Agarak
Kis olasz agár, a tenyésztő szemével
Az agárhoz meg kell érnie az embernek
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Balaskó Norbert  |  2010. március 23.

Kis olasz agár, a tenyésztő szemével

Orosz Mónikával Százhalombatta hangulatos kertvárosában találkoztam, a Gyalogkakukk kennel rezidenciáján. Az utcába kanyarodva feszülten számoltam a házakat, hogy el ne tévesszem a címet, ám mikor az egyik ízléses kert rendezett gyepszőnyegén megpillantottam négy villámsebes foltot rohangálni, megnyugodtam.


Bevallom, személyesen most találkoztam először kis olasz agarakkal. Meg is lepett, hogy méretüket meghazudtoló hangon jelezték érkezésemet. Miután Mónika beinvitált, hamar kiderült, hogy nem gondolták ők olyan komolyan a házőrzést, csak azon versengtek, hogy kit simogassak meg előbb. Mónika a Hungária Agár Klub ügyvezetője, és túlzás nélkül állítható, hogy kulcsszerepe van/volt a hazai coursing-versenyzés felvirágoztatásában. Nemcsak az önmagában is tiszteletre méltó háromszoros Európa-bajnoki cím árulkodik elkötelezettségéről, hanem aktív, tevékeny részvétele is az agarászat fejlesztésében, előremozdításában. Beszélgetés közben mindvégig áradt belőle a szakértelem, az agarak iránt érzett szeretet, valamint annak szándéka, hogy minél többen lelhessék örömüket kutyájukkal ebben a „régi-új” kutyás sportágban.

Nem számít kuriózumnak a kis olasz agár a versenypályán?

Itthon mindenképp. Külföldön már más a helyzet: ott jelentős számú nevezés szokott érkezni ebből a fajtából is. Én egyébként azért is kezdtem el annak idején versenyezni velük, hogy bebizonyítsam, ők is igazi agarak, akik ugyanolyan elszántan tudnak küzdeni, mint a nagyok. Persze vannak olyan sajátosságok, amelyek némileg nehezítik a kis olasz agár „pályára rakását”, de éppen ez jelenti számomra az agarazás szépségét is egyben. Elsőként természetesen figyelembe kell venni alacsony méretét és törékeny fizikumát. Coursing-pálya esetén például nem mindegy, hogy milyen magas fűben zajlik az edzés, illetve a verseny, hiszen adott esetben szem elől tévesztik, és nem tudják pontosan követni a műnyulat. Más technikát igényel a nyúlhúzógép kezelője részéről a műnyúl mozgatása is számukra. Mivel nagyon robbanékonyak és gyorsak, ügyelni kell, hogy ne érjék el azonnal, ugyanakkor vigyázni kell arra is, hogy elég közel engedjük őket a menekülő „zsákmányhoz”, folyamatosan ébren tartva ezzel a hajtóösztönt. A felkészítés és versenyzés során a kis olasz agárnál nehézséget jelent, hogy nemcsak legkisebb, hanem a többi agárhoz képest sokkal érzékenyebb is. Könnyebben csalódik, több idő, bátorítás kell számára, hogy önbizalma visszatérjen, és folytatni lehessen vele a munkát. A szíve azonban óriási. Az a kis szürke szuka, akit a kertben is láttál, itthon maga a megtestesült ártatlanság, kint a pályán viszont kitör belőle az oroszlán, és egész nap minden futamot „végigkommentál”. Ennek persze hátránya, hogy jelentős energiát pocsékol el a tombolásra.

kisolaszteny1.JPG

Említetted, hogy kis olasz agaraid felkészítésével és versenyeztetésével bizonyítani akartad a fajta igazi agár mivoltát. Az eredmények tükrében sikeresen. A fajtát kimondottan versenyzéshez választottad?

