Szánhúzás
A sarkkörön túl III.
Mert a futás az életük!
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Verla Zsófia  |  2010. február 09.

A sarkkörön túl III.

A szánhúzókutyák, akik gyerekkoromtól kezdve az életem részét jelentették, egy időre a munkában is társaimmá váltak. Szilveszter napjától január végéig egy észak-norvégiai turistaközpontban dolgoztunk, mind a nyolcan: én hivatásos musherként, a hét szibériai huskym pedig szánhúzó kutyaként. A kutyáim napról napra többet tanultak, és én egyre jobban csodáltam őket. Január végén pedig váratlan döntést hoztam…


Szilveszter a sarkkörön

A tromso-i Villmarkssenter (angol nevén „Wilderness Centre”, azaz „Vadonközpont”) szánhúzókutya-farm és turistaközpont egyben. A tulajdonos egy musher-házaspár: a feleség Tove Sorensen, a férj Tore Albrigtsen. Tromso városa szerencsés helyen fekszik: van tengerparti kikötője és nagy forgalmú repülőtere is. Az Észak-atlanti áramlat meglepően enyhe időjárást tud produkálni a 69. szélességi fok felett, Tromso éghajlata ezért nem igazán sarkvidéki. A várostól mindössze 20 percnyi út a turistaközpont. A Villmarkssenter a saját autóbuszaival szállítja a turistacsoportokat a kikötőből és a repülőtérről a szánhúzókutya-farmra. A signaldaleni remeteélet után Tromso-ben igazi nyüzsgés fogadott. A Karácsony itt is pocsék időjárással telt el, de Szilveszter napjára megérkezett a hó. A kikötőbe befutott a Hurtigruten cég hatalmas luxushajója, és több száz turistát hozott magával. Az újesztendőre virradó éjszakán a farm 250 szánhúzókutyájából 200 folyamatosan dolgozott. Jöttek-mentek a 10-12 kutyából álló fogatok, egymás után, sorban. A turisták a világ szinte minden országát képviselték. Elsősorban angolok, skótok, amerikaiak, hollandok, németek voltak, de szép számmal utaztak ide japánok és kínaiak is. Reméltem, hogy a szokásos szilveszteri mulatságok a kutyákra való tekintettel elmaradnak, de nem így történt. Éjfélkor egy jókedvű norvég musher éppen a dog yard közelében kezdett el petárdát gyújtani. Szegény vezérkutyám ijedtében csaknem elvitte a dupla kutyaházat, láncostól, társbérlőstől, mindenestől! Amilyen gyorsan csak tudtam, bevittem a kutyáimat a teherautóba, a petárdázó embernek pedig megpróbáltam elmagyarázni a dolog lényegét. Persze nem sok sikerrel. A helybéli kutyák szerencsére nem először láttak ilyet, ezért aránylag jobban viselték a dolgot. Mindennapi feladatok Legalább harmincan dolgoztunk Tromso-ben, fiatalok és kevésbé fiatalok, a világ szinte minden tájáról. Meglehetősen nemzetközi volt a csapat, még Ausztráliából és Indiából is jöttek ide vendégmunkások. A musherek kevesen voltak, velem együtt mindössze öten. Akárhová is sodor később az élet, mindig jó szívvel fogok visszagondolni Gregre és Jacekre, a két segítőkész lengyel fiúra; Grantre, a melegszívű skótra; Nadjára, a kedves német lányra; és nem utolsó sorban Frankre, a kitűnő francia szakácsra, aki nemcsak engem látott el folyamatosan csokis sütikkel, hanem időnként a kutyáim tányérjára is csempészett egy kis gulyáshúst. Mindannyian igazi kollégák, igazi barátok voltak. Sajnos nem szánozhattam mindennap, mivel néha más beosztást kaptam. Az egyik legizgalmasabb feladat a kutyák befogása volt az éppen induló fogatokba. Reggelente kaptunk egy listát az aktuális fogatok összeállításáról. Ezután a listával a kezünkben kimentünk a dog yardra, és megpróbáltuk megkeresni a nevekhez tartozó kutyákat. A kutyák neve fel volt írva a házaikra, de ikerházakban laktak, kettesével. És sajnos nem tudtak olvasni… Annak a valószínűsége, hogy egy kutya a saját házában tartózkodjék, pontosan 50% volt – azaz „fej vagy írás”. Ily módon nem kevés fejtörést okozott a listán szereplő állatok kikeresése. Az indulásnál a biztonság érdekében több hókampót is használtunk: elöl-hátul rögzítettük a fogatokat. Persze ezeknek a felszedéséhez több handler is tartozott. A fogatok megérkezésénél hasonlóan segédkezni kellett, és mivel naponta több fogat is közlekedett, folyamatosan szaladgáltunk hókampókkal a kezünkben a stake-outon. Az igazi megpróbáltatás esténként várt ránk. Összesen kb. 150 hám volt forgalomban, hat különböző méretben, ezeket kellett minden este szétválogatni és csoportosítani. A hámkupac fölött görnyedve sokszor úgy éreztem magamat, mint egy sarkvidéki Hamupipőke. A hámválogatáson kívül minden mást is csináltunk, amit egy handlernek tennie kell. Takarítottuk a kutyaudvart és a kutyaházakat, etettük és itattuk a 250 szánhúzókutyát, és kiástuk a házaikat, amikor a hó betemette őket. Valamilyen rejtélyes okból Tromso-ben nem emelték meg a kutyák házait, így a hó sokszor eltömte a bejáratokat. A mindennapi feladatok ellátásában időnként egy bordercollie-páros is segített (vagy éppen hátráltatott) bennünket. TT és Flax a fajtájukra jellemző módon rendkívül okosok, intelligensek voltak, és imádtak terelni. Birkanyáj híján pedig a huskykkal próbálkoztak. Ott voltak minden induló fogatnál, és ha netán a karabinerekről elszabadult egy husky, gyorsan hazaterelték a házába. Ahogy időnként randalíroztak, komoly esélye volt a huskyk elszabadulásának. A helyi szánhúzókutyák már megszokták őket, de az enyémek nem örültek a jelenlétüknek. Szerencsére a collie-k tudtak vigyázni a bundájukra…

