Juhász- és pásztorkutyák
Puli-repatriáció 1.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tari József  |  2009. május 14.

Puli-repatriáció 1.

Az ember aggódva várja a beszámolókat, majd örömmel nyugtázza, hogy a tőle származó pulik helytállnak, jól teljesítenek, és gazdáik elégedettek velük. Ám az ember már csak olyan, hogy nem elégszik meg a szóbeszéddel, személyesen szeretné átélni, megnézni, megtapasztalni...


A tenyésztői munka nem a puli nyolchetes koráig tart. Saját magam szeretnék meggyőződni arról, hogy a későbbiekben, a puli felnőtt korára mit értem el: jól gondoltam-e, s mi lett abból, amit terveztem és véghezvittem. Csak így mérhető le a tenyésztői munka, és az utódellenőrzés talán a legfontosabb kontroll a puli tenyésztésében: viszonyítási alap, mérce önmagunknak. Ettől vezérelve szerveztük meg a repatriált pulik személyes látogatását, hogy a közvetett információkon túl az ember testközelből élje át, a repatriálás esetében miről is van szó.


A helyszín


Már maga az út is történelmi túrának számított, hiszen magyar történelmi tájakat szeltem át az utazás során. Érdekes volt Ópusztaszer mellől először az aradi vértanúk vidékét, Déva várának környékét látni. A segesvári csata helyszínén túl, Székelykeresztúr után, Bikafalván vártak vendéglátóim és szállásadóim, Bölöni Botond és családja. Itt azonban nem sokat időztünk, hanem szinte rögtön indultunk végső úti célunk felé. Erdély szívében, Székelyudvarhelytől nem messze, a Marosvásárhely felé vezető útról letérve, Dicsőszentmárton felé és a Kis-Küküllő folyót övező hegyeken túl még jó néhány falut kell elhagyni, hogy eljussunk Szászdányánig. Az út több településen keresztül már öklömnyi kavicsokkal borított, az átlagos személyautó nehézkesen halad rajta. Szászdányán száz lelket számláló falu, ahol mindenki a mezőgazdaságból él. Az utcáknak nincsenek nevei, csak a házaknak számai, és a mosolygó arcok kedvesen fogadják az idegen látogatót. Kedvesen, és magyar szóval, hiszen nagyrészt magyarlakta vidék ez, ahol másfélmillió magyar él a környéken. Itthoni fülnek ugyan kissé furán szövik egymásba a szavakat, mondatrészeket, de keveset is szólnak. Ekkor már gyalogszerre váltva hágunk a település melletti Hideg-hegy oldalán, és izgatottan szedem a lábaim, hogy a több mint fél éve tőlünk elkerült, nyolc hónapos pulikat láthassam. Amilyen szegénység és megkérgesedett munka látványa jellemzi a falut, olyan mérhetetlenül és megfoghatatlanul csodálatos a természet gazdagsága a települést övező hegyoldalakon. Emberi kéznek (és a kéz alkotta gépeknek is) a meredeksége miatt járhatatlanul művelhetetlen hegyoldalak mi másra is lennének hasznosíthatók, mint legeltetésre, távol a fejlett civilizációtól, hogy a jószág jóllakva a kövér legelőkön tejet adjon, amelyből sajt készíthető. Fecske és Fokos, a két Puli ezres juhnyáj mellett teljesít szolgálatot, ahol a juhok gazdái, a pásztorok sajtkészítésből élnek, ez a legfőbb bevételük. Télen, ha a havas évszak beköszönt, téli szálláson élnek, de nyáron folyamatosan a hegyoldalakat járják, és éjszaka az esztenákon alszanak. Hajnalban, fejés után aztán elhagyják az esztenát, és újabb legelőre viszik a juhokat. A juhok annyian vannak, hogy a nyári legeltetés során több nyájra osztják őket. A megellett, bárányaikat nevelő anyákat reggel és késő délután fejik, míg az üresen maradt anyák külön nyájban legelnek a kosokkal. A két puli ott jártamkor az üres anyák és kosok nyája mellé volt beosztva. A kövér legelő szó szerint értendő, hiszen a levegő fent a hegyen olyan párás, hogy felérkezve csatakokban állt a hajamon a víz. Tehát a különbség kézzelfogható és tapintható volt a síkvidéki, alföldi táj között, ahonnan a Pulik származtak, és az emelkedőkkel és kaptatókkal teli hegyvidék között, ahol éltek. Ez utóbbi kategóriákkal nehezebb kenyér.