Nem, nem így történt. Azelőtt többféle kutyát tartottam: labradort, skót juhászt, dobermannt, nápolyi masztiffot és angol bulldogot. Belekóstoltam a vadász- és munkakutyázásba is. Régóta szerettem volna azonban olyan fajtát tartani, amelyik kényelmesen bent tartható a lakásban. Nem tudom, talán a lovakhoz való vonzódásom okán, vagy mert valahol véletlenül láttam, de teljesen rabul ejtett ez az elegáns, de nemes mozgású fajta. Információk hiányában meglehetősen kaotikus állapotok uralkodtak itthon e téren, és engem is kissé elbizonytalanítottak. Így lett első agaram egy whippet, aki rendelkezett mindazon tulajdonságokkal, melyeket kerestem, de a kis olasz agár iránti vágyam nem akart csitulni, míg nem sikerült hozzájutnom egyhez. Pechemre, vagy éppen szerencsémre, ez a kutya nem lett a fajta mintapéldánya… Talán ennek hatására kezdtem utánajárni, alaposabban elmélyülni az agarazásban, és sikerült végül norvég, holland és francia vonalakat importálnom. Kiállításokra is járkáltunk, de megvallom, ez egy idő után kevés volt; ekkor kezdtem az agárversenyzés felé fordulni. Több más fajta ismeretében bátran ki merem jelenteni: egy pillanatig sem bántam meg, hogy a kis olasz agár mellett döntöttem! Ez a fajta attól csodálatos, hogy elképesztően sokat képes adni a hétköznapi élet során, valósággal feltölti az embert.

Ahogy mondod, nem volt egyszerű kis olasz agárhoz jutnod. Tenyésztőként is szembesülsz nehézségekkel?

Igen, tekintettel arra, hogy nem túl gyakori fajta, ezért a tenyészvonalak egyre beszűkültebbek. Ráadásul sokan fittyet hánynak a legalapvetőbb tenyésztési szabályokra, ezért a fajta a mai napig küzd bizonyos rejtett genetikai betegségekkel, tehát olykor igen nagy meglepetések érthetik az embert… Én személy szerint a jövőt az amerikai vonalakkal való keresztezésekben látom. Amerikában olyan népes állománya van a fajtának, hogy külön számukra fenntartott menhelyek is üzemelnek. Tudvalevő, hogy az amerikaiak „bátran” nyúlnak bármilyen fajtához, és előszeretettel tenyésztenek a saját elképzeléseik szerint, fittyet hányva az anyaország és a Nemzetközi Kinológiai Szövetség által elfogadott standardra. Ez nem mindig szerencsés, ám a kis olasz agár esetében előnyös lehet. Az amerikai kutyákra általában a nagyobb méret jellemző, és az FCI előírásával szemben nem kizárólag egyszínűek, hanem foltosak is jócskán akadnak köztük. Egyre több európai tenyésztő próbálkozik egyszínű, de amerikai vérvonalú kutyákat behozni, és népszerűvé tenni, elfogadtatni.

A pálya- vagy a coursing-verseny fekszik jobban a kis olasznak?

Mindenekelőtt dióhéjban elmondanám azok számára, akik nem lennének tisztában a fogalmakkal, hogy mit jelent e két verseny. A pályaverseny a jól ismert galoppversenyhez hasonlóan zajlik. A kutyák boxból indulnak, maximum hatan, a pálya vonalvezetése mentén húzott, géppel vontatott műnyúl után. A kistestű agarak számára (pl. whippet, kis olasz agár) 355 méter a táv, a nagyobbaknak (pl. magyar, angol, afgán agár) 480 méter. A leggyorsabb agár nyer, csak az idő és a „tiszta futam” számít. A coursingben speciális fordítótárcsák segítségével cikcakkvonalban vontatják a műnyulat. A coursingpályán – mely általában sík mező – a kutyák párban versenyeznek. A táv kistestűeknek 400-700 méter, nagytestűeknek 700-1000 méter. A versenyt több bíró pontozza. A bírák meghatározott szisztéma alapján, több kritérium szerint bírálják a futamokat, de még az adott fajtára és nemekre jellemző stílust is vizsgálják. A coursingen csak a bírák ítélete és pontozása számít, időmérés nincsen. Persze, mint minden pontozásos sportágban, itt is adódnak félreértések vagy a bíró döntését kritizáló hangok, de hát ez minden szubjektív ítéleten alapuló sportág velejárója. Véleményem szerint a kis olasz agár mindkét területen megállja a helyét. Mindenkinek, aki komoly versenyzési szándékkal kezd agarazni, azt szoktam javasolni, hogy elsőként pályaversenyzéssel kezdje, majd ha az már magabiztosan, rutinosan megy, akkor térjen rá a valós vadászati szituációhoz legközelebb álló coursingre. Ez az ágazat sokkal élvezetesebb, izgalmasabb, életszerűbb a kutyák számára, éppen ezért sokkal könnyebben is tanítható. Fordítva viszont már sokkal nehezebb a történet. A coursinget megízlelő kutyákkal nem igazán lehet megszerettetni a monotonabbnak mondható pályaversenyzést. A kutya lelkesedése, akarása nélkül pedig minden hiába…

