Vadászkutya
Kotorékozás hajdanán
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2010. február 18.

Kotorékozás hajdanán

Magyarországon a kotorékozás már több évszázados múltra tekint vissza, de a mai fogalmaink szerinti szervezett formája az 1920-as években alakult ki. Ekkorra már a rendkívül költséges kopózás egyrészt kiment a divatból, másrészt az I. világháború előttihez képest igen alacsonyra süllyedt életszínvonal miatt a vizslatartás az úgynevezett úri középosztály számára immár komoly anyagi megterhelést jelentett, ezért egyre inkább terjedtek a kistestű vadászkutyák, azaz a foxik és a tacskók.


Európa más országaiban is hasonló volt a helyzet, melyet bizonyít az, hogy Német- és Svédországban, Norvégiában, sőt Angliában is addig nem tapasztalt népszerűségnek örvendtek ezek a fajták. A megváltozott igényekre jellemző, hogy Ausztriában hamarosan megalakult a Kotorék Kutya Szövetség, melynek már első kiállításain sem csak kotorékversenyeket rendeztek, hanem a vizsláknál elterjedt úgynevezett mezei versenyeket is. Arra különösen ügyeletek az osztrák vadászok, hogy sokoldalú, kistestű munkakutyát tenyésszenek, s hogy ezek ne legyenek a nagyobb méretű vadászkutyák riválisai. Tehát ne kizárólag egy-egy feladat ellátására legyenek alkalmasak, hanem minden körülmények között megállják a helyüket, így télen-nyáron a vadászati szezontól függetlenül, gazdájuk hűséges segítőtársai legyenek. Rendkívüli előnyük volt, hogy méretüknél fogva ezek igazi „hátizsák kutyák” voltak, tehát ha kellett, villamoson vagy vasúton is könnyen szállíthatták őket a vadászzsákban, miközben tartásuk sem kívánt komolyabb anyagi áldozatot. De nemcsak az úri, hanem a hivatásos vadászok is egyre jobban felfigyeltek a kistestű vadászkutyákra, melyek cserkészés közben, ha kotorék mellett elmentek, azt azonnal átkutatták, s adott esetben vércsapán, vízben, apportírozásnál, sőt vadálláson is remekeltek.

kep-12.jpg

Mivel ekkoriban még a hajdani Monarchia szálai a kutyás társadalmat igen erősen összetartották, a magyar kutyásokra nagy hatást gyakoroltak az osztrákok. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy már a világháború előtt igen kimagasló foxitenyésztés volt Magyarországon, ami a politikai változások miatt hanyatlásnak indult, de a húszas évek közepén újabb lendületet vett. Ezt bizonyítják az igen sikeres kiállítások, műkotorékversenyek és a természetes kotorékokhoz rendezett kirándulások. Nem volt ritka, hogy a kotorékozás sikerein felbuzdulva egy-egy kutyás házi kotorékpályát épített, ahol föld alatti munkára tanította, gyakorlatoztatta állatát. Jellemzően a katonatisztek között is terjedt ez a hasznos időtöltés, így például a miskolci laktanya területén az ott szolgáló katonák építettek ki ilyen pályákat. Viszont míg Ausztriában a kotorékozásnak mint komoly, a nemzetgazdaság számára is hasznot hozó tevékenységnek több mecénása is akadt, így az ottani szövetség területeket tudott vásárolni, addig Magyarországon ilyen bőkezű szponzorok nem jelentkeztek. A lelkes hazai kutyások maguk is megpróbáltak gyűjteni területvásárlásra, de ez nem járt sikerrel –elsősorban az akkori alacsony munkabérek miatt. Hazánkban ekkoriban a tacskó viszonylag háttérbe szorult a foxival szemben, mivel ez utóbbi azokban az években divatkutyának is számított. Jobban szerették őket, ezeket az élénk, mozgékony, kevésbé hízásra hajlamos állatokat, melyek az egyre kisebb alapterületű lakásokban is könnyen tarthatók voltak. Az sem volt mellékes, hogy a foxi mint kedvelt kísérőkutya, még véletlenül sem okozott kellemetlenségeket, bár tény, hogy volt közöttük kifejezetten „veszekedős” természetű, de ezek sem támadtak emberre. Nem úgy, mint az akkoriban szintén divatos németjuhászok, melyek a nem megfelelő tartás miatt több balesetet is okoztak. A húszas évek közepén még megosztotta a szakemberek táborát a foxik és a tacskók elnevezése is: voltak olyanok, akik ragaszkodtak a német szakkifejezések tükörfordításához, így egyszerűen hátizsák kutyáknak, mások kistestű használati kutyáknak nevezték összefoglalóan őket. Ez utóbbi elnevezés azért sem volt a legszerencsésebb, mert őrző-védő, hadi, egészségügyi, terelő, stb. kutyafajtákat is neveztek így. Végül leginkább Raitsits Emil javaslata alapján terjedtek el a kotorékeb, vadász foxterrier, patkányfogó elnevezések. Természetesen ezek a szavak már korában is létezek nyelvünkben, de nem voltak széles körben használatosak. Ahogy az igény egyre nőtt, úgy szaporodtak az ország különböző pontjain rendezett kiállítások és műkotorékversenyek, melyek közül kiemelkedők voltak az Országos Magyar Foxterrier- és Tacskótenyésztők miskolci megmérettetései. Egy-egy ilyen rendezvény három napig tartott, melyeket nemcsak a hazaiak, hanem a külföldiek szerint is a kiváló szervezés mellett a jól képzett állatok fémjeleztek. Az 1925-ös miskolci verseny a többi közül is kitűnt, mert ekkor a tacskók kimagaslóan szerepeltek, ami a foxterrierek számbeli fölényét figyelembe véve külön nagy teljesítmény volt. Egy-egy versenyszámra átlagosan 20-22 ebet neveztek, s bizony nehéz volt a díjazás akkor, amikor a kiváló munkát végzett ebek némelyikének a versenyzők magas száma miatt díjazás nélkül kellett elhagynia a versenypályát. Ezért azt javasolták a bírók, hogy egy-egy kategórián belül is állítsanak föl értékelési rendszert, hogy így több állatot lehessen dobogós helyre juttatni. A tacskók és a foxik külön-külön versenyeztek, de ezeken belül nem különböztettek meg fajtákat, változatokat. Tartottak külön kölyökversenyt, kezdőversenyt, nyílt versenyt és bajnokversenyt mind rókára, mind pedig borzra.