pilirepatr_1_1.jpg

Kérdések

Már az előző részben utaltam néhány dologra általánosságban; kérdésekre, amelyekre a válaszokat keresem a puli repatriálása során. Számtalan ilyen kérdés van, és a teljesség igénye nélkül összeszedetten a legfőbbek ezek közül a következők.

  • A saját kutyáinkon túllátva képes-e a puli, mint fajta, a mai modern, kitenyésztett valóságában megfelelni ősi mesterségének, foglalkozásának? Alkalmas-e erre, egyáltalán képes-e rá, vagy már a XXI. század civilizált követelményei elszakították ettől?
  • Mennyiben különbözik az ősi közegében terelő puli viselkedésében, testfelépítésében, kondíciójában és külső megjelenésében a mai, hétköznapi (nem kiállításra kiglancolt) pulitól? Van-e eltérés a civilizációtól távol, nyáj mellett terelő puli és a modern társadalomban élő, mindennapi puli között?
  • Kell-e a mai táplálék-kiegészítők meglétéhez, speciális életkörülmények biztosításához hozzászokott pulinak nélkülöznie a birkák mellett, a legelőn?
  • Mennyiben változtatta meg az eredeti foglalkozás a pulit jellemében és küllemében ahhoz képest, amit ma általában látunk, tapasztalunk ma, ha a pulira gondolunk? Mennyire és miben változik meg ez a kép?
  • Tömérdek szakirodalom, tudományos, illetve szépirodalmi mű emlékezik meg a puli terelő képességeiről. Igaz-e a terelő-legenda? Valóban igaz-e a puli szó jelentése, hogy "támadva terelő"?
  • Hogyan és miként tanítják vagy szoktatják a pulit a nyájhoz, birkákhoz? Tanítják-e egyáltalán, vagy a tapasztalt kutyáktól lesi el a terelést?
  • Mi számít értéknek, és minek van becsülete a juhok mellett - ahhoz képest, amit ma annak vélünk? Mennyire rugaszkodtunk el mi, városi emberek az ősi értékektől?

A megszületett pulik nagy részének életében az első pár hónapos kor sorsdöntő, hiszen a kiválasztás javarészt ekkor történik. Erre utaltak az előző részben is sorok. Egyik legfőbb kérdésem, amire a választ kerestem, az, hogy azok a kölykök, akik ebben az életkorban a legrátermettebbeknek ítéltetnek, vajon megfelelő nevelés mellett beváltják-e a hozzájuk fűzött reményeket. „Legrátermettebb” alatt azt értem, hogy már ennyi idős korban magabiztosak, kezdeményezők, határozottak, motiválhatók, élénk vérmérsékletűek. A megfelelő nevelés már összetettebb tényező, csakúgy, mint a terelés vizsgálata. Mivel élő állatokkal való használatról van szó, ezért fontos, hogy a terelésre szánt puli a jászol mellett növekedjék, és a nyájjal élje mindennapi életét, hogy belenőjön a feladatba, és a lehető leghamarabb magába szívja azt a tudást, ami ehhez a mesterséghez szükségeltetik. Ezek a kérdések foglalkoztattak akkor is, amikor a repatriálás gondolata felvetődött. Természetesen ennyi kérdésre nem lehet választ kapni egyetlen látogatás alatt, de nézzük meg azt, hogy melyekre milyen választ kaptam a személyes találkozáskor!

Ne érj hozzám!

