Tenyésztésről általában
HOL LEHET A VÉGE a tenyésztésnek és a domesztikációnak?
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Stefan Siman  |  2010. május 07.

HOL LEHET A VÉGE a tenyésztésnek és a domesztikációnak?

Az egyik oldalon az ember a maga teremtette, civilizált környezetével, a másik oldalon a kutya a maga örökölt ösztöneivel - ennek a kettőnek kellene valahogy kiegyensúlyozottan egy élettérben élni. Amikor a kutyának a fajával és a fajtájával összefüggő viselkedésrendszere, biológiai szükségletei, fizikai és pszichikai igényei nem kerülnek ellentmondásos helyzetbe az ember életkörülményeivel, akkor mindkét fél számára harmonikus együttélés jön létre. Az ember a tenyésztéssel, a domesztikálás (háziasítás) folytatásával vagy megkönnyítheti, vagy megnehezítheti ennek az egyensúlyi állapotnak a kialakulását, és a jövőbeli gazdik és kutyáik életét.


Az ember jó ideje, akarva-akaratlanul olyan mértékben megváltoztatja azt a világot, amelyben él, hogy a biológia környezete ellentmondásos helyzetbe került. Ennek egyik legszembetűnőbb megfigyelésére az emberrel egy élettérben élő társállatok – többek között a kutya – példája ad jó lehetőséget. Az utóbbi fél évszázadban az ember a saját környezetét a beton, műanyag, fém felhasználásával olyan nagymértékben beépítette, hogy már saját maga érzi a hiányát a természetes anyagoknak és területeknek.

Az elvesztett természetes környezet utáni vágy az egyik legerősebb motivációja az embereknek, amikor valamilyen társállat tartása mellett döntenek. Az emberek nagy része a kutya tartásával valamilyen mértékben pótolni akarja az elveszni látszó kapcsolatát a természettel. Viszont a kutya magához vételével nem csupán egy darab természetpótlékot visz haza, hanem egy élőlényt, amelynek a szükségletei megfelelő kielégítésére szintén kellene az a természetes közeg, amelyből egyre inkább kevesebb van. Ezáltal kialakulóban van egy ördögi kör: az ember tönkreteszi a természetet, ennek a hiánynak a pótlására magához vesz egy élőlényt, ennek az élőlénynek az életfeltételei biztosításához szükség lenne a természetre, de ebből egyre kevesebb van, mert az ember tönkretette…

 

Olyan kutya kellene, amelyik…

Az emberi egoizmus, mind minden más, hasonló problémára, erre is megpróbál a maga módján megoldást találni. Ezt a törekvés egyébként egyáltalán nem újkeletü. A kutyatenyésztők egy része már a jelenlegi környezetrombolás = klímaváltozás aktuális világproblémát évtizedekkel megelőzően, fáradtságot és a kutyák egészségügyi tűrőképességét nem kímélve igyekezett a maga módján erre valamilyen megoldást keresni. Olyan kutyákat próbáltak produkálni, amelyek magában hordozzák a kutyának az ember által érzelmi síkon kedvelt jellemzőit, de ezzel párhuzamosan a természet irányában mutatkozó igényeik a minimálisra szorítkozzanak. Időközben a helyzet még radikálisabbá vált. A jelen helyzetben már tehát az olyan kutya felelne meg ennek a kettős elvárásnak, amelyik egyszerre aranyos, kedves, ragaszkodó, házőrző, szófogadó, hűséges, érdekes, szép, tüneményes, játékos stb., de ugyanez a kutya ne ugasson, ne akarjon a gazdi után menni a munkahelyére, ne legyen mozgásigénye, ne kaparjon a kertben, ne legyen szaga a szőrének, ha megázik, ne akarjon kimenni pisilni, ne akarjon elrohanni a parkban, ne szimatoljon a járdán, amikor sietni kell haza, ne szökjön ki az udvarból a tüzelő szuka után stb. A legjobb lenne, ha semmi olyan ösztönös igénye nem lenne ennek az állatnak, amit évezredek óta hordoz – ragadozó falkaállat származása révén – a génjeiben.