leFresyl BaliOrsi _speedy415.jpg

Már ebből a rövid bemutatásból is kiderül, hogy a versenyagarazás igen komoly kutyás sportot takar. Feltételezem, hogy mindkét versenyszám szakszerű felkészítést igényel.

Pontosan így van. Az agarat nem lehet célirányos felkészítés nélkül a „pályára lökni”. Ahhoz, hogy eredményes versenyzővé váljon, már kölyökkortól szisztematikus, tervszerű kiválasztás és felnevelés szükséges. Emellett természetesen fizikai és mentális tréninget is igényel. A módszerek természetesen versenyformától is függnek, és hosszasan lehetne őket ecsetelni, de én most csak az alapvetéseket mondanám el. Megfelelő üldözési hajlam nélkül a versenyzés elképzelhetetlen. Ahogyan korábban említettem, ennek megléte már kölyökkorban felismerhető. A mi egyik legfőbb feladatunk, hogy a kölyök üldözési hajlamát tudatosan fejlesszük. Ennek segítségével késztetjük az agarat arra, hogy végigmenjen a pályán. Természetesen lehetővé kell tenni számára, hogy elérje a zsákmányt (műnyulat), ezzel „jutalmazva” a hajszát. Kezdetben persze minden kicsiben zajlik. A fiatal agárnak eleinte igen rövid távolságokon (50-100 méter), és csak egyenesen húzunk. Ha ez már biztosan megy, és fizikailag is eléri azt a szintet a kutya, csak akkor kezdünk hosszabb távot húzni, illetve töréseket beiktatni. Nagyon fontos megtanítanunk neki azt is, hogy csak akkor érheti el a zsákmányt, ha végigfutja a távot. Rutinos versenykutyáknak például időről időre – különösen verseny előtt – „meglepetéspályát” szoktunk építeni, illetve a megszokottól eltérő húzásokat alkalmazunk. Erre azért van szükség, hogy az agár ne kezdjen el kombinálni, taktikázni. Ez esetben nem tartom szerencsésnek, hogy a futam előtt az agár lássa a pályát. Nemegyszer megesett, hogy az ilyen „mozizó” kutya rögzítette agyában a műnyúl mozgását, és mikor rá került a sor, megpróbált szabálytalanul, a pályát elhagyva, levágva elékerülni. Ezzel ellentétben fiatal kutyák tréningezésekor kifejezetten előnyös, ha a kölyök lát néhány futamot. Ez kiváló kedvcsináló a számára.

A hazai coursingversenyzés egyik kiemelkedő alakjaként és szervezőjeként miben látod az e kutyás sportban rejlő lehetőségeket?

