Szánhúzás
Szánhúzókutyákkal a sarkkörön túl I.
A megérkezés
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Verla Zsófia  |  2012. december 26.

Szánhúzókutyákkal a sarkkörön túl I.

Gyerekkorom meséi alapján ilyenformán képzeltem el a világ végét, mint a signaldalen-i kapu. Megyek, megyek egy végtelen hosszú úton, és egyszer csak eljutok egy magányos kapuhoz. A kapun túl az út egyenesen az égigérő hegyhez vezet. Ahhoz, hogy tovább jussak, ki kell nyitnom a kaput és le kell győznöm az égigérő hegyet. Ha nem lennének velem a szánhúzókutyáim, talán még félnék is. Hogy kerültünk ide, mit keresünk, és hogyan boldogulunk itt, a világ végén? Erről szólnak a történeteink.


Utazás a sarkvidékre

Ha valaki öt évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egyszer majd az Északi-sark közelében fogok dolgozni, azt biztosan kinevetem. Pedig a baljós előjelek végigkísérték az életemet. Egészen kicsi koromtól kezdve szánhúzókutyákról álmodoztam. Még nem voltam három éves, amikor jó szüleim a kitartó nyaggatásomra megvették az első „szőrös állatomat”, egy plüss huskyt. A plüss husky nem okozott túl nagy gondot, én azonban annál többet. Kilenc éves koromra már tisztes gyűjteményem volt plüsskutyákból, és tízévesen kiérdemeltem az első igazi huskymat is. Öt év múlva pedig már egy kisebb fogat gazdája és musher voltam. A szánhúzókutyák az életem részévé váltak. Több, mint egy évtizeden át figyeltem, tanultam, tanulmányoztam őket. Minél többet meg akartam tudni róluk, és minél többet tanultam, annál inkább azt éreztem, hogy valójában semmit sem tudok. Egy merész ötlet kapcsán elhatároztam, hogy hátrahagyom a saras téli edzéseket, és elköltözöm a kutyáimmal együtt a sarkvidékre. Úgy gondoltam, hogy egy kicsit belekóstolok a long-distance mushing (hosszútávú kutyaszánhajtás) világába is. Ránk fért a tanulás, Észak-Norvégia pedig igazán megfelelő helynek tűnt. Egy napfényes októberi napon keltünk útra a fiatal kutyákkal. Az első fogatom öreg kutyái az udvaron szemlélték a készülődést. Amikor a hámok és a szárak berakodásához jutottam, lelkesen vonítani kezdtek. A 12 évükkel már kiöregedtek a munkából, de a lelkük örökké szánhúzó maradt. A szüleim vállalták a gondozásukat, és számukra most ez volt a kényelmesebb. Nagyon hosszú út állt előttünk, és még a megérkezés után is sok kényelmetlenség várt ránk, amíg megépítjük a kutyaudvart és a kutyaházakat. Nem akartam kitenni az öreg huskykat ennek a tortúrának, ők már nem szeretnek kizökkenni a napi életritmusukból. Ha a feltételek megfelelőek lesznek, természetesen ők is követnek majd bennünket. Musher társammal együtt két fogatot vittünk magunkkal, rengeteg kutyaeledel, gyógyszerek, vitaminok és szánhúzó felszerelés társaságában. A lakó-teherautó mögé csatolt boxos utánfutóval úgy néztünk ki, mint egy intercity vonatszerelvény. A saját jólétünkre, élelmünkre, ruhákra nem is maradt túl sok rakodóhely. Majdnem négyezer km-nyi út állt előttünk, ami az összesen 19 kutyával közel egy hetet jelentett. A mesék szavaival mondva: át kellett kelnünk az „Óperenciás” tengeren és az „Üveghegyeken” - a valóságban a Balti tengeren és a Skandináv-hegységen. Hat nap és öt éjszaka utaztunk, amíg eljutottunk az északi fény hazájába. Ott elváltak az útjaink, mivel nem egy helyen találtunk munkát és megélhetést saját magunk és a szánhúzókutyáink számára.