norveg3_belso2.JPG

Szánhúzókutyák munkában

Végre eljött az első szános munkanapom Tromso-ben. A turisták kutyaszánoztatása szigorú rendben történt. Önálló fogatot csak a rátermett turista kapott, és legfeljebb hat vagy nyolc kutyával. A fogatok egymás után rajtoltak. A menetet Tore vagy Tove vezette a saját fogatával, utána pedig felváltva következett egy turista, majd egy hivatásos musher. A musher a szánján mindig utaztatott néhány turistát, olyanokat, akik vagy nem akartak önálló fogatot, vagy nem voltak arra alkalmasak (pl. az életkoruk miatt). Egy önálló turista előtt és mögött mindig egy-egy mushernek kellett haladnia, az esetleges problémák gyors megoldása érdekében. A „menetrendet” a stake-outon az erre beosztott dolgozók irányították. Egy-egy rövid séta kb. 45 percig tartott, és volt olyan nap, amikor hatszor is fordultunk, persze váltott kutyákkal. Rögtön az első utam izgalmasra sikeredett. Amikor rám következett a sor, elrajtoltam a kutyáimmal és két angol turistával. A súlyra való tekintettel a saját kutyáimhoz még három alaszkai huskyt is befogtam. Előttem és mögöttem a szabályok szerint egy-egy turista következett. Az előttem haladó fogatot egy fiatal német lány irányította, viszonylag ügyesen, de gyakorlatlanul. Többször is elesett a mély hóban, de mindig felállt, és igyekezett nem elengedni a szánja kapaszkodóját (az ún. „handle-bow”-t). Először csak a fejlámpáját hagyta el, amit felkaptam a földről, ahogy mellé értem a kutyáimmal. A negyedik esésnél végül a fogatát is elvesztette. A gazdátlan csapat elfogása az előttük haladó másik musher feladata volt, és rendben meg is történt. (Később nekem is volt részem ilyen produkcióban: nem egyszerű mutatvány, mert ilyenkor a mushernek egyszerre két fogatot kell uralnia.) Amikor a lány mellé értem, lefékeztem, és helyet kínáltam neki a szánomon. Mivel már két turista ült a szán kosarában, a lánynak csak az egyik szántalpon jutott egy állóhely. Boldogan megköszönte, és felállt az egyik talpra. Én a másikon próbáltam hajtani, mégpedig gyorsan, mert észrevettem, hogy a mögöttem haladó turista vészesen közeledik. Integettem neki és szóltam, hogy fékezzen, de az ember fékezés helyett a vezérkutyája nevét kiabálta. Ráadásul a fogata – a szokásoktól eltérően – nem hat, hanem tíz kutyából állt. A két fogat közötti távolság egyre csökkent. Megpróbáltam gyorsítani a saját kutyáimat, hogy elkerüljük az ütközést. Rollereztem a talpammal, toltam a szánt teljes erőből, de az csak nem akart gyorsulni. Ekkor lenéztem, és megláttam, hogy a turistalány a keskeny talp helyett a számára jóval kényelmesebb, szőnyegszerű taposófékre, a „drag”-ra telepedett. Így már nem csodáltam, hogy nem akartunk haladni. Később az is kiderült, hogy a mögöttem szánozó turistát a handlerek csak a vezérkutya nevére tanították meg. Azt senki sem magyarázta el neki, hogy a fék használata sokkal fontosabb, mint a kutyáknak adott szóbeli utasítások. Szegény feje azt gondolta, hogy a vezér nevének a kiabálásával minden problémát meg tud majd oldani… Szerencsére a kalandot balesetmentesen megúsztuk. A szánomban utazó angolok nagyon élvezték a dolgot. Amikor megálltunk, a rájuk jellemző udvariassággal lehúzták a kesztyűjüket, és kezet fogtak velem. Utólag nagyon szégyelltem, amiért a kesztyűlehúzást nem tudtam viszonozni, de az én kezemen nem egy, hanem három kesztyű volt: két meleg, plusz egy vízhatlan…

