Nem FCI besorolású fajták
Itt gyűjtöttük össze azon kutyafajtákat, amelyek nem rendelkeznek FCI besorolással
Fehér kutyák 2. rész
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Stefan Siman  |  2009. június 25.

Fehér kutyák 2. rész

Hány kutyafajta él a Földön? - hangzik el gyakorta a kérdés, amelyre nehéz más állatfajokhoz hasonlóan egyetlen számjeggyel felelni. A válaszadást az teszi nehézzé, hogy különbség van a biológiai és a hivatalos, adminisztráció adatai, illetve maga a fajta definíciója között.


Szlovák csuvacs - Slovensky Čuvač

FCI standard Nr. 142, 1. csoport, 1. szekció

A szakemberek véleményei egyértelműen  megegyeznek abban, hogy egyazon kutyafajtának a nemzeti ideológia alapján történő szétválasztása a szlovák csuvacs, a kuvasz és a lengyel hegyi pásztorkutya hármasának esetében a legfeltűnőbb. Anekdoták szintjén nevetséges történetek közismertek arról, hogy magát rangosnak kikiáltó kutyakiállításokon a bírókat is sikerült belecsalni a saját maguknak ásott verembe, és a három különböző nevű kutya tetszés szerint kitűnő bírálatot kaphat, akármelyik másik fajta mezőnyébe benevezve. (Azon kedves olvasók kedvéért, akik tapasztalat hiányában kételkednek a dolog adminisztrációs lebonyolításának kivitelezhetőségébe: a törzskönyvhamisítás és a korrupció lehetősége ezen a területen köztudottan határtalan!) A fajta történetéről és a rokonság tényéről vagy hiányáról pro és kontra folytatott vitáról sok minden olvasható, de kevés az igazán meggyőző érv és bizonyíték. A legforróbb viták ez ügyben a két világháború közötti időszakra tehetők. A Szlovákia területén, főként a Tátra hegységben élő fehér pásztorkutyák szinte soha nem kerültek be a városokba, és nem tudtak maguknak igazi rangot, népszerűséget szerezni. A pásztorok között a XIX-XX. században folyamatosan fellelhetőek voltak a teljes kárpáti hegyvonulat területén a nagyjából azonos kinézetű és méretű, kifejezetten használati értéket figyelembevevő tulajdonságok alapján szelektált fehér kutyák. A nyelvészettel és kynológiával egyaránt foglalkozóknak a fajta nevének kutatása valóságos élményt adhat. Legalább 4-5 szlovák kifejezés variációja megtalálható a leírásokban, a fajta állítólagos származási helyének nevéhez kötődő 'lipták' kivételével azonban mindegyik több-kevesebb hasonlóságot mutat írott vagy kimondott formában a magyar kuvasz szóval. A tenyésztés és az önálló fajta elismerése érdekében történt törekvések igazából az 50-es évekre tehetők. Ekkor kapott állami megbízást a Brnói Állatorvosi Főiskola egyik tanára Dr. A Hruza, hogy állítsa össze a rendelkezésre álló régi festmények és leírások alapján a fajtastandardot, ezzel a jövőre nézve biztosítsa a fajta tisztaságát. Ennek elérése érdekében elutazott a Tátra hegység keleti, a mai Ukrajnával határos vidékére (ezzel biztosítva vélte a lengyelek hegyi pásztorkutyája miatti vég nélküli viták elkerülését!?), és ott válogatott ki néhány fehér kutyát, amely megfelelt az elképzeléseinek. A pásztorkutyákat jól ismerő és reálisan szemlélő szlovák kynológus, Dr. Z. _ebek véleménye szerint (és ezzel nincs egyedül!) a magyar kuvasszal szembeni apró különbségek szerencsés esetben egyértelműbben megmagyarázhatók, mivel az egyik kutya őseinek feltehetően több generáción keresztül a hegyekben való mozgáshoz, míg a másiknak a síkvidéken való mozgáshoz kellett hozzászoknia. Ez hosszú távon anatómiai, főleg csontozati különbségeket eredményezhet. Viszont a Tátra déli és északi oldalán évezredek óta élő kutyák helyzete a kialakulás, kereszteződés szempontjából ugyanolyan, mint a Pireneusok két oldalán élőké volt. Ennek eredményeként a szlovák és a lengyel hegyi pásztorkutyák között nem tehető érdemben különbség. Ennek a homályosan kétes és vitatható történetnek köszönhetően a szlovák csuvacs név alatt jegyzett kutyák elterjedése a világon meglehetősen szűk körű. Feltűnő, hogy a hét európai, fehér pásztorkutyák standardleírását összehasonlítva a szlovák csuvacs esetében a rövid történeti leírás kb. négyszer olyan terjedelmes, mint a többiekében, és egyetlen másik fajtastandardban sem található olyan sok és precíz meghatározás, amely az egyes testrészek egymáshoz bezárt fokait és centiméterben megadott arányait taglalja, ezzel komoly geometriai felkészültséget várva el az FCI-bíráktól.

