A kutyáról általában
Kutyák bélyegen, Csehországból
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2009. május 26.

A kutyás világ 1965-ben az egykori Csehszlovákiára figyelt, hiszen az addigra immár két évtizede elzárt ország megnyitotta kapuit a nyugati kutyabarátok előtt is. Ebben az esztendőben ugyanis nyáron Prágában Nemzetközi Kinológiai Kongresszust, míg Brnóban kutya-világkiállítást rendeztek.


Június 10-én ez alkalommal a Csehszlovák Posta hat értékből álló sorozatot bocsátott ki. A bélyegek megjelenésében a kor modern művészeti irányzata erőteljesen jelentkezik: a fehér háttéren ábrázolt stilizált ebek megjelenítésében a bélyegtervező művészek a korízlésnek megfelelő, kimagasló munkát végeztek. A bélyegek réznyomás és mélynyomás kombinációjával készültek, míg például Magyarországon ebben az időben a mai szemmel lényegesen értékállóbbnak tűnő raszteres nyomást alkalmazták. A bélyegtervezők igyekeztek egy-egy fajtánál hangsúlyozni azok gyakorlati erényét, jellemét. Az állam ebben az időben Csehszlovákiában minden eszközzel támogatta a hobbiállat-, így a kutyatenyésztést is, melyet devizatermelő ágazatnak is tekintettek, ezért ha kellett, nyugatról is szép számmal importált a Csehszlovák állam kiváló minőségű tenyészállatokat a hazai állomány javítása érdekében.

• Szlovák kopó vagy szlovák vadászeb (30h): Északi szomszédunk kitűnő csapázó, apportírozó és kajtató ebe, mely a XX. század első harmadáig igen elterjedt volt, hiszen a kopózás a hegyesvölgyes vidékek egyik legközkedveltebb vadászati módja volt. Kialakulása még ma is megosztja a kinológusokat, de minden bizonnyal az osztrák és a lengyel kopók keveredéséből alakult ki. Míg az előbbiek középnagyságúak, ruganyosak, hosszú testűek voltak, ami megjelenik a szlovák kopóban is, addig a jóval kisebb mértékben megjelenő lengyel hatás a szőrzet minőségét, struktúráját befolyásolta. A kopózás azonban a ’60-as évekre már hosszú évtizedek óta tiltott volt Csehszlovákiában is, mivel a vadat rendkívüli módon megzavarta, messzire elűzhette, ezért a kopók állománya töredékére zsugorodott. Pedig ezek az állatok hihetetlen intelligenciával rendelkeznek. Csaholásukból a vadász még arra is következtethet, hogy a felvert mezei nyúl bak vagy éppen nőstény: a bevadászott jó kopó általában az állat szagából következtet annak nemére. A bakot sokkal intenzívebben hajtja, mint a nőstényt, mivel a nőstény sokkal hamarabb lelapul, megadja magát. Ma már a szlovák kopók más országokban is újra egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, mert többek között őrkutyaként is megállják helyüket.

• Német juhászkutya (40h): Csehszlovákiában, különösen a Szudétákban a II. világháború befejezéséig az egyik leggyakrabban tartott őrző-védő kutyának számított, melynek állományát a nagy világégés alaposan megtizedelte. Az országban a ’40-es évek végén és az ’50-es években szinte kizárólag a rendőrség és a határőrség tartotta és tenyésztette, így ekkor még nem beszélhetünk sporttenyésztésről sem, hiszen jó minőségű állatok civil kezekbe szinte sosem kerültek. Viszont az állami állomány minőségére nagy figyelmet fordítottak, s arra is ügyeltek, hogy ne csak használati értékükben, hanem megjelenésükben is megfeleljenek a nemzetközi elvárásoknak. Magyarországra is kerültek a ’60-as években jellegzetes, vonalalapítónak számító cseh kanok, melyek sokáig rányomták bélyegüket a magyar németjuhász-tenyésztésre is.