Ha egy tenyésztőnek sikerülne ilyen kutyát létrehozni és azt futószalagon nagy szériában produkálni, akkor valószínűleg ő lenne a világ leggazdagabb embere, és egyúttal a saját országa tenyésztő szervezetének, no meg az FCI legnagyobb megbecsülésének örvendő tenyésztője. Szerencsére azonban az eddigi ezirányú törekvések nem vezettek átütő sikerre, és géntechnika ide vagy oda, egyelőre ettől a végveszélytől nem is kell tartanunk. Az is megnyugvásra adhat okot, hogy a jelenlegi kutyafajták tenyésztési folyamatát hozzáértő, a fajtakluboktól és tenyésztői érdekektől független biológus kutyabarátok is figyelemmel kísérik. Annak ellenére, hogy a tudományosan megalapozott fölméréseik, munkáik sajnos az illetékesek papírkosarában kötnek ki, és nagy valószínűséggel nem jutnak el az egyszerű kutyatenyésztők bizonyos rétegéhez, a mai információközvetítési lehetőségek mellett egyre több kutyabarátnál találnak nyitott fülekre és megértésre.


hlv1.jpg

 

Kétoldalú elvárások

Ezek egyike például egy svájci doktori disszertáció (Nicole Peyer, Bundesamt für Veterinarwesen, Bern) amelyben 108 különböző, Európában divatos kutyafajta jellemző megbetegedéseinek elemzését foglalta össze a szerző. A tanulmány egyértelmű végső következtetése, hogy az európai kutyatenyésztés az elmúlt évtizedekben fokozatosan, de nagy mértékben eltávolodni látszik attól az eredeti célkitűzéstől, hogy egészséges, megfelelő karakterű, hosszú életű és esztétikus kutyákat produkáljon.

Ezek közül az esztétika lehet szubjektív megítélés, egy-egy kutyakiállításon begyűjtött felületes, esetleg sablonos küllembírói vélemény, de a másik három meghatározó jellemző manapság már egyértelműen, objektívan ellenőrizhető, mérhető és kiértékelhető: az egészség jellemzői az állatorvosi, állatklinikai statisztikákon keresztül, a megfelelő karakter a ma napság egyre inkább elterjedő, egy-egy fajtára kidolgozott karaktertesztekkel, a kutyák átlagéletkora a gazdik kikérdezésén és a fajtaszervezetek statisztikáin keresztül. Tehát, ha az eredmény valóban az, hogy az eredetileg kitűzött célok közül a mai kutyatenyésztők csak egyetlenegyet tudnak megvalósítani a négyből, akkor valami nincs rendjén, valakik nem jól végzik a dolgukat – és a jövendőbeli gazdik és kutyáik isszák meg ennek a levét. A természetes ösztönök nélküli, természetes igények nélküli, már-már műanyag kutyák irányába hajló tenyésztési szelekció helyett inkább arra kellene a hangsúlyt fektetni, hogy az eredetileg kitűzött tenyésztői célok mind a négy összetevője ismét pozitív irányba mutasson.

Nagy valószínűség szerint a jövőt csak a nagyon egészséges, nagyon magas szinten szocializált, természetes karakterrel rendelkező, rendkívül jól működő immunrendszerrel bíró, ezért hosszú életű és mindezekkel együtt esztétikus kutyák fogják tudni megélni. Ez azzal a nem egyoldalú elvárással is párosul, hogy ne csak a kutya alakuljon, változzon, hanem a kutyát tartó ember is: a gazdi. Igyekezzék jobban megérteni a kedvencét, megfelelőbb tartási körülmények biztosításával és a kutya valós fizikai és pszichikai igényeinek kielégítésével a maga módján járuljon hozzá az adott világ adott természeti környezetében az ember és a kutya harmonikus együttéléséhez. Ekkor nagyobb lehet az esélye annak, hogy még a következő évezredekben is a kutya marad az ember leghűségesebb barátja.

További írások a tenyésztésről általában

Amikor az egyensúly fölborul

A kutyák túlnyomórészt testbeszéd-jelekkel kommunikáló állatok. Egymáshoz való viszonyukat, rangsorpozíciójukat, játékra, szexuális aktusra való hajlandóságukat, támadó vagy védekező stratégiájukat, hangulatukat, félelmüket, agresszivitásukat, stressz-, idegi, pszichikai állapotukat, az adott konfliktushelyzet csillapítását egyformán valamilyen testbeszéd-jelrendszerrel próbálják a külvilág irányába közölni. Ez a kommunikáció természetesen kétirányú: egyrészt a kutya maga használja a jelzésrendszert, másrészt érti is azt, ha más használja vele szemben.

