Szánhúzás
A sarkkörön túl II.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Verla Zsófia  |  2009. július 02.

A sarkkörön túl II.

Sosem gondoltam, hogy könnyű lesz majd az életem. Az álmokat sokszor könnyebb feladni, mint megvalósítani. Az én egyik álmom világéletemben a kutyaszánhajtás volt. Jó kutyák, gyors kutyák, és sok-sok hó.


Mindig közel akartam maradni a természethez, arra azonban nem gondoltam, hogy csaknem a világ végéig kell majd mennem az álmaimért. Most Észak-Norvégiában, a 69. szélességi fok felett élünk és dolgozunk - én és a hét szánhúzó kutyám.

Mivel szabadnapot kaptam a farmon, úgy döntöttem, hogy meglátogatom Storslettben a többieket. Nem én vagyok az egyetlen magyar, aki itt, a sarkkörön dolgozik. A környező településeken igen sokan vannak Kelet-Európából, főleg Lengyelországból, Csehországból és Romániából. Storslett több mint 150 km-re északra van Signaldalentől, a lakóhelyemtől. Hálával tartozom Kjell Lokennek, a Storslettben élő norvég mushernek, aki elsőként vette kézhez a bemutatkozó e-mailemet, és továbbította a környékbeli farmok gazdáinak. Észak-Norvégiában a kutyaszánhajtásnak hagyományai vannak. Részben létszükséglet, részben pedig megélhetési forrás. Létszükséglet, mivel a téli időszakban sokszor nincs más közlekedési eszköz. Az utakat nem tisztítják (mivel lehetetlen), az autók szöges gumival közlekednek, a hólánc itt semmit sem ér. A motoros szánok drágák, büdösek, és nem is érnek annyit, mint a kutyaszán. A szánhúzókutyák azonban nemcsak közlekedési eszközt, hanem megélhetést is jelentenek a helybélieknek. Szép számban jönnek ide azok a turisták, akik az Észak romantikáját és a kutyaszános kalandtúrákat keresik.

Storslett

Elkezdtem bepakolni a poggyászt és a kutyáimat a teherautóba. A kutyaeledel berakodásánál gondolkodóba ejtett a még mindig tekintélyes méretű fagyott pacaldarab, amit a kutyáim örömére Tore ajándékozott nekünk a múlt héten. (Tore Figenschau a vendéglátóm, distance musher, azaz hosszútávú kutyaszánhajtó.) A pacal túl nagy volt ahhoz, hogy beférjen a hűtőszekrénybe, viszont ha kinn hagyom a dog-yardon, akkor vagy a madarak, vagy pedig Pia, a farmer mindenhová bejáratos husky-collie keverék kutyája kóstolgatja meg. Végül úgy döntöttem, hogy a pacal is jön velünk. Frissen hullott hó fogadott Storslettben, volt vagy 8 cm. Nem túl sok, de otthon ennyi hóban már bajnokságot rendezünk. Ropogott a talpam alatt, és fehérbe burkolta a faágakat. Kjell kutyaházai kb. 1 m-es lábakon állnak, a téli rendes hómagasság miatt. A kutyák ügyesen ki-be ugráltak a házaikba. Apropó, kutyák! Errefelé nagyjából háromféle kutya létezik: husky, collie, és (természetesen) husky-collie keverék. Akad még néhány elkhound is, de mást eddig nem láttam, hacsak a turisták schnauzerjeit nem számítom ide. Kjell 50 szánhúzókutyája is a bennszülött vérvonalakat mintázta. Volt köztük néhány igencsak szemrevaló állat. Persze a csinos külsejüknél többet ér a szánhúzó tudományuk: kölyökkoruktól kezdve szánhúzóként dolgoznak. Nagyon sajnáltam, amiért az edzőszánt nem tudtam magammal hozni. Ügyes dolog ez a lakó-teherautó, de csomagtere alig van. A tetejére nem lehet pakolni, a belseje pedig tele van a nyolc kutyaboxszal (meg a pacallal). Az utánfutómat, amin eddig a szán utazott, kölcsönadtam a storsletti magyar kollégáknak, nekik nagyobb szükségük volt rá. Kjell szánja hatalmas distance szán volt, legalább 20 kutyához méretezték, és láthatóan már több ezer km volt a talpaiban és a kötéseiben. Odaadta volna jó szívvel, de nem vettem a lelkemre, hogy nálam hulljon szét. Így a kutyáimmal együtt csak néztük a havat fájó szívvel, és másnap inkább visszamentünk Signaldalenbe.