kep-14.jpg

 Míg a vidéki megmérettetéseken a kutyák általában remekeltek, addig a budapestieken közel sem volt ilyen fényes a szereplésük. Ezt többen azzal is magyarázták, hogy ide általában a lakásban tartott, elpuhult állatokat nevezték, vidéken pedig a sokat tapasztalt, mindennapi munkában megedződött állatok vettek részt. A fővárosi megmérettetésnél csak tíz perc jutott egy-egy állatra – ezzel, valamint az ott megjelent nézőtömeggel is magyarázható a gyenge szereplés. Az egyik bíró a verseny utáni értékelésében kiemelte: „A tulajdonosok ebeikkel bizonyára gyakran kirándulnak a szabadba, s így van alkalmuk az ebeket odúk s kotorékok átkutatására szoktatni, miáltal azok a műkotorékot is könnyebben bújnák, s nem kellene őket betuszkolni, mint azt egynémelynél láttuk. Azt tapasztaltam sokévi kotorékozásaim alkalmával, hogy az egész vadásztársaság elragadtatással gyönyörködött jó foxterrierjeim eredményes munkájában. Ha minden vadásztársaságnak volna egy-két jó foxija vagy tacskója, nem kellene a sokszor végzetessé váló mérgezéseket alkalmazni a dúvad irtására sem, s emellett élveznék az izgató sportot is”. Nemcsak a vadászatoknál, hanem az élet más területein is nélkülözhetetlen segítőtársnak mutatkoztak a kotorékebek, ezért a közvéleményben is tudatosult, hogy komoly gazdasági értéket is képviselnek. Ez megmutatkozott többek között abban, hogy a húszas évek Magyarországán különösen a nagyvárosokat sújtó patkányinvázió volt, s ezek gyérítésében jeleskedtek a kutyák. A malmok, gabonaraktárak rendkívüli veszélyben forogtak, mégis az akkori emberek szerint „a hatóságok és egyesek – jól megfontolt érdekükben – a patkányveszedelemmel szemben édeskeveset tettek”. Sokan patkányfogókat vásároltak, de az intelligens rágcsálók ezeket hamar kiismerték, így ha a környéken egy-egy mégis beleesett, a többi már elkerülte a felállított csapdákat, tehát hasznavehetetlenné váltak. Az első világháborúban oly „sikeresen” alkalmazott mérges gázokkal is próbálkoztak a szakemberek, de mivel ezek csak hajókon vagy teljesen zárt épületekben voltak hatékonyak, így e módszer sem oldotta meg a problémát. A különféle mérgezett csalétkek is csak a patkányfiókákat tizedelték, mivel a tapasztalt felnőtt példányok elkerülték az ilyen kelepcéket is. Így tehát a húszas évek közepén a macskán kívül a patkányfogó kutya mutatkozott a ház körül a legalkalmasabb patkányölő állatnak. Fővárosunk raktárai, bérházai, vásárcsarnokai, illetve a város minden zege-zuga szinte hemzsegett az örökké éhes, mindent tönkretevő, az emberi és az állati egészségre egyaránt veszedelmes rágcsálóktól, így hamarosan nemcsak polgármesterek, hanem a kormányból több miniszter is komolyan foglalkozott a kotorékebek mint patkányfogó kutyák hasznosításának lehetőségével. Ezt bizonyítja az 1926. június 20-án megrendezett Országos Ebkiállítás is, ahol sor került az első patkány- és ürgefogó versenyre, melynek fővédnökei között szerepelt a honvédelmi, a belügy- és a fölművelés ügyi miniszter, Budapest főpolgármestere, a kabinetiroda főnöke, valamint az állatorvosi főiskola rektora. A verseny meghirdetése viszont megosztotta az akkori