Juhász- és pásztorkutyák
Mudi a csillagszemű juhász
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Balaskó Norbert  |  2009. július 12.

Mudi a csillagszemű juhász

A fajtaportrét megelőző, szokásos forráskutató-munkám során bárhol is olvastam utána, abban majdnem minden leírás megegyezett, hogy a mudi igazi értéke a fejében lakozik. Mindamellett, hogy spicc megjelenésű terelő fajtánk valóban kivételes intelligenciával bír.


Úgy éreztem, ez diplomatikus megfogalmazása annak, hogy "nem szép, de legalább okos". Márpedig ez a megközelítés távolról sem helytálló.

Bár korántsem annyira kiforrott, mint terelő juhászkutya fajtáink triumvirátusának másik két tagja, a puli és pumi, a mudi igenis megbecsülést érdemel, és nemcsak esze miatt. Csak laikus vagy felületes szemlélő mondhatja a mudi küllemére, hogy jellegtelen kinézetű kutya. Az igaz, hogy nem rendelkezik szélsőséges külsővel: megjelenése leginkább a lágy furulyaszóhoz hasonlatos, melynek szépsége pont az egyszerűségében, tisztaságában rejlik. Kompakt, harmonikus felépítése, csibészes arckifejezése, hullámos bundája, kunkorodó farka romlatlan, természetes küllemet kölcsönöz számára. Mindezeken túl a hagyományos, fekete szín mellett feltűnő színváltozatai, mint a fehér, a barna, a fakó (krémszínű), a hamvas (kékes) és cifra (márványozott), méltán veszik fel a versenyt más fajták sokszínűségével, látványosságával.

Hajtós pajtás

A mudi semmilyen tekintetben nem volt elkényeztetett vagy divatkutya. Nemzeti fajtáink sorában talán ennek eredetét kíséri a legtöbb elmélet, melyek nem feltétlenül segítenek eloszlatni a kialakulása körüli homályt. Egyes vélemények szerint a mudi az őshonos puli és a hazánkba érkező, spicc jellegű kutyák keveredéséből származik, míg mások a pogány besenyők hajtókutyájaként utalnak rá. A valóságot persze nehéz kideríteni, az viszont tény, hogy a feljegyzések szerint az ország különféle területein egymáshoz nagyon hasonló jellegű, kis termetű, álló fülű, hegyes orrú "hajtókutyákat" használtak a juhászok terelésre. Ezekből gyűjtögette tenyész alapanyagát a balassagyarmati múzeumigazgató, Dr. Fényes Dezső, akinek nevéhez a mudi első célirányos és tervszerű tenyésztése köthető. Többről volt azonban szó, mint egyszerű hasonlatosságról. A későbbiekben bebizonyosodott ugyanis, hogy e kutyák párosításából nem "ütöttek vissza" különféle, eltérő típusú egyedek: az eredmény stabilan öröklődő fajtajelleget mutató kutyák lettek. Fényes munkájának eredményét 1936-ban egy bírói testület értékelte, aminek köszönhetően a mudi elismert fajtává válhatott. Maga a fajta elnevezése állítólag egy juhász kutyájának Mudi nevéből származik. Bár a korabeli szakértők a mudinak nagy jövőt jósoltak, az élet cáfolta prognózisukat. A fajta sosem tudott túllépni saját árnyékán, sőt, szégyenszemre elmondhatjuk, hogy külföldön (elsősorban a skandináv államokban és Finnországban) előbb figyeltek föl a benne rejlő értékekre, mint itthon. Talán ez a szomorú tendencia mintha változna az utóbbi években, hála a fajta elkötelezett híveinek és tenyésztőinek. Remélhetőleg a mudi is eljuthat arra a helyre, mely nemzeti örökségünk részeként megilleti.