Signaldalen

Szégyen erre a sarkkörre, hogy a hó még mindig várat magára! Esett ugyan egy kevés, de épp csak annyi, amitől elfelejthettem a biciklit, mint kutyaedző-eszközt. Az öreg edzőszán a sarokban parkol; strapabíró, fából készült, antik darab, még a '90-es évekből, és bár nem igazán dédelgetem, a pár centis hóban nem akarom végleg szétnyúzni a talpait. A versenyszánomat pedig még elő sem vettem. Szinte mindenütt van már tisztességes hó, kivéve itt, a Signaldalelva folyó völgyében. Szerencsére Tore megvette a quadot, és ezzel új lehetőségek nyíltak. A Polaris quad hatalmas, jóval nagyobb az én otthoni járművemnél. A kormánya melegített, ami nagyon jó, mert nem fagy rá útközben az ember kesztyűs keze. Tore megengedte, hogy a távollétében is használhassam, a kulcsot egy megbeszélt helyre teszi. Boldogan szedelőzködtem a kutyáimmal, az egyszerűnek induló edzés azonban nem várt bonyodalmakat tartogatott. Először is kiderült, hogy nincs üzemanyag. Irány a sarki benzinkút: alig 32 km, oda-vissza. Talpig automatizált az egész, kútkezelőnek nyoma sincs. Csak a gombokat kell nyomogatni, és bedugni a bankkártyát, nagyon egyszerű. Feltankoltam a quadot, és elkezdtem befogni a kutyákat. Tore alaszkai huskyjai a kenneljeikben figyelték a műveletet: őket most nem szándékoztam magammal vinni. Bekötöttem előre a két legmegbízhatóbb vezéremet, hogy feszesen tartsák a szárat. Azután indultam a többiekért, ám ekkor Tore kölyökkutyái váratlanul kioperálták a kenneljük ajtaját, és a talpunk alá szaladtak. Gondolom, ők is jöttek volna, de nekem most igazán nem hiányoztak. Hívtam őket magyarul, angolul - norvégul sajnos még nem tudtam. Persze nem hallgattak rám, ezért a bevált cselhez folyamodtam. Ennivaló nem volt a közelemben, így felkaptam egy üres kutyaedényt, és visszacsalogattam őket a kenneljükbe. Közben csúnyán éreztem magamat, amiért becsaptam őket, de nem akartam, hogy bajba kerüljenek. Végül elrajtoltam a fogatommal, és megnyugodva tapasztaltam, hogy az elmúlt hetek viszontagságai nem törték meg a lendületüket. A quad pöccre indul, a vezérkutyák gyorsak, a csapatkutyák teljes erőből dolgoznak, minden kötél feszül. Ha ez most hóban, szánnal történhetne...

 