A felkelő nap ünnepe

Január második felében igazán extrém időjárás köszöntött ránk. Először napokig esett az eső, majd a vizes hó lefagyott a talajra. Most megtapasztaltam, hogy bár a kutyaszánhajtó-sportban nincs nemek közötti megkülönböztetés, egy nőnek sokkal nehezebb a feladata. Aktuálisan három kínai turistát kaptam a szánomra. Azért hármat, mert az ő súlyuk együttesen is kisebb volt, mint két európaié. A szánnal együtt kb. 250kg volt az a teher, amit a 10 kutyával együtt navigálnom kellett. Most nem a saját fogatommal, hanem helybéli huskykkal futottam. Végigmentünk a három kínaival a valóban gyönyörű úton. Jobbról a tenger, balról fenyőfák, előttünk a hegyek, és felettünk a világ legszebb fényei. Én mégsem tudtam kellően élvezni a dolgot. A fizika törvényei ugyanis ellenemre szóltak. Az út hazafelé teljesen jeges volt, és egy kicsit lejtett. Éppen csak annyit, hogy a 10 kutya a 250kg súllyal együtt úgy működjék, mint egy lavina. A fékhatás a jégen nagyjából nulla volt. Zúdultunk lefelé a lejtőn, egyenesen a dog yardra. A helybéli vezérkutya pontosan megcélozta azt a kutyaházat, ahol ő lakott, és semmilyen vezényszó nem volt képes eltántorítani a céljától. Mögötte a társai a jól megérdemelt pihenés reményében boldogan követték. Az én testsúlyom 55kg volt, teljes menetfelszerelésben. Semmi esélyem nem volt arra, hogy a jeges lejtőn lefelé száguldó két és fél mázsás szánt megfékezzem. Azután megtörtént a csoda. A lejtő aljában hirtelen megszűnt a jég, a fék és a hókampó azonnal fogott a talajban. Úgy álltunk be a kutyaházak közé, mint egy Forma 1-es sportautó. Nadja, a német musherlány később azt mondta, hogy itt a musheroknak három lábuk kellene, hogy legyen: kettő a fékre, egy pedig a dragra. A két hónapig tartó sarkvidéki éjszaka után január végén visszatért a fény - a nap a látóhatár fölé emelkedett. A látvány nem egyszerűen egy napfelkelte volt. Lángba borult az egész horizont, ahogy a sötétségből feltámadt a hajnal. Mintha felgyújtották volna a távoli erdőt, vörösben és aranyszínben izzott a láthatár. Álltunk a dog yardon, szánhúzókutyák és emberek, és csak néztük a felkelő napot. Azt hiszem, mindannyian valami végtelen tiszteletet éreztünk. Az első napfelkeltét a norvégok ünnepként tartják számon, a neve Soldagen. Hagyományosan forró csokoládét és diós fánkot (solbolle-t) kínálnak a vendégeiknek. Frank, a francia szakács bennünket is hasonló finomságokkal örvendeztetett meg.