5922_2.jpg

Csipkelődő hagyományőr

Ha nyájterelésről beszélünk, tudni kell, hogy minden juhászkultúrával rendelkező országban kialakult az ott jellemző terelési stílus. Leginkább két markánsan elkülöníthető iskolát különböztethetünk meg: az egyik a gyűjtő, a másik a hagyományos, azaz hajtó stílus. Míg a gyűjtő stílusban dolgozó kutyák úgy helyezkednek terelés közben, hogy gazdájukkal szemben, a nyáj átellenes oldalán maradjanak, úgymond balanszoljanak, és így tartsák egyben a jószágot (alapvetően így dolgoznak az angol, ausztrál és francia terelő fajták), addig a hajtó kutyák a nyáj gazda felőli oldalán maradnak, és onnan igazgatják az állatokat (magyar terelőfajtáink ezt a stílust képviselik). Azt, hogy mindez miért alakult ki, nehéz megmondani. Talán közrejátszik benne az is, hogy a mudit - bár fő profilja a juh - használták sertések, sőt szarvasmarhák tereléséhez is. Ezek a makrancos és nagytestű állatok bizony potenciális veszélyt jelentettek a velük dolgozók számára, ezért ezekben az esetekben létfontosságú, hogy a terelésükben segédkező kutya az ember és jószág között helyezkedjék el, és tőle távolodó irányba, ne pedig az ember felé hajtsa, terelje azokat. A terelési stílus, bár a különböző fajták alapvetően általában mutatják a tőlük elvárt formát, mégsem márványba vésett szabályokon alapul. Tudni kell, hogy egy kutya sem születik azonnal tettre kész juhászkutyának. Adottságok persze lehetnek, sőt kellenek is hozzá, de ezt a mesterséget is tanulni, illetve tanítani kell. Manapság külön erre szakosodott tanyákon, szakemberek segítségével van lehetőség ellesni a terelés trükkjeit, régen azonban legfeljebb az öreg kutyától tudott tanulni a zöldfülű fiatal. Megtanulhat hajtómunkában dolgozni egy border collie is, ahogyan képes gyűjtőmunkát végezni akár egy mudi. Ám a magyar felfogáshoz és szokásokhoz egyszerűen jobban illeszkedett az előbbi munkamódszer. Mindenesetre óriási a különbség, amikor az ember egy tipikus gyűjtő border collie-t és egy mudit lát egymás mellett dolgozni. Míg a collie szinte a földre lapulva, némán, szemből fixírozza a juhokat, finoman  koordinált mozgással lereagálva azok legapróbb mozdulatát is, addig a mudi folyamatosan csaholva, gyors mozgással kerítve tolja maga előtt a gyapjas kiskérődzőket. Hevességébe még az is belefér, hogy olykor-olykor megcsípi a renitenskedő jószágot. Kárt persze sosem tehetett bennük, de bizony néha szüksége volt arra, hogy nem éppen tekintélyes méretének és súlyának nagyobb nyomatékot adjon.

"Amelyik kutya ugat, az...