Lengyel hegyi pásztorkutya - Polski Owczarek Podhalanski

FCI standard Nr. 252, 1. csoport, 1. szekció

Ennek a szintén fehér, nagytestű, erős és bátor kutyának a lengyel neve szerencsére már nem ad okot a magyar nyelven kuvasznak mondott kutyákkal szembeni vitákhoz. Minden lengyel szótárban megtalálható az 'owczarek' szó, ami annyit tesz, hogy pásztor(kutya), terelő(kutya), a 'podhalanski' szó pedig utalás a legnagyobb számban való előfordulás földrajzi helyére, amit a lengyelek egyúttal származási helynek is interpretálnak. Podhale a Tátra lengyel területének Zakopane és Nowy Targ között elterülő része. A területen élő állattartó emberek kutyáikat évszázadok óta 'tátrai kutya' névvel illették, és nem fordítottak különös figyelmet biológiai vagy másfajta megkülönböztetésnek. A valósághoz tartozó tény, hogy ez a terület azon kevesek közé tartozik Európában (nincsenek gleccserek és nincs örök hó!), amelyek kedveztek a medve- és a farkaspopuláció többékevésbé folyamatos fönnmaradásának. Ez viszont nem kedvezett a birkapásztorkodásból élőknek. A podhalei pásztoroknak folyamatosan és évezredek óta védelmet kell biztosítaniuk a medvék és farkasok veszélyével szemben, amihez megfelelő kutyák kellettek. A birkapásztoroknak ezen a földrajzilag jól körülhatárolható területen a XVII. századig visszamenőleg lehet a szokásait, használati eszközeit és ezekkel együtt a kutyáit dokumentumokban megtalálni. Ebben az időben már olyan kutyáik voltak, amelyek megfelelnek a mai lengyel hegyi pásztorkutya anatómiai és küllemi jegyeinek. Érdekes módon a lengyeleknek soha nem volt különösebb ellenvetésük tátrai fehér pásztorkutyájuk magyar vonatkozású rokonságával szemben. Lengyelországban a 30-as évek végén történt az első pontos, kutató jellegű felmérés kutyák vonatkozásában. W. Wieland tanulmányában fotókkal dokumentálva rögzítette, hogy abban az időben jelentős számú kutya élt Zakopane környékén, amelyek semmiben nem különböztek az ugyanezen időben a Hortobágy vidékén élő, kuvasznak nevezett kutyáktól. Ezzel közel egyidőben a lengyelek megkísérelték katonai célra, jelző- és lőszerszállító kutyaként is felhasználni ezeket az erős, szívós kutyákat a havas Tátrában. Részben ennek köszönhetően 1937-ben megírásra került az első fajtastandard. 1946-ban Krakkó környéki tenyésztők elkezdték menteni, ami menthető volt, és céltudatosan növelni a minőségi populációt.