A coursinggel való megismerkedésem, mondhatni, a véletlen műve volt. Ahogyan az előzőekben is említettem, hamar többre vágytam a kiállításoknál, ezért kezdtem el pályaversenyzéssel foglalkozni. Mikor úgy alakult, hogy egyre több nehézségbe ütközött a versenypálya biztosítása, gondoltunk egyet a férjemmel, és építettünk egy nyúlhúzógépet az edzésekhez. Ahogy egyre többet és többet foglalkoztunk a dologgal, egyre fejlődött a történet, s végül odáig „fajult”, hogy a környező országok közül elsőként Magyarországon rendeztünk nemzetközi coursingversenyt (CACIL). Az elmúlt 15 évben nagyon komoly időt és energiát fektettem ebbe a sportágba, mind versenyzőként, mind szervezőként. Az utóbbi években már nem is tudtam versenyzéssel foglalkozni, annyira lefoglal az edzések és a különböző rendezvények lebonyolítása, valamint a versenyek bírálata hazai és nemzetközi porondon. Egyébként Európa-szerte tapasztalható, hogy egyre inkább feljövőben van ez a sportág. Ennek több oka is van: az agarak kitűnően érzik magukat benne, könnyebben megtanítható a kutyáknak, kiállítási kutyák is jól tudnak szerepelni, kiváló levezetés a pályaversenyzésből kiöregedő kutyák számára. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a versenyforma nagyszerű alternatívát jelent a magyar agaraknak, akiknek kifejezetten kedveznek a természetes körülmények és a hosszabb táv. Munkánk és eredményeink ellenére a coursing népszerűsége sajnos jelenleg rég nem látott mélypontra süllyedt hazánkban. Szomorú ezt látni, különösen annak ismeretében, hogy a sportot egykoron nálunk tanuló szomszéd országbeliek rendre megelőznek minket. Mindennek okát én alapvetően az emberek hozzáállásában látom. Tudni kell, hogy maga a coursing – sajátosságainál fogva – nagyon pénz- és időigényes foglalatosság, akár edzésről, akár versenyről van szó. A pályaépítés, a futamok közti előkészítések stb. sok-sok aprólékos munkát jelentenek a szervezők számára, ami összességében körülményes lebonyolítást eredményez. Ez a sport komoly csapatmunka, mely összefogást, együttműködést, közös áldozatvállalást igényel. Nagyon jó volna, ha a coursingversenyzők egy része kicsit jobban magáénak érezné mindezt, és több terhet vállalna. Ezzel egyébként saját maguknak segítenének, hiszen a többfelé oszló teher könnyebbé tenné a szervezést, így több edzés és verseny szervezésére lenne lehetőség.

Mi az, ami az általad vázolt nehézségek ellenére is hajt előre?

Nagyon nehéz szavakban visszaadni azt az érzést, ami az agarazásban megfogott. Visszaadhatatlan és magával ragadó az az élmény, amit az agár szabad száguldásának látványa nyújt az ember számára. Mindenkinek ajánlom, hogy látogasson el egy agárversenyre, hogy maga is megtapasztalja mindezt. A nagyobb testű agarak talpa alatt úgy dübörög a föld, hogy még az ember lába is beleremeg. Kevés embert ismerek, akit ne nyűgözött volna le ez az élmény. Amikor elkezdtem komolyan agarakkal foglalkozni, feltett szándékom volt az is, hogy csapatkapitányként viselkedésemmel és hozzáállásommal méltó módon képviseljem a magyarokat, a magyar agarasokat, továbbá javítsam nemzetközi megítélésünket. Talán ennek is köszönhetően kiváló nemzetközi kapcsolatokat, határokon átívelő agaras barátságokat sikerült kötnöm külföldi agarasokkal. Egyik legfőbb vágyam minél több ember számára elérhetővé tenni ezt a közösségi érzést, mely szerves része az agársportnak. Az edzés- és versenyszervezés rengeteg időt elvesz, ráadásul egyéb okok miatt jelenleg némiképp háttérbe szorult az életemben az agarazás, de lelkesedésem a régi, és igyekszem lehetőségeimhez mérten tudásom legjavát adni. Úgy érzem, rengeteg szeretet érkezik vissza hozzánk, ami azt jelzi, hogy erőfeszítéseink nem hiábavalóak.

Balaskó Norbert



nyitókép: juhász

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)