állatkedvelőket: egyesek a patkányok védelmére keltek. Raitsits szerint azonban „a sportszerű betanításoknak, állatneveléseknek elválaszthatatlan részei a dúvad- vagy kártékony emlősöket irtó vizsgák vagy versenyek, melyek nélkül a kutyákban rejlő és az emberiségre nézve feltétlenül hasznos és pótolhatatlan tulajdonságokat nevelni, fejleszteni és tökéletesbíteni egyáltalán nem lehetne”. Mivel ekkoriban a mérgezések miatt több baleset is történt, a közvélemény legtöbbször a kotorékebesek mellé állt, hiszen „a kutya elsősorban hasznos háziállat, és nem luxuscikk, mely így az emberiség boldogulását szolgálja”. Arról nem is beszélve, hogy a mérgezett patkány gyakran sokkal keservesebb kínok között pusztul el, mint az, amelyet a kutya fog meg. A támadások a kotorékosok ellen mégis egyre erősödtek, akik maguk is hallatták hangjukat a korabeli sajtóban felvilágosító munkát végezve. „A kutyáknak nevelése, oktatása, kiképzése nem a legkönnyebb mesterségek közé tartozik, mert ez komoly, megfontolt munkát igényel, mely sohasem süllyedhet le a vásári mutatványok színvonalára. Ha ez a külföldön meg is történt, az nem jelzi azt, hogy a helyzet hasonló hazánkban. Az ilyen versenyek, vagy helyesebben vizsgák teljes komolysággal, minden hiábavaló állatkínzás nélkül folynak le.” Raitsits gondolatának megerősítésére javasolták, hogy 1926-tól a belügyminiszter jóváhagyása alapján az ilyen típusú megmérettetéseket a nyilvánosság kizárásával, az egyesület tagjai előtt, zárt körben tartsák meg. Végül is az elkövetkező években patkányversenyeket nem rendeztek, de a többinek legtöbbje továbbra is nyilvánosan zajlott. Az évek során az úgynevezett „kotoréktársaságok” is egyre népszerűbbé váltak, különösen a német ajkú lakosság körében. A leghíresebb ilyen csapat az óbudai volt, mely Piliscsaba és Pomáz környékén a főhercegi vadászterületen gyérítette a rókákat, borzokat. Hogy az öt-tíztagú társaság kutyáival milyen eredményt ért el, erre jellemzőek a következő adatok: 1927. május 1-jén két kölyökrókát, 22-én egy borzot és öt rókát zsákmányoltak, augusztus 22-én mindössze két borzot. Tehát nem voltak nagy terítékek, de nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy ezeket, a vadgazdaság számára kártékony állatokat nemcsak a vadőrök, hanem a különféle betegségek is rendszeresen tizedelték időről időre, így állományuk lényegesen kisebb volt a mainál. Milyen is volt a jó kotorékeb? Három fontos tulajdonságát tartották szem előtt: a kiugatás, a kiugratás és a megfogás képességét. A természetes kotorékban a kiugatás során a vadállat igyekszik olyan helyet elfoglalni, ahol támadója ellen legjobban védve van. A több éve lakott kotorékokban, mint például a borzvárakban ezt a célt szolgálja az úgynevezett padka. A vad egy szűk helyen magasabban ül, mint a kutya, így fölényben van. Ha viszont nincs ilyen padka, akkor a végkatlanig hátrál, de ha valamilyen ok miatt oda nem akar menni, például kölyke van, akkor egy oldalsó folyosóba vagy katlanba vonul vissza. A jó kotorékeb egy pillanat alatt felméri az adott helyzetet, s addig hátrál, majd pedig ismét támad, míg övé nem lesz a kezdeményező