Bizonyos kutyafajták tenyésztése során, amikor a kutya még a maitól eltérő célokat szolgált, ez nem kevés problémát jelentett, ezért egyértelmű tenyésztési cél volt a kutyák kommunikációs képességének megváltoztatása. Elég példaként említeni az ún. harcikutyának használt fajtákat. Ezek tenyésztésénél az volt a cél, hogy kipusztuljanak belőlük azok a gének, amelyek a szociális viselkedésért és kommunikációs készségért felelősek. Amelyik harcikutya megértette a vele szemben álló fajtársának megadó, alárendeltséget kifejező gesztusait, jelzéseit, és természetes ösztöneire hallgatva abbahagyta a harcot, az a továbbtenyésztés szempontjából nem volt jó harcikutya. A kutyatenyésztés sajnos ezzel a viselkedésszelekcióval a mai napig tartó fekete fejezetet írt be a kynológia történetébe.

Másik, nem ennyire drasztikus, de valós példaként említhetők a kotorékebek fajtái. Ezeknek igazi használati értékét a kitenyésztésük és használatuk során az adta, hogy például a róka búvóhelyére behatoljanak és ott energikusan, bátran harcoljanak az ellenféllel. Ilyen esetben például a szintén a ragadozók rendjébe (Carnivora) és azon belül a kutyafélék családjába (Canidae) tartozó állattal, tehát közel azonos testbeszéd-jelrendszert használó rokonával, a rókával szemben kellett a kutyának nem megérteni, amit a rokona jelez, s nem az ösztöne által megszabott módon reagálni. Ha valamely, korabeli vadászatra használt terrier vagy tacskó kimászott volna a rókalyukból, mivel a bent lévő róka éppenséggel megadóan hátára feküdve alárendelt testbeszédjelet mutatott irányában, akkor valószínűleg nem nyerte volna el ezzel az egyébként természetes kutya-magatartásformával a gazdája tetszését, s egyben a továbbszaporodás jogát.

A fenti két példában szereplő kutyafajták túlnyomó többségének jelenleg élő leszármazottait azonban, az örökölt tulajdonságaikkal együtt, a mai civilizált ember a mai környezetében, a mai elvárásoknak megfelelően próbálja tartani. Ezek szerint a kutya ne legyen agresszív, jól viselkedjék a fajtársaival szemben, értse és használja a csillapító jeleket, szeresse a gyerekeket, ne kergesse meg a mezőn a nyulat vagy rókát, ne menjen neki a postásnak és a szomszéd macskájának stb. A kutya olyan legyen, hogy megfeleljen a mai európai ember és a társadalmi közeg társálatokkal kapcsolatos szociális elvárásainak, akkor is, ha történetesen pit bullterrier, amerikai staffordshire terrier, staffordshire bullterrier vagy tosa inu, és akkor is, ha őseinek ereiben a legkitűnőbb kotorékebek, a legvakmerőbb terrierek vére folydogált.

           

Kutya vagy plüssállat?

Mit vegyen figyelembe, hogyan teremtsen megfelelő egyensúlyt egy tenyésztő, melyik elvárás szerint végezzen szelekciót, melyik viselkedési formát részesítse előnybe – hová vezessen a tenyésztés? Erre a kérdésre a választ nem érdemes a kutyatenyésztéssel foglalkozó szervezetektől várni, mert azok pénzügyi érdekeltsége erősen korlátozza a felelősségteljes válaszadást. Ugyancsak nem érdemes a válaszadást elterelni a showkutya – munkakutya nemritkán mesterségesen fölpumpált problémakörével sem, mert egy-egy kutyafajta két merev kategóriába történő csoportosítása elsiklik a jelen realitása felett. A tenyésztésnek minden érintett fajtánál abba az irányba kellene vezetnie, hogy az adott fajta egyoldalú és/vagy túlzott viselkedési jellemzői letompulva, „megszelídülve” egy olyan karakterben, viselkedési együttesben (idegen szóval: wesen) egyesüljenek, hogy a lehető legjobban képes legyen az ösztönös viselkedését és a külső elvárásoknak megfelelő viselkedését egy belső, harmonikus egyensúlyban tartani. Ha ez az egyensúly nem tud létrejönni, vagy valamilyen oknál fogva fölborul, akkor a jövőben komoly problémákkal kell szembenéznie az adott fajta kedvelőinek, tenyésztőinek, és nem utolsósorban a kutyák meglévő populációjának. Ennek megértéséhez a tenyésztők részéről szakmai színvonal, öntudat, morál és megfelelő motiváció lenne szükséges.

