Etológia
Az agresszió I.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Kubinyi Enikő dr.  |  2011. november 18.

Az agresszió I.

Némileg balszerencse, hogy az ember legjobb barátja ragadozó. Minden állatban van agresszió, máskülönben sose döntenék el, hogy kié legyen az eléjük kerülő táplálék, terület, szaporodási partner. Az erőforrások korlátozottak, valahogy fel kell osztani őket. Erre szolgál az agresszió. Azzal, hogy egy ragadozó állattal osztjuk meg az életünket, megkockáztatjuk, hogy egy-egy összetűzésnél mi húzzuk a rövidebbet.


A média szereti felfújni az agressziót, és a kutyaharapás nagyon jól illeszkedik ebbe a trendbe. Sok a kutya körülöttünk, nem csoda, hogy a kutyaharapás sem ritka. Legkönnyebben az Egyesült Államok statisztikái érhetők el, így álljon itt néhány számadat ebből az országból. Minden évben száz amerikai közül kettőt megharap egy eb. A baleseti sebészeteket minden ötödik gyerek kutyaharapás miatt keresi fel. Évente körülbelül 30 ember hal meg kutyatámadás miatt. Sok ez vagy kevés? A rokonoknak mérhetetlenül és fájdalmasan sok. De 18-19 000 ember más ember keze által hal meg... Ha a kutyák ugyanolyan gyakran ölnének embert, mint a humán gyilkosok, 30 helyett évente 4500 halálesetet írhatnánk a kutyák számlájára az USA-ban... Akkor: a kutyák vagy az emberek agresszívebbek?
A kérdés persze nem tisztességes, mert a kutyák mozgástere sokkal korlátozottabb, mint az embereké. Nem tudhatjuk, mi történne, ha 75 millió kutya szabadon mozogna a 300 millió amerikai között.

Agresszívebb-e a kutya, mint a farkas?

Nem, a kutya sokkal-sokkal kevésbé agresszív. Azonos módon felnevelt kutya- és farkaskölykök viselkedését összehasonlítva azt tapasztaltuk, hogy a kölyökkutyák a viselkedéstesztek során soha nem morogtak, haraptak az őket felemelő ember kezébe, a farkasok viszont már három hetes koruktól kezdve gyakran tették ezt. Nyolc hetesen komoly harapásokat kockáztatott meg az, aki megpróbált elvenni tőlük egy darab csirkefarhátat, míg a kutyáknál ez a művelet egyáltalán nem okozott gondot. Közismert az is, hogy ivarérettség után (a farkasok általában a második születésnapjuk előtt ivarzanak először) már csak fokozott elővigyázatossággal lehet a farkasok közelében tartózkodni. A gondozók megtámadása gyakran előfordul, és sok esetben halálos. Egyértelmű tehát, hogy a kutya háziasítása során, ami legalább 14-15 ezer éven át tartott, az emberek a kevésbé agresszív egyedeket szaporították tovább, így az agresszió átlagos szintje lecsökkent a farkashoz képest.

husfelettvicsorog.jpg

Szükség van-e arra, hogy úgy bánjunk a kutyánkkal, mint egy falkavezér?

A kutya nem farkas, és nem falkában él. Népszerű elnevezés a családunkat falkának titulálni, de nem az. A farkas falkája valójában egy családi csoport, amelyet a szülőpár és leszármazottaik alkotnak. Az utódok - életkoruknál fogva - nem rendelkeznek azokkal az információkkal és tapasztalatokkal, amelyek szükségesek a falka életének irányításához, így ivarérés előtt erre nem is tesznek kísérletet. Ivaréréskor viszont, két éves koruk körül elhagyják a családot (ez szükséges is a beltenyésztettség elkerüléséhez), és új falkához csatlakoznak, ahol keményen meg kell vívniuk a maguk pozíciójáért. Az az egyed, amely ebben a küzdelemben sikertelen, magányos farkasként kénytelen élni, ami nagyon nehéz, és korai halálozáshoz vezet.
A kutya ezzel szemben többnyire csak 6-8 hetes koráig él az anyja mellett. Ezután egy emberi családba kerül. A gazda nem pótolja az anyát, és szaporodási partnernek sem tekinthető - nem tudjuk pontosan, hogy a kutya milyen kategóriába sorolja az embert, de az biztosan állítható, hogy nem kezeli fajtársként. Az is egyértelmű, hogy a farkashoz képest a felnőtt kutyák is nagyon sok kölyökkori elemet őriznek viselkedési repertoárjukban - ez egyébként általános háziállat vonás. Innen ered a felugrálás, amely során igyekeznek megnyalni a gazda arcát, ennek köszönhető a simogatás során gyakori hátra hemperedés, behódolási pozitúra. Ha a gazda következetesen viselkedik, és kellő határozottsággal szab meg bizonyos határokat, a kutya elégedetten éldegél, és soha eszébe sem jut megkérdőjelezni a gazda irányító szerepét. A háziasítás ugyanis az emberrel való együttműködésre és nem a vetélkedésre készítette fel. Ellentétben a farkasokkal, amelyek csak akkor hagyhatnak maguk után utódokat, ha képesek vezető pozíciót betölteni egy falkában, a kutyák szaporodási esélye az együttműködési készségükkel arányosan növekszik. Az emberek azokat a kutyák szaporították tovább az évezredek során, amelyek szófogadóak voltak, odafigyeltek rájuk, könnyen lehetett irányítani őket vadászat, terelés során. És természetesen hatékonyan irtották azokat, amelyek megtámadták a családtagokat, beleértve a kisgyerekeket is. A kutya tehát alapvetően együttműködő, míg a farkas önmegvalósító lény.
 