....az nem harap" tartja a népi bölcselet, mely a mudi esetében fedi is a valóságot. Számára sosem volt feladat a nyáj őrzése, védelme rablókkal, ragadozókkal szemben: arra ott volt a kuvasz vagy a komondor. Az állandóan éber mudi - ha végzett a hajtás teendőivel - automatikusan riasztásvédelmi funkcióba kapcsolt, és a legapróbb neszre is élénken, ráadásul igen éles hanggal reagált. A piszkos munka a nagy fehérek dolga volt. (Állítólag Németországban ma nagy divatja van nagytestű házőrző - különösen kuvasz - mellett mudit tartani.) Persze szó sincs arról, hogy inába szállt volna bátorsága, de azt még a juhász sem várta el a kutyájától, hogy tíz kiló körüli súlyával ölre menjen a betolakodókkal. Mindezekből következik, hogy a terelő és őrzőmunkában is aktívan "kommunikáló" mudi nem tartozik a legcsendesebb fajták közé. Ok nélkül persze sosem ugat, de hogy pontosan mi ez az ok, azt szereti ő maga eldönteni. Mindazonáltal az ugatósság relatív fogalom, mely nemcsak az egyedtől, hanem a gazda egyéni tűrőképességétől is függ, de befolyásolják az adott lakóhelyi és egyéb körülmények is. Sőt, mindez még az idő függvényében is módosulhat. Csak hogy kicsit "hazabeszéljek": idén tizedik évét taposó airedale-em hét évig gyakorlatilag "néma leventeként" nőtt fel. Akkori panellakásunkban a hangját sem lehetett hallani. Kertes házba kiköltözvén, lassan rájött, hogy eleget kell tennie házőrzési feladatának, és elkezdett "normális kutyaként" viselkedni, azaz megugatni a postást, vagy a kapu előtt ácsorgókat, stb. Nem akar ő senkit bántani, csak jelez, hogy idegen (vagy éppen ismerős) érkezett a bejáratunkhoz. Nincs ez másképp a mudinál sem. Igaz, hogy figyelme éberebb, hangja pedig élesebb, de ez is kordában tartható, ha egészen fiatal korától kezdve következetesen úgy szoktatjuk, hogy néhány vakkantás után jelezzük számára, hogy értettük, vettük az adást. Ezzel az ő feladata befejeződött, és "mi vesszük át tőle az ügyet"... Megkukulni persze így sem fog, de nem rendez ismétlődően olyan kontrollálatlan hangzavart maga körül, amelytől egy tibeti buddhista szerzetes is őrjöngve menekülne egy hópárduc barlangjába. Mindazonáltal komoly gyakorlati haszna is van a mudi beszédességének. Az emberek szeretnek úgy gondolni házőrzőnek tartott kutyájukra - különösen, ha az nagytestű, elrettentő külsejű -, mint hős gladiátorra, aki életét nem kímélve állja útját a betolakodónak, és oroszlánként küzdve teríti le ellenfeleit. Bár ez a valóságban, éles szituációban a legritkább esetben fedi a valóságot, tegyük fel, hogy mindez beigazolódik, és ez a kutya valóban azt teszi, amiért tartják, vagyis elkap egy besurranó tolvajt. De mivel nem olvasta a Btk. vonatkozó rendeletét, nem egyszerűen elkapja, hanem csúnyán, esetleg életveszélyesen meg is sebesíti a tettest, aki - hála a magántulajdon védelmének mértékét érdekesen definiáló törvényeknek - ekkorra már áldozat, így ez a kutya akár kiirtásra, gazdája pedig börtönbe is kerülhet! Nem beszélve arról, hogy a rábízott értékek védelmében valóban harcba szálló kutyának - bár tényleg példás bátorságról tesz tanúbizonyságot - a testi épsége is veszélyben forog, hisz leüthetik, leszúrhatják, lefújhatják gázspray-vel, csak hogy a gyakorlatban legnépszerűbb eszközöket említsük. Mindezekkel szemben a csavaros eszű, villámgyors és irtó hangos mudi óriási zajt csap ilyenkor, és legfeljebb hátulról, boka- vagy vádlimagasságban csíp néhányat igen kellemetlenül, ahogyan a juhokat is tereli. Megfogni, megrúgni szinte lehetetlen. Mindeközben pedig fölveri az egész környéket, amitől a tolvajok állítólag jobban tartanak, mint az esetleges harapásoktól.

5922_3.JPG


Egyszerűség, célszerűség, ésszerűség

A mudi a minimális igények mellett nyújtott maximális teljesítmény alapelvárásának égisze alatt pallérozódott azzá, amilyennek ismerjük. A juhászok mindig is nagyra értékelték benne, hogy nem egyszerűen lesi gazdája minden szavát, de szinte a gondolatát is kiolvassa, így nem kell bonyolult parancsokkal igazgatni munkáját. Elég egy-két bajusz alatt elmormolt "varázsige" vagy artikulálatlan mordulás, a mudi már teszi is a dolgát. Valójában nem is utasításra, hanem inkább a főnök jóváhagyására vár ilyenkor, hisz tudja a dolgát... Ennek a fejlett gazdizmusnak további pozitívuma a civil életben is tetten érhető. A mudit nem kell hosszasan győzködni az együttélés alapvető szabályairól: szinte észrevétlenül, a legkevesebb ismétléssel és a legkisebb konfliktusok nélkül tanulja meg mindezt. Kis négylábú árnyékként állandóan gazdája közelében tartózkodik, mégsem idegesítő kullancs. Ha el is távolodik gazdájától, szinte egy piszentésre ismét annak lábánál terem. Kevés megkapóbb látvány van, mint a szeretetben olvadozó mudi ellágyuló arckifejezése, miközben szerelmesen imádott gazdájához simul. Mindemellett a mudi korántsem teszetosza bólogatójános. Tudni kell, hogy a mudi szeretetét ki is kell érdemelni. Amennyire mélyen érez, ugyanolyan mélyen meg is tud bántódni, ha durva igaztalanság éri. Ha a helyzet úgy kívánja, önálló döntéseket is képes hozni, és egyedül ellátni feladatát. Egy baranyai juhász mesélte, hogy amíg ő délben hazamegy ebédelni, mudija teljesen önállóan felügyeli a nyájat, mely minden alkalommal hiánytalanul várja ott, ahol hagyta. A maximális engedelmesség és irányíthatóság, valamint az önálló döntéshozatali készség között a mudi mélyen gyökerező értelme és hihetetlenül kifinomult intelligenciája teremti meg az egyensúlyt. Értelmi szintje és kreativitása egyfelől áldás, mivel fénysebességgel tanul, másfelől átok, mert az átlagos iskolák szokásos tanmenetéből nagyon hamar kilóg, mint zsenigyerek a felzárkóztató-osztályból. A hosszas ismétléseket például legendásan nehezen bírja. Ekkor előfordulhat, hogy megmakacsolja magát, és spontán amnéziába esik. Ilyenkor triviális feladatok is leküzdhetetlen akadályt jelentenek számára, ami igen érdekes szituációkat eredményezhet, mint például eltéved az agility-alagútban, vagy nem képes átugrani egy földre fektetett botot...