Kuvasz

FCI standard Nr. 54, 1. csoport, 1. szekció

A fajta kialakulásával és történetével kapcsolatban természetesen a fajta hazájában jelent meg a legtöbb publikáció. Ezek némelyike nemritkán ellentmondásokkal tarkított, és több benne a nemzeti érzelem, mint a kynológia. Mára viszont már sikerült közös nevezőre jutni abban a vitában, hogy mi volt előbb: a komondor-e vagy a kuvasz. Pethe Ferenc Természethistória és mesterségtudomány című, 1815-ben megjelent munkájában a lerajzolt két állat alig visel megkülönböztethető fajtajegyeket. Minden rendelkezésre álló tényt összevetve megállapítható, hogy a ma két teljesen különálló és független kutyafajtának nincs köze egymáshoz, nem előzte meg egyik a másikat, viszont mindkettő egyetlen azonos, ősi pásztorkutyavonalból keletkezett. Az sem vitatható, hogy a honfoglaláskor a Kárpát-medencébe érkező magyarok a haszonállataikat együtt kutyáikat is magukkal hozták. De hogy ezek a kutyák mennyiben különbözhettek az ebben az időben már a környéken élő más pásztorkutyáktól, az kevésbé bizonyítható. Vannak feltevések, amelyek szerint a kuvasz ősét jelentő kutyák a kunokkal kerültek be a Kaszpi-tenger környékéről az Alföld vidékére. Mások szerint már korábban is éltek itt hasonló kutyák. A kuvasz történetének egyik nagy fordulóját Mátyás királynak köszönheti, aki kedvelte ezt a kutyafajtát, és udvarában tenyésztette, azzal a céllal, hogy nagyvadak vadászatánál is használni lehessen. De hát a kutyából nem lesz szalonna elmélete úgy is igaz, hogy kuvaszból nem lesz vadászkutya, és ezen még a királyi hatalom sem tudott változtatni. A kuvasz elnevezés feltehetően a török kavacz és az arab kavasz szavak magyarosított változatából eredhet, mert ezek a kifejezések annyit jelentenek, hogy fegyveres őr, biztonsági őr, palotaőr, nyilas őr, ezek pedig egybeesnek a kuvasz használati céljával. A kuvasz rendkívüli, kitűnő őrző funkciója egyáltalán nem vitatható. A XVI-XVII. századi török uralom azonban nemcsak a kutya elnevezését befolyásolta. Mivel a török sereg jelentős állatállományt is magával hozott, ezeknek őrzéséhez kutyáikat (főként akbash, karabash fajtájúakat) is magukkal hozták, ezek keveredése a területen élő ős-kuvaszokkal valószínűleg elkerülhetetlen volt. A kuvasz kutyafajta többé-kevésbé céltudatos tenyésztésének kezdete és az első standard megírása 1905-re tehető. Majd ezt 1921-ben átdolgozták, aminek eredményeként a kuvasz viszonylag korán, 1935-ben FCI-elismerést kapott. Ennek és a fajta lelkes, szakértő patronálóinak köszönhetően a populáció gyorsan növekedett, és világszerte népszerűvé vált. A 70-80-as években a nemzeti kirakat részeként a külföldi politikai vendégeknek mutogatni, jelentős állományt tartottak a Hortobágyon is. Ám a hozzá nem értés, kennelben tartás, beltenyészeti degenerációk oda jutatták a kezdetben kitűnő minőségű állományt, hogy a kutyákat az utolsó példányig vadászpuskával legyilkolták. "Gyönyörű nagy kutyák voltak. De nem lehetett velük bírni, már minket is megtámadtak, akik enni adtunk nekik. Tudja, tulajdonosuk volt papíron, de gazdájuk nem: addig kellettek, amíg ide jártak a pártfőnökök, de jött ez a más világ - látja, mi van itt" - mesélte néhány évvel ezelőtt, a rozsdás, szétmálló kennelek előtt, érdeklődésemre az egyik ottmaradt szemtanú.

Maremma-abruzzói juhászkutya - Cane de pastore Maremmano-Abruzzese

FCI standard Nr. 201, 1. csoport, 1.szekció

Földrajzilag Maremma az olasz Terracina és Livorno városok között elterülő, kb. 5000 négyzetkilométernyi terület. A XIX. század elejéig erősen mocsaras táj volt, majd később termőfölddé alakították át a mindig is ritkán lakott vidéket. Az olasz vándorló juhászoknak ellenben már a XI-XII. évszázadtól kezdődően mindig is ideális helyszín volt állataik legeltetéséhez és vándorló életmódjukhoz. A közeli hegyekből a pásztorok áttelelni szintén erre a vidékre terelték le a nyájaikat. Ezekből eredően a pásztorkutyák mindig honosak voltak Olaszországnak ezen a részén. A velük szemben támasztott elvárások itt is ugyanazok voltak, mint Európa más területein, ezért nem csoda, hogy ezek a kutyák is nagymértékben hasonlóságot és azonosságot mutatnak a fentiekben felsorolt társaikkal. P. de Crescentius, Róma egyik korabeli szenátora 1600-ban kelt írásában már egyértelműen olyan kutyákról számolt be, amelyeknek leírása teljes mértékben ráillik a jelenlegi standard szerinti maremmanóra. Talán egyetlen érdemleges különbség, hogy a korabeli leírások szerint az itt élő juhászoknál mindig 20-25 fős falkában éltek ezek a kutyák. Ez pedig meglehetősen hasonló egy-egy nagy farkas- vagy vadkutya-falka természetes életéhez, amivel együtt értendő a rangsorharcok és a falkán belüli szaporodás is. El lehet képzelni, hogy mi mehetett végbe egy ilyen csoportban a tüzelési időszakban! A mindig az erősebb győz elmélete ilyen életkörülmények között gyakorlati napirenddé változik. Ez persze a természetes kiválasztódást jelentősen megerősítette, egyben erősen befolyásolta a fajta külső és belső minőségi jellemzőit. Mivel a távoli környéken semmilyen más kutyák nem voltak, a kereszteződés más fajtákkal évszázadokon keresztül szinte teljesen kizárt volt. Feltehetőleg az 1800-as évek végén a pásztoroknak nem tetsző, elajándékozott kölyökkutyák révén fokozatosan elkerült néhány példány ezekből a kutyákból a Maremmán kívüli területekre, ahol nagy becsben tartott udvarőrző kutyaként lassan népszerűvé váltak a nagyvárosok külterületén is. Majd feltűntek az első példányok a kiállításokon is, hol maremmai, hol pedig abruzzói kutya megnevezéssel. 1910 körül kerültek el az első példányok külföldi kutyakedvelőkhöz és kísérletező kedvű tenyésztőkhöz, 1924-ben íródott az első fajtastandard.