Ha a kutya nem falkában él, miért hatékony mégis a "viselkedjünk falkavezérként" előírás?

A kutyák között óriási a változatosság, sőt azt se felejtsük el, hogy vannak olyan fajták, amelyekben farkasvér is csörgedezik (például a csehszlovák farkaskutyában). Vannak fajták, amelyeket fokozott agresszióra tenyésztettek, például azért, mert szükség volt rá a házőrzés, adóbehajtás vagy csak a móka, kutyaviadalok kedvéért. A változatosság ezekre a fajtákra is kiterjed, tehát mindig lesznek olyan egyedek, amelyekre - a többséggel ellentétben - egy csecsemő dajkálását is rá lehet bízni. A statisztikai adatok azonban egyértelműek a tekintetben, hogy ha gyerek mellé szeretnénk kutyát, akkor például ne rottweiler, hanem retriever kölyköt vigyünk haza. Az egyik esetben nagy szerencse, körültekintés, szakértelem, idő és energia kell ahhoz, hogy ne essen baja a gyereknek, a másik esetben csak arra kell vigyáznunk, hogy a kutyánk ne lökje fel a gyereket, amikor képen nyalja.
Az agresszióra, domináns viselkedésre hajlamos kutyák esetén a farkasok tartásához hasonló odafigyelésre van szükség. Ez okozhatta a "falkavezér" teória elterjedését. Az első hetektől kezdve oda kell figyelnünk a szocializációra, és a nevelésnek mindenekelőtt következetesnek kell lennie. A kutyával folyamatosan gyakoroltatni kell a betanított szabályokat. Ezek lehetnek akár azok is, amiket a "falkavezérként viselkedés"-t hangoztató kiképzők előírnak: a kutya csak akkor ehet, ha arra engedélyt kapott, asztalról nem lopkod (vésse jól a fejébe, hogy az élelem a gazdától származik, és nem önállóan szerzi meg); az ajtón a gazda megy be először (naponta többször ismétlődő alkalom az önfegyelem gyakorlására); nem alszunk egy ágyban a kutyával (újabb önfegyelmi gyakorlat, hiszen az ágy meleg és puha); kutyaiskolába járunk és naponta elvégzünk pár engedelmes és fegyelmező gyakorlatot (így naponta sulykoljuk, hogy a gazda mondja meg, mikor mi legyen, és nem a kutya). Ezek a szabályok, mivel egyértelműek és könnyen megvalósíthatóak, hasznosak azoknak az embereknek is, akik egyébként alkalmatlanok a kutyatartásra. Mert vannak ilyen emberek, mint ahogy szülőként se válik be mindenki (sajnos). A rendetlen, következetlen embereknek nem kellene kutyát tartaniuk, de sokan mégis tartanak. Az ilyen emberhez kerülő kutya nem tudja, hogyan kellene viselkednie, nincs mihez alkalmazkodnia, és így előbb-utóbb a gazda fejére nő, függetlenül attól, hogy van-e benne domináns késztetés vagy sem. Valamit csak kell csinálnia, és ha a gazda képtelen megmondani, hogy az mi legyen, hát kitalál magának egy szórakoztató vagy hasznos tevékenységet. Például odakap, ha akkor nyúlnak felé, amikor az neki nem tetszik. Az irányításra képtelen, vagy a kutyanevelést még épp csak tanuló gazdáknak jó kapaszkodót jelentenek a népszerű, "dominanciát hangsúlyozó" feladatok.

Olvasd el a 2. részt is.

Dr. Kubinyi Enikő





nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)