük utal. A feltehetően Bajor-osztrák Duna-völgye, Regensburg és Bécs közötti tájon keletkezett kódex megtalált lapjai értékes anyaguknak (pergamen) köszönhetik fennmaradásukat. Mint oly sok más esetben is, a befejezetlen, csonkán maradt kódex lapjait más könyvek kötése során felhasználták. Felfedezésük így valóban a véletlen szerencsének köszönhető.
Számunkra a „Regensburgi őrgróf”-ként aposztrofált, valójában inkább palotagrófként értelmezhető (felirata szerint ugyanis nem marktgraf, hanem burggraf), solymászó lovas kíséretében lévő kutyák az érdekesek. A rajz befejezetlensége, sematikussága ellenére megállapítható, hogy ezek az ebek erősen tacskós karakterrel bírnak. A lógófülű, enyhe stoppal elhegyesedő fejű, rövidlábú, hosszútörzsű kutyák jól felismerhetőek. A mai fenotípustól csupán faroktűzésükben térnek el. Az értelmezésnél figyelembe kell venni – a rajz minden anatómiai hiányossága ellenére – az alkotó azon törekvését, hogy a részletekben a legnagyobb pontosságot érje el (a lovas viselete, a ló farhám nélküli szerszámzata). Mindezek tükrében a kutyák jellegzetes megjelenítése nem lehet a véletlen műve. Érdekes információja az ábrázolásnak, hogy nem kotorékmunkában – arra, mint láttuk ott a vadászgörény –, hanem kajtatásban, a vad sólyom számára való felriasztásában látjuk őket dolgozni. A XIII. században tehát, a tacskó már kiforrott fajta németföldön, s mai utódaihoz hasonlóan, sokoldalúan alkalmazható, agilis vadászkutya.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)