• Cseh vizsla vagy cesky fousek (60h): Régi, őshonos cseh vadászkutya, melyet már 1896 óta törzskönyveznek, de idővel az igények megváltoztak, így jelentős mennyiségben kevertek bele idegen vért is. Elsősorban rövidszőrű német vizsla felhasználásával, az 1930-as évekre a cseh domborzati, éghajlati viszonyokhoz kiválóan alkalmazkodó, közepesen hosszú, de durva, kemény szőrű, barna alapon fehér pettyes vagy fehér alapon barna pettyes vagy foltos, sokoldalú állatot nemesítettek ki, mely a vízi vadászatokon éppúgy helytáll, mint erdőn-mezőn. Hazájában éppen ezért a legnépszerűbb vadászkutya: rendkívül engedelmes, nyugodt, sokan elegánsnak, szépnek is vélik. Gyakran családi kedvencként is tartják ezt a 22-34 kilogramm körüli, 10-14 évig élő, rendkívül szívós, ellenálló, könnyen kezelhető állatot.

• Uszkár (1 korona): A XX. század elején vált népszerűvé Csehországban, s igazán 1920-tól kezdődött a közép uszkárok diadalmenete, melyet a háború derékba tört, de az ’50-es években már újra szép számban létezett a fajta. Vérfrissítés céljából számos jól örökítő egyedet szereztek be többek között Angliából, Amerikából és Kanadából. Érdekességképpen megemlítendő, hogy az óriás uszkárok száma a ’60-as években már nagymértékben visszaesett, ami elsősorban a megváltozott életszínvonallal, a háború előttihez képest lényegesen kisebb lakásméretekkel is volt magyarázható. Ekkoriban a törpe uszkár még nem volt népszerű Kelet-Európában – legtöbbre a közepeset értékelték, viszonylag robusztus megjelenéséért, mozgékonyságáért, s azért, mert ennek ellenére a nagyvárosi kőrengetegben is problémamentesen tartható.

• Cseh (cesky) terrier (1 korona 60): Ez a rövidlábú terrierek közé tartozó fajta 1963-ban, tehát a bélyegkibocsátás előtt két évvel vált hivatalosan is elfogadottá. Kialakításában a híres kinológus, Frantisek Horák elvitathatatlan érdemeket szerzett. Ő skót és sealyham terrierekből tenyésztett ki nyúl-, róka és borzvadászatra kiválóan alkalmas kutyát. Ez az örökmozgó állat hamar megnyerte nemcsak a vadászok, hanem a hobbikutyások szívét is, így már a ’60-as évek közepén is szép számmal voltak lakásban, házi kedvencként tartott cseh terrierek. Rendkívül nyugodt, kiegyensúlyozott fajta, de különösen sok mozgást igényel, s ha erre nincs lehetősége, könnyen elpuhul, elhízik. A kölykök születésükkor csokoládészínűek vagy feketék, s csak felnőtt korukra világosodnak ki. Ez a 6-10 kilogramm súlyú, 25-32 centiméter marmagasságú állat ma már a világ minden kontinensén elterjedt, ismert fajtának számít.

• Afgán agár (2 korona): Az egyik legkeresettebb és legdrágább állatnak számított a bélyegkiadás évében is, mivel igazi luxusebnek tartották, melyet valóban csak a legjobb módúak engedhettek meg maguknak. A bélyegen ábrázolt formáját a XIX. század utolsó éveiben, Angliában nemesítették ki, elsősorban azokból az állatokból, melyeket őshazájukból, Afganisztánból importáltak. A nemesítés során szőrzetük lényegesen dúsabb, puhább lett, viszont kecses mozgásukat sikerült megőrizni, s vadászösztönük sem szenvedett csorbát. Mint az agarak általában, ezek sem szimatra, hanem inkább szemre hajtanak, s ha kell, hosszú időn keresztül árkon-bokron űzik a vadat. Ennél a fajtánál különös figyelmet kell fordítani a megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékra, futtatására, hogy el ne hízzon. A futtatásnál fontos, hogy a talaj ne legyen se kemény, se túlságosan puha, hiszen hosszútávon mindkettő veszélyeztetheti az ebek egészségét.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)