norveg1_belso1.jpg

Élet a hegyek árnyékában

Én Signaldalenbe kerültem, egy farmra, agrármérnöknek. A signaldalen-i völgy Észak-Norvégiában van, több mint 400 km-rel túl a sarkkörön. Északnyugatról a Lyngen Alpok 1500 m magas hegycsúcsai határolják, a völgy mélyén pedig a gyorsfolyású Signaldalen folyó (finn nevén: Signaldalelva) szalad. Signaldalen egy pici falu Storfjord közigazgatási körzetében, Troms megyében. Az egész megye összesen 155 ezer lakost számlál, és ebből csak néhányan laknak Signaldalenben. Vendéglátóm, Tore Figenschau distance musher rendkívüli örömmel várt. Korábban soha nem láttuk egymást, mindössze pár e-mailt váltottunk, ezért számomra meglepő volt az a szeretet, ahogyan fogadott. Bár otthonról hoztam magammal egy kevés „hazait”, egyik nap Tore, másik nap Leif és Gisela Skogly, a farm tulajdonosai láttak vendégül. A rendkívül ízletes norvég konyha főleg halból áll, a szánhúzókutyák viszont igen változatos étrenden élnek. Szerepel az étlapon a lazac-, fóka-, rénszarvas-, jávorszarvas-, szarvasmarha- és birkahús egyaránt. A különféle összetevőket meghatározott arányokban összedarálják, majd tesznek bele némi olajat, szójapogácsát, illetve glükózamint (az izületek védelme érdekében). Tore segítségével már az első napokban felépítettük a dog yardot - azaz a kutya-udvart, a kutyáim szálláshelyét. A kutyaházak sokkal kényelmesebbek a számukra, mint a teherautó boxai.

norveg1_belso4.JPG

Persze egy kis időbe telt, amíg megszokták a láncon való tartást. Otthon egész nap szabadon futkostak a nagy kertben, és mivel mindig volt otthon valaki, aki felügyeljen rájuk, csak éjszakára zártam be őket a kenneljeikbe. Errefelé mindenki dog-yardon tartja a szánhúzókutyákat. Egyrészt, mert egyszerűbb és olcsóbb felépíteni, mint egy kennelt, másrészt pedig egy nagy létszámú falka így áttekinthetőbb és biztonságosabb. A szánhúzó kutyák valójában csak enni és aludni járnak a dog-yardra, a nap túlnyomó részét az utakon, munkával és kalandokkal töltik. A kutyáim boldogan befészkelődtek a friss szalmába, néhányan felültek a házuk tetejére, és ott várták az eseményeket.

norveg3_belso1.JPG

Az események hamar megkezdődtek. Megérkezésem után megjelent egy kéményseprő, aki a faház tetején közlekedve megvizsgálta a kémény biztonságát. Ezt több kutyám is furcsállotta, mivel korábban még nem láttak embert a háztetőn. Ráadásul a kecskék is úgy gondolták, hogy meg kell nézniük a jövevényeket, és mind a hetvenen a kutyáimhoz igyekeztek. Szerencsére a helyszínen voltam, és gyorsan elhessegettem őket. Tore elmondta, hogy a tél beálltával számíthatok jávorszarvasok látogatására is. Na, ennek végképp nem örültem. Az európai jávorszarvas ugyan sokkal barátságosabb és kisebb amerikai rokonánál, Tore szerint mégis előfordulnak kutyaszános balesetek. És mivel végül Leif collie-husky keverék szukakutyája, Pia is érdeklődni kezdett a kutyáim iránt, gyorsan megcsináltuk a kerítést a dog-yard körül. Pia egyébként éppen tüzelt, és szerintem udvariatlan dolog lett volna mindjárt az első napokban rontani a jóhírünket. (A három kan-kutyámnak persze erről más volt a véleménye.)