Hetyke kis bundita

A mudi szőre sem az exhibicionista önmegvalósítás mintapéldája. Hazai pályán maradva, szemérmesen hullámzó, itt-ott csigába hajló, félhosszú szőrzetének fazonja maradéktalanul betölti a puli original rasta és a pumi "Balázs Pali-frizurája" között tátongó űrt. A mudi csecse bekecse ideális arra, hogy védelmet nyújtson az időjárás viszontagságai ellen, de ne gyűjtsön magába ipari mennyiségű bogáncsot. A színről korábban volt már szó, ám a szőrzet kapcsán annyit el kell mondani, hogy megjelenése sajnos még mindig nem egyöntetű a fajtán belül. Durván leegyszerűsítve a rövidebb kemény, a lágyabb szexi és a magamutogatón dús típusokat lehet megkülönböztetni. A legelsőt természetesen a pásztorok díjazzák, hiszen a legellenállóbb, legigénytelenebb mindhárom közül. A középső típus az általánosságban ismert és kedvelt változat, míg a harmadik látványos, de nem kifejezetten mudi típusú bundát takar. Az ideális szerkezetű, kétrétegű mudibunda gyakorlatilag vízhatlan és szennytaszító. Ennek az örvendetes adottságának boldog tudatában, a mudi szemérmetlenül képes belehenteregni a leggusztustalanabb pocsolyába is, hiszen a várható következményektől nem kell tartania. Száradás után egy gyors bundarázás, és kipereg belőle a piszok. Szőrzetének vízlepergető tulajdonsága hasonlóan varázslatos. Bundáján keresztül bőréig legföljebb tetemes mennyiségű úszás után jut el a víz, egy átlagos megázás vagy fröcskölés esélytelen, hogy átnedvesítse azt. A mudi vonzó külseje igen megnyerő karaktert takar. Ahogyan gazdájának ki kell érdemelnie feltétlen szeretetét, úgy az idegennek is meg kell szolgálnia bizalmát. Magyarán a mudi alaphelyzetben idegenekkel tartózkodó. Félénkséget, agresszivitást persze nem mutathat, de nem feltétlenül áll szóba bárkivel. Falkája körében ugyanakkor vidám, közvetlen és szertelen bohóc. Szeret a sűrűjében sürögni-forogni, akkor érzi legjobban magát, ha mindig történik körülötte valami érdekes. Fajtársaival alapvetően barátságos, bár akadnak egyedek, akik leplezetlenül lokálpatrióták, és kizárólag más mudikkal hajlandók szóba állni... Mivel nagyon szociális alkat, családon belül természetesen gond nélkül együtt tartható más fajtájú ebbel is, bár legjobban mégiscsak a mudik értik meg egymást. Többedmagával tartva ráadásul kiválóan elszórakoztatják magukat, hiszen mindig akad köztük, amelyik épp kitalál valami turpisságot, amiben a többiek örömmel vele tartanak. Ez persze egyúttal azt is jelenti, hogy több mudi mellett lehetetlen unatkozni, de hát akkor szép az élet, ha zajlik... Szilaj, talpraesett pásztorkutyaként a mudi a táplálás tekintetében is igen kisigényű. Az adott mennyiséget kiválóan hasznosítja, ezért vágósúlyra történő felhizlalása nem igényel komolyabb előkészületeket, csak az esedező tekintetre lágyuló szívet... Az ennek köszönhetően szöcskelábakon döcögő mudimignon nemcsak groteszk karikatúrája fürge, sportos alkatú fajtájának, de egészségileg is komolyan veszélyeztetett, holott a mudi fajtaspecifikus betegségektől mentes, alapvetően szilárd szervezetű kutya. Ennek ellenére a mudit sem kímélik más fajtáknál is előforduló betegségek, többek közt meglepő módon a csípőízületi diszplázia. Éppen ezért felnevelése során ajánlott óvni az extrém fizikai igénybevételtől, melyet sokszor a kutya követel ki magának. A mudik például kiváló ugrónak számítanak. Méretükhöz képest meggyőző szökkenéseket képesek produkálni, amit élveznek is. Ám ha mindezt fiatal, növendék korban, kialakulatlan csontozattal, ínszalagokkal és ízületekkel teszik, bizony elősegíthetik a későbbi problémák megjelenését.