szerep. Az ilyen küzdelem vége legtöbbször az, hogy a vad a mentsvárba szorul, s a kutya állandó ugatással sakkban tartja, lesi a fogásra alkalmas pillanatot, miközben várja, hogy gazdája leásson a vadig, hogy immár egyesült erővel ejtsék azt zsákmányul. Ez a munka bizony akár hosszú órákig is eltarthatott, melyre jellemző egy csúcshegyi eset, amikor az elszánt foxi tizenhat órán keresztül feküdt és ugatta a vadat. Nyilván a műkotorékversenyek, melyek általában egy-egy kutya szereplésére csak tíz, de legföljebb harminc percet biztosítottak, e képesség ellenőrzésére nem voltak megfelelőek. A kiugratásra az év nem minden szaka volt megfelelő, s ugratni egyedül a rókát lehet. Az a kutya, amelyik jól ugatott és ugratott, viszont kizárólag a borzvadászatra szakosodtak kedvelt állata volt. A legtöbb kutya általában kiugatással vagy fogással dolgozott, a kizárólag kiugratásra idomítottak nem voltak elég hatékonyak, sokan nem még csak teljes értékű vadászebnek sem tekintették őket. A kizárólag fogós vagy más néven fojtós kutyákat azért nem kedvelték, mert ezek dühösebb, elvakultabb, meggondolatlanabb állatok voltak, melyek gyakran még ugatással sem figyelmeztették gazdájukat arra, hogy támadnak, aki ezért nem volt fölkészülve arra, hogy mikor és hol ásson katlant. Így ezek az állatok váltak leginkább a borzzal, rókával való küzdelem áldozataivá. Insert: Az igazi kotorékvadászok a zsákmányállatot éppen annyira megbecsülték, tisztelték, mint négylábú kedvencüket. Általában tartottak otthon néhány rókát és borzot, melyek a hosszú évek alatt hozzánőttek gazdáikhoz, s sokat segítettek a fiatal kutyák kiképzésében, illetve a felnőttek kondícióban tartásában. Nem ritkán a városban laktak, s előfordult, hogy a véletlenül kiszabadult szelídített borz vagy róka nagy kalamajkát okozott a városban. Egy ilyen esetet ír le Nemes Gyula katonatiszt 1925-ből: „Borzom május 25. reggelre a dróthálót elszakította, és világgá ment. Kerestem kutyáimmal a környék oly részén, ahol megbújására számíthattam, azonban hiába volt minden fáradságom. Legnagyobb csodálkozásomra május hó 26-án reggel az étkezde felügyelő altisztje telefonon értesített, hogy a borzot 25-én este 23 óra körül végigkísérte a Széchenyi úton, egészen az étkezdéig. De mikor részére a kaput ki akarta nyitni, egy arra jövő rendőr kutyája a borzot megriasztotta, és az a közeli városi parkba menekült. Én az esetet kizártnak tartottam, azt gondoltam, hogy az altiszt nem látott jól a sötétség miatt, és talán valami szürke kandúrmacskát nézett borznak. Borzom eltűnéséről sokan tudtak, és legnagyobb csodálkozásomra 26-án este arról értesültem, hogy a város belterületén a Szarvas utca 103. szám alatt megtalálták egy tirpák gazda udvarán, meghúzódva a szalmában, de a gazda, félve az ismeretlen állattól, vasvillával agyonütötte és megnyúzta. Kiküldtem legényemet a fent említett házhoz, és a bőrt tényleg ott találta. Majd elhozattam, és sajnálattal ismertem fel benne az én megszökött állatomat, melyről a tirpák gazda elismerőleg megjegyezte, hogy igen kövér volt.” Dr. Tóth Zsigmond



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)