Mit hozhat ezeknek a kutyáknak a jövő?

A fenti rövid fajta ismertetésekkel csupán összehasonlítási, áttekintési lehetőséget kívántam adni a pásztorkutyák ezen rétege iránt érdeklődőknek és e fajták kedvelőinek. Szokatlan, talán eddig mások által nem képviselt nézőpontból próbáltam bemutatni ezeknek a csodálatos tulajdonságú kutyáknak az Európában jelenleg is fellelhető változatait. Főleg azoknak, akik jól látják az azonosságokat és a különbségeket, az okot és az okozatot, akik tudatában vannak, hogy ezeknek a kutyáknak egy része igazából megmaradt és megmaradhat annak, ami volt: a nyájat, a haszonállatot, az embert és annak ingóságait őrző és védő ebnek, a pásztorok egyik nélkülözhetetlen munkakutyájának. Valójában ez az igazi értékük. Összességében ez az értékes tulajdonságuk határozza meg a távolságukat a kutyakiállítások csokornyakkendős show-világától, és nem az, hogy a Pireneusokban, a Hortobágyon vagy éppenséggel Anatóliában van a "munkahelyük" és az életterük. Remélhetőleg ez a távolság még legalább annyi ideig megmarad, mint amennyi ideje ezek a kutyák szolgálják, segítik, védik embertársaikat és a rájuk bízott haszonállatokat. Véleményem szerint az igazi kérdés a jövőre nézve nem az, hogy egy vagy hét fehér pásztorkutya-fajta fog élni a következő évszázadokban Európában, hanem az, hogy egyáltalán fennmarad-e ez a fajtacsoport a jelenleg még meglévő ősi minőségében. Ugyanis a vándorló, nomád vagy félnomád pásztorok száma Európában folyamatosan csökken, és ezzel együtt a velük dolgozó kutyáké is. Ezért egyes szakértők véleménye szerint maga a fehér pásztorkutyák teljes európai állománya csökken, és hosszútávon a kipusztulás veszélye is fenyegetheti. Szerencsére a farkas visszatelepítésére irányuló próbálkozások a földrész több pontján sikeresen haladnak (lásd: http://www.gzsdw.de/ és http://www.wolf.org/), ami reményt ad arra, hogy a pásztorkutyáknak - legalábbis egy részüknek - a jövőben is lesz igazi és értelmes feladatuk. Természetesen a másik módja lehet a folyamat megfékezésének, ha ezeket a kutyákat, a fajtaspecifikus igényeknek, karakterjellemzőknek és a tartással kapcsolatos egyéb kritériumoknak a tudatában, hozzáértő emberek, növekvő számban társállatként tartanák. De talán a legfontosabb és leghatékonyabb lenne valamilyen módon a jelenleg fiatal és a fajta iránt érdeklő új generáció szemét rányitni a valóságra. Arra, hogy a kiállításokon látható hófehér és göndörödő szőrű, agáralkatú kutyák nem igazán kuvaszok, hogy a tágra nyitott szemű, homályos tekintetű, csak fojtónyakörvvel a ringben tartható kolosszusok nem igazán pireneusi hegyi kutyák. Arra, hogy a standardban írt szöveg értelmezése és a bírói/emberi szubjektivitás közötti szakadék éppen ezeknél a kutyáknál tud a legártalmasabb lenni, és arra, hogy az FCI védőpajzsa mögött a fenti fajták országonkénti klubjainak és tenyésztőszervezeteinek szakmai felkészültsége nem minden esetben tudja szolgálni az európai fehér pásztorkutyák igazi és hosszú távú érdekeit.

-folytatjuk-



nyitókép: x

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)