Kutyaszánhajtás, hó nélkül

Északi sarkkör ide vagy oda - sajnos, a hónak így november elején se híre, se hamva. Ez a völgy nagyon védett. A kutyáim az utazással járó egyhetes rabság után futni akartak, én pedig csak szánt hoztam magammal. A quadom vagy az edzőkocsim számára nem volt hely a teherautóban. Tore megszánt, és kölcsönadott egy biciklit. Némi időbe telt, mire a 7 huskyt a 12 km-es távolságon, kettesével befogva megfuttattam. Mivel páratlanul voltak, Toughie, a legidősebb (szép magyar kiejtéssel: „Tafi”) kétszer ment, amit egy kissé sérelmezett. Rám persze nem gondoltak, pedig nekem sem volt egy sétagalopp az 50 km-nyi vágta az öreg kerékpáron, mindenféle hepehupákon és zsombékon keresztül. A nagyobb baj az volt, hogy az úton éles kövek is voltak, és bár adtam rájuk kutyacipőket, néhányuk lábát felsebezték. Tore bíztatott, hogy pár nap múlva vesz majd egy quadot, és az életünk ezzel egyszerűbbé válik. Addig is meghívott másnapra, egy közös edzésre a megfelelő edzőkocsijával. A „megfelelő edzőkocsiról” kiderült, hogy lényegében egy átalakított autóalváz, kormánnyal, fékkekkel, terepjáró kerekekkel. Ahogy elnéztem, feltehetően többfajta roncsautóból volt összerakva. A fogat élére kötöttük Tore 7 alaszkai huskyját, hátulra pedig az én 7 szibériaimat. Összesen 14 erős, fiatal kutya, könnyedén húzták velünk együtt az autóalvázat. Tore kutyái ismerték az utat, ezért ők vezettek bennünket. Az út továbbra is pocsék, mindenütt a szokásos kövek és bozótok. Nagyon lassan mentünk, nehogy a kutyák felsebezzék a talpukat. A fogat kissé cikk-cakkban haladt, a sebesség enyhén szólva demoralizáló volt. Magamban őszintén reméltem, hogy a szépreményű sprintkutyáim nem fognak ebből a dologból örök tanulságot levonni. A faház, amit kibéreltem, kicsit nagy és igen hideg. Valaha Leif szülei laktak benne, ma már csak „nyaraló”, már amennyire itt a sarkvidéken egyáltalán beszélhetünk a nyárról. Furcsállom, hogy a helybéliek nem szigetelik a házaikat. A parányi villanykályha nem tudja befűteni, a kandalló pedig hamar kialszik, ha nincs, aki fát rakjon rá. Márpedig én a nap túlnyomó részét a kecskefarmon vagy a kutyáimmal töltöm. Az északi szél átsüvít a réseken, és reggelre kifújja azt a kevés meleget is, amit esténként a favágással és a tűzrakással csiholni tudok. Az éjszaka lefújta a tetőt Sweetheart (magyarul „Édes szívem, „Szivecske”) házáról. Szerencsére Szivecske a teherautó boxában aludt. Még szokatlan nekik a lánc, ezért nem mertem éjszakára kinn hagyni a kutyáimat a dog-yardon. Én is fáztam a széllelbélelt faházban, az összes paplanomban és hálózsákomban. Renitens gondolatom támadt, és kimentem az autóhoz. Három vezérkutyámat beinvitáltam a házba. Amúgy is kenegetni kellett a talpukat, így hamar megtaláltam az alibit. A kutyákat ráhúztam a hálózsákomra, a szuszogó, élő szőrtömeg pedig elég meleget adott. Már nem fáztam, és ők is jól érezték magukat.

norveg1_belso3.JPG

Megyünk a hó után!