Tamokdalen

Tore másnap értem jött, és örömmel újságolta, hogy ismét mehetünk edzeni Tamokdalenbe, a hóparadicsomba. Tamokdalen mindössze 40 km tőlünk, alig több, mint félórányi járás autóval. Bepakoltuk a két teherautóba a kutyákat és a felszerelést. A hőmérséklet mínusz 20 fok volt, a kezem (kesztyűben) odafagyott a fém karabinerekhez. A kicsi zsebbéli GPS-em, amely azt a célt szolgálná, hogy a hosszabb túrákon segítsen a hazatalálásban, megszűnt működni. Csak mínusz 15 fokig van hitelesítve, sajnos - és bár a kabátom belső zsebében hordtam, úgy látszik, ott is túl hideg volt... Az egyik fejlámpám is bedöglött, ráadásul a jobbik, a vadonatúj, márkás darab. Pedig lesz még ennél hidegebb is! Azt szokták mondani, hogy a kutyaszánon a köteleket csak húzni lehet, tolni nem - vagyis a szánhúzókutyák valóban önként dolgoznak. Ez többnyire így igaz, azzal a kitétellel, hogy itt fenn, északon néha tolni is lehet a köteleket. A csonttá fagyott kötélzet pontosan úgy viselkedik, mintha fémből lenne. Torén kívül két másik musher is jött velünk, az egyiküket Thomasnak hívták, a másiknak a nevét nem sikerült megjegyeznem. A három norvég fogat előttem ment, ők ismerték az utat. A GPS hiányában nem mertem vagánykodni a hegyekben. Tore és a barátai azonban nem igazán siettek. Alig mentünk pár száz métert, amikor már lehorgonyoztak az egyik számi sátornál forró teát inni. Mögöttük mentem a kutyáimmal, két lábbal tapostam a féket, kidobtam a hókampót, és nem akartam elhinni, hogy máris megálltunk. A kutyáim sem hitték el, nem ehhez voltak szokva. Toughie, a vezérkutyám halálra sértődött, és többször hátranézett rám, hogy ők vajon mit vétettek, hogy ezt a csúfságot tettem velük. Mögötte a fiatalok rágták, cibálták a jéggé fagyott kötélzetet, mindent megpróbáltak, hogy leküzdjék az ostoba akadályt, ami a szabadságukat korlátozza. Yahoo, az egyik legjobb versenyvezérem, akit most pihenésképpen hátra kötöttem, csalódottságában megpróbálta "megkóstolni" a mellettünk lehorgonyzó másik fogatot. Versenyen ilyesmi az eszébe sem jutna... Végtelenül sajnáltam a kutyáimat, de nem kockáztattam meg, hogy egyedül nekivágjak a hegyeknek. Inkább úgy fogtam fel a dolgot, hogy akkor most ez is az edzés része, és megtanítom a sebességmániás kutyáimat szép nyugodtan, egyhelyben állni. Végtére ez sem egy haszontalan tudomány! Az edzés végül 20 km-es, laza sétává fajult, többszöri megállásokkal tarkítva. Találkoztunk még úgy 4-5 baráti fogattal, akik mind hoztak magukkal forró teát. Legalábbis feltételeztem, hogy a kulacsokban ilyesmi volt... Belegondoltam, hogy ennyi kutyaszánhajtó egy időben és egy helyen otthon már majdnem egy klubverseny. A negyedik fogat musherje meglepetést okozott. A nagy darab bajuszos norvég fickó ugyanis lelkes "Hello Sophie!" kiáltással a nyakamba borult. Bajban voltam, mert percekig fogalmam sem volt róla, hogy honnan ismerjük egymást. Szidtam is a pocsék arcmemóriámat! Az Északisarkon korábban még nem jártam, esetleg valami nemzetközi versenyen találkozhattunk. Végigtippeltem az általam ismert összes norvég versenyzőt, és a tippem szerint ő Nils Finsrud lehetett, a bakonybéli Európa Bajnokság versenybírója. Nem volt könnyű felismernem, mivel úgy nézett ki, mint a Mikulás: a szőrmesapkája alatt a hó ráfagyott a bajuszára és a szemöldökére...