5922_1.jpg



Modernkori mudizmusok

Bár napjaink mudijának helyzete talán bizakodásra adhat okot a tekintetben, hogy e méltatlanul mellőzött magyar fajta feltörekvőben van, ez mégis ambivalens érzésekkel tölti el elkötelezett híveit. Az élet számtalanszor igazolta, hogy a divathullámon szárnyra kelő fajták szinte kivétel nélkül túl közel repültek a naphoz, és keservesen aláhulltak, vagy legalábbis hanyatlásnak indultak. Korai volna mindez még a mudi helyzetében, hiszen tulajdonképp még most is küzd bizonyos gyermekbetegségekkel. Ezek egyike a fajta nagyfokú heterogenitása. Tudni kell, hogy a mudi ún. nyílt törzskönyvezésű fajta, aminek értelmében a tenyész szemlén megvizsgált, és egyértelmű fajtajegyeket mutató, de származási igazolás nélküli egyedek B törzskönyvet kapnak, és tenyésztésbe vehetők. Ez önmagában érthető, és önmagában még nem lenne baj, hiszen kis túlzással az amúgy is szűk állomány többsége ugyanarra a féltucatnyi ősre vezethető vissza. Szükség van tehát friss hús, vagyis friss vér behozatalára. Ugyanakkor a mudiról már egész korán feljegyezték, hogy rendkívül erősen örökíti a fajtajelleget, ami azt jelenti, hogy véletlenül - ne adj' isten - jól sikerült keverékei is bekerülhetnek a tenyésztésbe, hígítva ezzel a fajtatiszta genetikai anyagot. Ezt a problémát tovább fokozza az a sajnálatos gyakorlat is, melynek során sok esetben az igazolt származással rendelkező kutyák almait sem törzskönyvezik, vagy csak pár egyedet belőle. Hiába kerül vissza néhányuk esetleg B törzskönyvvel és vegytiszta mudi származással a tenyésztés vérkeringésébe, a konkrét szülők, nagyszülők stb. ismerete nélkül (mert hiszen a B törzskönyv általában nem tartalmaz ilyen adatot) a velük való párosítás olykor bizony tenyésztői vakrepüléssé is válhat. Hiszen ki tudja megmondani, hogy egy ilyen "kaptam valakitől, aki valahol vette attól, aki látta, hogy..." úton-módon szerzett kutyát nem éppen saját testvérével fedeztetik-e... Mindez azonban nemcsak a tenyésztők, hanem a józanul gondolkodó, leendő mudigazdák felelőssége is. Ők ugyanis a fentiek szem előtt tartásával, kizárólag lelkiismeretes tenyésztőtől vásárolva, talán vissza tudnák szorítani a nyomon követhetetlen szaporítás szokását. Mindemellett további óvintézkedéseket is tehetnek a fajtáért azzal, ha meghatározott igényekkel és konkrét céllal választják társul a mudit. Ez a fajta dologhoz szokott, tevékeny kutya. A naphosszat tartó lustálkodást nem sokra becsüli. E tekintetben szerencsés az, aki mudival az oldalán akar valamilyen kutyás sportot űzni. Agility, obedience, flyball, frisbee, terelősport - se szeri, se száma azoknak a modernkori alternatíváknak, melyekben a mudi könnyedén és látványosan brillírozhat. Szinte rá szabott minden olyan feladat, ahol a pillanatnyi helyzet értékelésére és villámgyors lereagálására van szükség. A lényeg, hogy valami értelmes elfoglaltsága legyen. Jellemző a mudi mérhetetlen alkalmazkodó- és empátiakészségére, hogy zseniális képességeit parlagon hagyva, azaz nem foglalkoztatva sem rombol maga körül. Ennek ellenére sportszerűtlen dolog tétlenségre kárhoztatni. Remélhetőleg egyre többen fedezik fel a mudi kivételes tulajdonságait, és ezzel párhuzamosan majd erősödni fog az iránta érzett büszkeség, valamint az a felelősségtudat, mely minden magyar fajtánk kapcsán sajátunkká kell, hogy váljék.



nyitókép: kutya.hu

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)