Mivel fogyóban volt az otthonról hozott kutyakajám, Tore adott egy darab marhapacalt. A pacal kb. 40 kg volt, szépen összefagyva. Állítólag a helyi hentesek így mérik. A favágó fejszémmel lehasítottam belőle egy szeletet, és odatettem főni. Rémes szaga volt, de a kutyák díjazták a dolgot. Tore szerint nyersen is adhatom nekik, ha már felengedett. A kutyáim még nem ettek nyers húst, a magyar húsviszonyok között ezzel nem kísérleteztem, így az átszoktatás némi időbe fog telni. Amikor először próbáltam nyers lazacot adni nekik, nem tudták mire vélni a dolgot. Bounty, a kanyarkutyám egyszerűen belefeküdt, úgy gondolta, hogy ha már ezt a dolgot megenni nem lehet, legalább jó lesz dezodornak. Apropó, kutyatáp. Az Eukanuba itt az egyik legolcsóbb, még magyar pénzre átszámítva is. A helyi cég támogatja a norvég kutyaszánosokat, így velem együtt minden musher ezt veszi. Otthon erre gondolni sem merek. Másnap Tore felhívott, hogy készüljek, felmegyünk a hegyekbe, ott sok hó van. A sprint edzőszánomat kicsinek találta, és rábeszélt arra, hogy az ő egyik distance szánjával menjek. Bepakoltuk a teherautóba a kutyákat, összesen 14-et, és a szánokat. A hegyek mindössze 40 percre vannak tőlünk, Tamokdalenben. És végre találtunk rendes havat! Mivel a kutyáim túlságosan kipihentek és felajzottak voltak, Tore tanácsára úgy döntöttem, hogy a biztonság érdekében még plusz 40 kg súlyt is rakok a szánra, így felkötöztem egy teli vizeskannát és egy zsák kutyatápot is. Ami ezután következett, az olyan, mint egy mesefilm. Tore megy elöl a fogatával, mutatja az utat. Az út elképesztően gyönyörű. Behavazott óriásfenyők és kopár fácskák között siklik a szán. Körülöttünk a hegyek úgy ívelnek felfelé, mintha nem is igaziak, hanem valamiféle díszletek volnának. Hirtelen nőnek ki a földből, többszáz méter magasra. A hó szikrázik a hegyecsúcsokon, és világít előttünk az úton. Jéghideg vizű, keskeny patak keresztezi az ösvényt, aminek a fiatalabb vezérkutyám, Lena nem igazán örül. Szívből útálja a vizet. Szerencsére a párjának, Tafinak nincsenek ilyen problémái, így viszonylag gyorsan átkelünk. Hamarosan egy számi sátorhoz érünk, a sátor mellett parkol a musher fogata. A számik (saami-k) tulajdonképpen a Lappföld (Sápmi) finnugor anyanyelvű bennszülött lakói. Nincsenek többen 80 ezernél, és szétszórtan élnek Finnország, Norvégia, Svédország és az oroszországi Kóla félsziget északi részén. Európában sokszor lappoknak is nevezik őket, de a „lapp” nevet ők nem szeretik. Még csak délután két óra van, de már leáldozóban a nap. A sötétedő égbolton feltűnik a hold, a ködpárán túl a hegyek aranyfénybe burkolóznak. A kutyáim csöndesen kocognak a hómezőn, ritmusra billeg a szán előtt a kicsi fenekük. Körülöttünk végtelen a csend és a nyugalom - mintha én és a kutyák ősidőktől fogva csak a táj részei lennénk. Valószerűtlen az egész. Előkaparom a fényképezőgépemet, és próbálok képeket készíteni, mert otthon ezt senki sem hiszi majd el. Csimpaszkodom a szánon, félkézzel a fényképezőgépembe kapaszkodom és próbálom egyenesen tartani. Úgy-ahogy sikerül a felvétel. A pillanat varázsát, a hegyek méltóságát, a szántalpak halk surrogását azonban csak az emlékezetem tudja megörökíteni.

norveg1_belso2.JPG

Késő délután értünk haza. Megetettem, megitattam a kutyáimat, elszállásoltam őket, és igyekeztem a kecskékhez. A kecskék már vártak rám, sorban álltak az istálló kapuja előtt. Beletelt pár órába, amíg őket is elláttam, azután felcsatoltam a fejlámpámat, és indultam fáért. Vágtam egy kis gyújtóst, és bevittem a házba. Egy darabig élesztgettem a reménytelen tüzet a kandallóban, de hamar feladtam. Inkább a jól bevált módszert választottam, és behívtam a vezéreimet. A három szuka elfáradt és jóllakott, ezért összegömbölyödtek a kanapén. Rám vártak, ahogy kiterítem a hálózsákomat, azután szép rendben körém feküdtek. Leoltottam a villanyt, és behúnyt szemmel az aranyfényű hómezőkre gondoltam. Tore azt mondta, hogy hamarosan beköszönt a hosszú sarkvidéki tél.

Verla Zsófia (a szerző fotóival)



nyitókép: archiv
 
 

hírlevél

 

 

Magyar vizsla kölykök eladók 20.000 Ft/db áron. 3 szuka, 2 kan. Augusztus végi elvihetőséggel. Oltási könyv 1 oltással. Érdeklődni telefonon: +36-70/705-6243

tovább a hirdetésre »

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)