Tromso

Beköszöntött a Karácsony, de sajnos hó helyett csak jeget hozott a signaldaleni völgybe. Napokig esett az eső, utána pedig ráfagyott az egész a talajra. Szegény kutyáim edzés helyett a dog-yardon csúszkáltak. Ha etetéskor kissé jobban meglökték a fémedényeiket, akkor az étel is elkorcsolyázott előlük, és jobb esetben a kerítésnél, rosszabb esetben egy falánk falkatársnál landolt. A közlekedés lehetetlenné vált, szöges gumi híján bezáródtunk a hegyek közé. A fényképezés egyre nehezebb, mivel állandósult az éjszaka: a nap nem kel fel, csak a horizont alól kukucskál. Valami sötét, kékes fényben sejlik az egész világ. Leif Skogly, a farm gazdája meghívott magukhoz az ünnep másnapjára. Nagyon kedvesek voltak, és fínom birkagulyást főztek. Szépen fel volt díszítve a háza is, mindenütt Mikulás-mintás tárgyak sorakoztak. Az asztalon Mikulás- mintás terítő, rajta Mikulás-mintás tányérok és szalvéták. Vittem neki ajándékba egy Mikulás-mintás bögrét, aminek nagyon örült. Úgy tűnt, hogy errefelé igazán komolyan veszik a nagyszakállú Télapót. Az ünnep elmúltával összepakoltunk és elindultunk Tromso-be. A jég nem tágított, így a hegyről lefelé menet szabályos halálfélelmem volt. Bár a legerősebb terepfokozatba kapcsoltam, időnként a teherautó hátulja megpróbálta megelőzni az elejét. Csak a jó sorsunk segített a szerpentin leküzdésében. Tromso (norvég neve a magyar betűkészlettel leírhatatlan) a megyeszékhely, Signaldalentől kb. 110 km-re, egy szigeten helyezkedik el. A várostól 20 percnyire van a Wilderness Centre, ami lényegében szánhúzókutya- farm és kutyaszános turistaközpont. A farm tulajdonosa egy musher házaspár: a feleség Tove Sorensen, a férj Tore Albrigtsen. Annak ellenére, hogy aránylag fiatalok, tekintélyes versenyeken elért jó eredmények vannak mögöttük. Többször is részt vettek a két leghosszabb és legnehezebb kutyaszánhajtó-versenyen, a norvégiai Finnmarksloppeten és az alaszkai Iditarodon. Több mint 200 alaszkai husky van a farmon, többségük a turistákat fuvarozza. Nagyon sok embert foglalkoztatnak, a világ szinte minden részéből. Tore és Tove összetett szolgáltatást nyújtanak. Nyáron kajakozás, hegymászás, kirándulás, télen kutyaszános túra, továbbá a turisták jó pénzért handlerkedhetnek is a két ügyes mushernak. (A handler feladata a kutyaházak és a kutyaudvar takarítása, a kutyák etetése, itatása, gondozása, továbbá segédkezés egy fogat elindulásakor és megérkezésekor.) Egy biztos: a tromso-i kutyaszános turistaközpont mindig tele van turistával!

Hivatásos musher lettem!

Tore Albrigtsen megnézte a kutyáimat, és megállapította, hogy fiatalok és erősek. Különösen tetszett neki a hófehér foguk; meg is kérdezte, hogy ezt hogy csinálom. Elmondtam, hogy időnként adok csontot a kutyáimnak, a csont rágása pedig nagyon hatékonyan eltávolítja a fogkövet. Persze ezt a dolgot a kutya fiatal korában kell elkezdeni, hogy megtanuljon normálisan csontot rágni - azaz ne akarja egy összegben lenyelni az egészet! Vigyázni kell a csont minőségével is, az ún. csöves csontok veszélyesek lehetnek. Meg persze kell a hatékony gazdai felügyelet is, azaz: egy kutya - egy csont, bizalmas kettesben, az esetleges tulajdoni viták kizárása érdekében. Tove Sorensen a musher-múltam iránt érdeklődött, hogy mióta vagyok kutyaszánhajtó. Megkérdezett arról is, hogy hajlandó lennék-e a kutyáimmal turistákat fuvarozni. A részemről akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy a kutyáimmal a közeljövőben turistázni fogunk. Egészen más terveim voltak. Szerettem volna rangos versenyeken indulni velük, kipróbálni, hogy mit is tudnak. De ahogy mondani szokták: "ember tervez, Isten végez". Ahogy Signaldalenbe beköszöntött a tél, a kecskefarm takarékra kapcsolt. Leif leállította a tejtermelést, a 70 kecske etetése pedig minimális feladatot jelentett. Az agrártudományok iránti váratlan keresletcsökkenés új helyzetet teremtett: téli munkát kellett keresnem magunknak. A szánhúzókutyáim, akik eddig hobbiállatok voltak, hirtelen előléptek dolgozó munkakutya minőségükbe. Szilveszter napjától fogva hivatásos musherként a tromso-i turistaközpontban dolgozom, a hét szibériai huskymmal együtt. Ami a kutyáimat illeti, ők csöppet sem bánják a dolgot. Legyen csak sok hó a szántalpak alatt, esténként pedig kutyaeledel és meleg szállás. A többi a számukra nem igazán lényeges. Ami azt illeti, most - kivételesen és átmenetileg - igazat adtam a kutyáimnak...



nyitókép: Verla Zsófia

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 

A Vitality Aussies Kennelben, Ausztrál juhász kiskutyák eladók. Anya: 2013.Világgyőztes, Apa: import Champion kan. További információ, tel.: +36-23/381-152, mail.cim: farkasdi45@outlook.hu, weblapcim: www.vitalityaussies.weebly.com

tovább a hirdetésre »

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)