Tengerpart.JPG

 

Az északi fény

Másnap szabadnapot kaptam, így gyorsan kihasználtam az alkalmat a csapatom edzésére. A turistaszállítás ugyanis nem azonos az edzéssel. Nem a magunk tempójában megyünk, és sokszor csak azért fékezek, hogy ne lépjünk az előttünk kocogó turista sarkára. Ami viszont nagyon hasznos: a kutyáim az egy hónap alatt sok minden furcsaságot megszoktak. Megszokták, hogy a fogatban melléjük, mögéjük vagy eléjük kötve idegen kutyák is dolgoznak. Megszokták, hogy az úton más fogatok is állnak vagy haladnak. És ami a legjobb dolog: megszokták, hogy időnként szembe is jönnek idegen fogatok. Állítólag ezt a legnehezebb megtanulni. Befogtam tehát a kutyáimat, és elrajtoltunk, Greg és Jacek segédkezett az elindulásban. Porzott a hó a nyomunkban, a fiúk pedig hosszan néztek utánunk. Sajnos, nem válogathattam meg az időpontokat, amikor a kutyáimmal tréningeztem. Miután hatalmas lelkesedéssel elindultunk, pár perc múlva kitört egy valódi sarkvidéki hóvihar. Hóvihart láttam már korábban is, de ilyet még soha. Csak hét kutyával indultam, de a tejfölszerű hóesésben a vezérkutyám is eltűnt előttem. Mentünk vagy 15-20 kilométert, amikor úgy éreztem, hogy fogalmam sincs az útról. A kicsi GPS most sem volt a segítségemre: nem szereti a hideget. Jobb híján a kutyáimra támaszkodtam, és ez volt a szerencsém. Lena, a fiatal vezérkutyám új oldaláról mutatkozott be. Sherlock Holmeshoz, a legendás nyomozóhoz hasonlatos módon kereste és találta meg az utat. Mivel a viharban látni sem lehetett, leszorította az orrát a hóba, és a nyomokat fürkészve megtalálta azt a helyet, ahol korábban a fogatok megfordultak. Itt ő is megfordította a fogatot, és hazavezetett bennünket a dog yardra. A meleg szobában elővettem a GPS-t, hogy megvizsgáljam. Az útirányt ugyan nem követte, de edzés elején rögzítette a sebességet. Ettől pedig tátva maradt a szám: a kutyáim maximális sebessége 43 km/óra volt! Vettem egy mély lélegzetet, és kimentem hozzájuk a dog yardra. Leültem a házuk mellé, és beszélni kezdtem hozzájuk. Megdicsértem őket, hogy jó kutyák. Néztek rám, azután Yahoo felemelte az orrát az ég felé, és lágyan vonítani kezdett. A többiek is felfelé néztek, majd bekapcsolódtak az énekbe. Követtem a tekintetüket, és én is felnéztem az égboltra. Felettünk valami valószínűtlen fényjáték zajlott. Örvénylett és kavargott a kékes-zöldes fátyol, egyetlen percre sem állt meg. Ez volt az Aurora Borealis, az „Észak Hajnala”, röviden mondva a sarki fény. Váratlanul tűnik fel, és hihetetlen gyorsasággal tölti meg az égboltot zöld, sárga, vörös vagy ibolyaszínű körívekkel, kísértetként gomolygó fényalakzatokkal. Egy darabig táncol a horizont felett, majd olyan gyorsan, ahogyan jött, ismét eltűnik. A jelenséget a Föld mágneses légkörébe beérkező elektromosan töltött részecskék okozzák. Fotósok ezrei a fél életüket adnák azért, hogy egyszer lefényképezhessék, nekem most mégsem jutott eszembe a fényképezőgép. Csak ültem a dog yardon a kutyáim mellett, és néztem a fényeket. Az én életem jó esetben 75 év, az övék csak 15. Ötöde az enyémnek. Nem foszthatom meg őket a sikerektől. Másnap úgy döntöttem, hogy hazamegyünk. Először Magyarországra, utána pedig elviszem őket az Európa Bajnokságra és a Világbajnokságra. Még fiatalok, sokat fognak tanulni. Ne csak azt tanulják meg, hogy nem lépünk az előttünk kocogó turista sarkára: tanulják meg azt is, hogy az előttünk kocogó fogatot mielőbb meg kell előzni! És legyenek büszkék magukra azért, amiért megdolgoztak, legyenek büszkék a tehetségükre és a tudományukra. Mert a futás egyben az életük is. Norvégia a csodálatos sarki fénnyel búcsúzott tőlünk, de nem örökre. Kicsi már a világ, gyorsan el lehet érni az egyik végéből a másikba…

 

Verla Zsófia (a szerző fotóival)

A sarki fényről készült felvételek forrása: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/b0/Aurora_Borealis_NO.JPG http://www.trustedlog.com/wp-content/uploads/2007/06/northern-lights-f.jpg



nyitókép: Verla Zsófia

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)