A tények és adatok arra mutatnak, hogy ma már egyáltalán nincs szükség harci jellemet és karaktert mutató kutyákra. A valóban személyvédelemre és őrzésre használt kutyák tenyésztését az ezzel foglalkozó rendőri és katonai szervezetek saját maguk, magas szakmai színvonalon, ellenőrzött tenyésztési kereteken belül el tudják látni, támadó jellegű (parforce-) vadászatra használt kutyákra pedig egyre kevesebb szükség van. Az érintett fajták tenyésztőszervezeteinek képesnek kell lenniük ezt felismerni, és ennek megfelelően reagálni.

 

hlv2.jpg

Ezzel párhuzamosan a másik véglet irányába szintén nagy kárt okozhat a jelen valóságát nem kellően figyelembe vevő tenyésztés. Ez szinte kivétel nélkül érintheti az FCI 9. csoportjába (társasági kutyák, ölebek) sorolt fajtájú kutyák mindegyikét, ráadásul a terrierek és tacskók egy részét is, hiszen ezek nemcsak a fentebb vázolt vadászkutya- és kotorékeb-problémakörnek vannak kitéve, hanem méretüknél fogva még a kicsi kutyákat érintő elemberesítésnek és játékszerként való kezelésnek is.

Az elmúlt évtizedben rohamosan elszaporodott a gyerekpótlóként, embertárs helyettesítésére használt kutyák száma. Ez a fajta tartási forma a kutyák mindegyikénél előbb-utóbb problémás viselkedési reakciókat vált ki. A kistermetű kutyákat azért érintette ez drasztikusan, mert egyrészt ezek esetében az ember az erő- és méretkülönbség révén a kutya viselkedésére fizikailag eredményes ellenhatást tud kiváltani, másrészt méretüknél és súlyuknál fogva ezekkel a kutyákkal tudja az ember az elvárásának megfelelő testi és szociális kontaktust kivitelezni. Egy uszkár, csivava, havanese, bolognese, yorkshire terrier stb. pórázon húzva, ölbe véve, hordozótáskába téve oda vihető, ahová a gazdi akarja, akkor, amikor a gazdi akarja. Ezeken a divatos ölebeken az ember tulajdonképpen szinte mindig fölül tud kerekedni, mindenféle tiltakozásuk, mozgásuk, morgásuk, harapásuk ellenére. Az ember uralkodni, hatalmat gyakorolni tud fölöttük, az akaratát mindenkor keresztül tudja vinni az állat ösztönrendszerével és akaratával szemben: ha kell, ha nem, ruhába bújtathatja, vagy sapkát tehet a fejére, szőrébe szalagot köthet, tetszés szerint formáztathatja a kutyakozmetikusnál. A kutyát nem kérdezi senki, nem dönthet, nem fejezheti ki nemtetszését: el kell tűrnie az ember legszélsőségesebb elvárásait és cselekedeteit, amelyeknek már semmi köze nincs az állat igényeihez, szükségleteihez, ösztöneihez.

Az ilyen esetekben az embernek az élőlényhez való viszonyulása egyre távolodik az ember–kutya viszonytól. Az ilyen körülmények között élő kutyáknak a természetes, ösztönös akaratuk, viselkedésformájuk folyamatosan elnyomás alatt van, ami generációkon keresztül súlyos karakterbeli, viselkedésbeli, pszichikai és idegrendszeri problémákhoz vezet.

Ezeknek a kutyáknak a nem állatként, hanem emberként való kezelése abból is adódik, hogy kinézetük szinte egész életük során megtartja azokat a jellemzőket, amelyek az emberi érzelmekre gyerekpótló, társpótló, anyai- és gondoskodói hatást gyakorolnak.

  • Fejük formája, alakja inkább az emberi archoz hasonló, mint a kiindulópontot jelentő farkaséhoz.
  • Szemük a fej méretéhez képest nagy, golyó formájú, előre mutató, egymáshoz közel elhelyezkedő – hasonló a csecsemőkorú gyerekekéhez.
  • Az ember kénye-kedve szerint ölbe foghatóak, karon tartva hanyatt fektethetők – mint egy kicsi gyerek.
  • Viselkedésük, reakcióik, testbeszédjeleik nagyrészt ugyanúgy értelmezhetők, mint egy gyereké.

Ezek által az ember a saját, gyerek, illetve embertárs iránti hiányérzetét kiválóan ki tudja élni ezeken a kutyákon (a gyerekkel szembeni törvényes felelősség és kötelezettségek vállalása nélkül – a szerk.) Sajnos közben figyelmen kívül hagyva azt a biológiai tényt, hogy az éppenséggel emberként kezelt kutyának az értelmét ugyanúgy az örökölt gének és a fejlődés során szerzett tapasztalatai befolyásolják, mint a kutyaként kezelt kutyákét. Az alábbi 10 pontban összefoglalt szempontok alapján minden kutyatulajdonosnak tudatában kellene lennie azzal, hogy a kutyát miért nem érdemes emberként kezelni.

  1. A kutya csak akkor él kiegyensúlyozottan, ha viselkedése mindig a fajnak megfelelő marad.
  2. A kutya viselkedését és reakcióit  mindig a saját fajának megfelelően kell értékelni.
  3. A kutya főként az ösztönei által irányított élőlény, és a gondolatait, logikáját is ez határozza meg.
  4. A kutya a jelenben él és létezik, nem képes érzékelni és értelmezni az ember múlt, jelen és jövő időbeli morális és lelkiismereti érzelmeit.
  5. Az ember–kutya–zsákmány (élelem) láncolat terén ugyanúgy meg kell lennie a hierarchikus állapotnak az ember–kutya életközösségben, mint a csak kutyákból álló falkában.
  6. Az embernek kell átvennie az elfogadott, elismert, következetes falkavezér szerepét.
  7. Azért kell, hogy az ember legyen az ember–kutya közös falkában a falkavezér, mert a két élőlény közös élete az emberek által létrehozott és irányított társadalomban történik
  8. A kutyában a tekintély és befolyás alapján történő életvitel veleszületett adottság, és ezt az emberrel közös élete folyamán az embertől várja el, annak a tapasztalatai és pszichikai megfontoltsága révén.
  9. Minden kutya érzékenyen reagál arra, ha a vele egy életközösségben élő falkavezér nem, vagy nem megfelelően látja el a szerepét.
  10. Minden kutya pszichikailag igényli, hogy nevelve, tanítva, oktatva legyen.

 

Az öleb öltöztet

A legújabb jelenség ezzel kapcsolatban sajnos még szélsőségesebb irányba mutat. Az ölebek egy részét már nem is gyerekként vagy játékszerként kezelik, ha nem díszítő, esztétikai tárgyként használják. Mint olyan gyakran a szélsőséges irányzatok, ez is az USA-ból indult, és fokozatosan terjed világszerte. Példaként említhető, amikor a kutya nem mint élőlény szerepel, hanem egyfajta divattárgy, öltözködési kiegészítő funkcióját tölti be valamelyik hölgysztár karján. Természetesen a háttéripar és a média azonnali reagálása olaj a tűzre. Azonnal trend születik, ami mindenkinek jó, csak éppen a középpontban álló kutyáknak, a tárggyá lefokozott élőlényeknek nem. A kutya ezen szélsőséges esetekben már nem társállat, hanem esztétikai tárgy, egy ékszerhez hasonlítható valami, hozzáigazítva használójának szemfestékszínéhez, frizurájához, estélyi ruhájához és táskájához (esetleg a kanapéhoz vagy a kertitörpéhez – a szerk.). Tradicionális értéke megszűnik: ha elpusztul, vesznek másikat, esetleg a különböző színű ruhákhoz és reprezentatív alkalmakhoz külön-külön fajtát és színválasztékot tartanak, vagy ami még rosszabb, kölcsönöznek: a fehér báli ruhához westie-t, a vöröses kosztümhöz yorkie-t, természetesen vörös masnival a hajlakkal befújt fején.

Jelenleg az ember kiszolgálja a másik ember szélsőséges igényeit, figyelmen kívül hagyva az állatfaj igényeit, természetes elvárásait és egészségét. Kutyákat tenyészt, amelyek csak feleannyi ideig élnek, mint ameddig élhetnének. Kutyákat formál, amelyek olyan miniatűr méretűek, hogy nem tudnak megfelelően járni és mozogni, vagy amelyeknek egész életükön keresztül szenvedniük kell a levegővételért, esetleg nem tudják teljesen bezárni a szemüket, vagy kifordul a szemgolyójuk a szemüregükből. A biológiai fejlődés csúcsán álló ember kutyákat jutalmaz, dicsőít és méltat, amelyek nem képesek utódjukat megszülni vagy táplálni. A problémát az teszi igazán súlyossá, hogy maguk a főszereplők – a kutyák – sajnos sem a tenyésztőket, sem az állatvédőket, sem a természetes egyensúlyt nem tudják önerőből befolyásolni. Az ember pedig ebben a folyamatban valahol a saját kultúrájának a szégyenévé válik.

 

Stefan Siman

okl. állatterapeuta, kutyatréner



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)