Felérkeztünk a hegyoldalba. A hegytetőket már szinte teljesen fedett erdő borítja, és a nyáj elterülve, az erdő alatt legelt, mikor már messziről kiszúrtam a juhász mellett a két pulit. Alig vártam, hogy szívrepesve a közelükbe érjek, és megölelgessem őket, mint ahogy szoktam is, ha a tőlünk elszármazott pulikat meglátogatom. Legnagyobb meglepetésemre kitárt karjaim nagy morgást váltottak ki a pulikból: mivel egész nap a juhok mellett vannak, nem szívlelik az idegen betolakodót. Nem ölebek, és nincsenek babusgatva, hanem dolgoznak, és egész álló nap azzal az emberrel vannak, aki a gazdájuk. Megmorogták a feléjük nyúló kezem: jelezték, hogy idegen vagyok a számukra, és ezt nem kéne. Ugyanakkor úgy néztek a juhászra, Ozsváth Tiborra, mint az Istenre, és lesték minden mozdulatát, szeme villanását. Ha lehajolt hozzájuk, a két puli rögtön az ölébe mászott, hízelgett. Elmúlt tehát Rasztari Fokos és Fecske, már a múlté a két kölyök puli, hiszen ők már Rigó és Ügyes. Hívónevükön Rigó a kan, és a szuka Ügyes. A két puli egygazdás, és a gazdájukat követik tűzön vízen át mindenhová. Ha leváltják, s a nyáj mellől el kell mennie, akkor a pulik nem maradnak a juhok mellett az idegennel, hanem mennek a gazdájukkal. Az nem tudható, hogy miként érte ezt el Ozsváth Tibor, de az látszik, hogy Rigó és Ügyes a szeme rezdülését is érti.
Az idegenekkel ugyanakkor nagyon bizalmatlanok, morgósak és nem szívesen viselik, ha ilyen ember téved a birodalmukba. Birodalmuk pedig a falu, és az összes hegyoldal a vidéken, ahol a juhnyáj és gazdájuk jár. Kinézetüket tekintve egészen szokatlan látvány tárult elém, amit a kiállításokra kihízlalt és kicsinosított pulikhoz szokott szemem furcsállott is. A két puli sportos kondícióban van, nagyon szikár, inas, lábasabb és nyurgább, mint a mai társadalomban élő pulik. Viszont mozgékonyabbak és kitartóbbak, szívósabbak is, ami természetes, hiszen dolgoznak. A szőrük nem szorul különösebb ápolásra, hiszen a terelés során a tincsek közé ragadt bogáncsot, toklászt, füvet maguk szedik ki a fogaikkal, megszabadítva tőle a puli bundát. Mivel még csak nyolc hónaposak, végleges szőrköntösük még nem alakult ki, hanem éppen az átmeneti állapot időszakában vannak a kölyök- és a felnőtt szőr között. Táplálkozásukat tekintve nem nélkülöznek, mert birkahúson, puliszkán és juhtejen élnek. A gazdájuk foglalkozásából adódóan minden nap sajtadagban részesül a fejt tejből, ám ez nekik annyira mindennapi, megszokott étel, mint nekünk a kenyér, ezért a juhász napi sajtadagja sokszor a két pulié! Ezt azért fontos megjegyezni, mert az ottani emberek szemében a juhsajt érték, hiszen ebből élnek. Ugyanúgy érték és becsülendő, mint a jól dolgozó terelőkutyák! Megtapogatni "csak úgy" nem tudtam a pulikat, de a juhász kérésemre megmutatta, hogy a fogazatuk korrekt és komplett, a szemük és az ínyük bogárfekete, és betonkeménységű az izomzat a hátukon, nyakukon és a combjaikon. Kell is ez a vérmérséklet a juhok mellé, és ez a kondíció ezekre a legelőkre, mert sokszor fent a hegy tetején legeltet a pásztor, és a meredek hegyoldalon a pulit küldi téríteni a juhot. Ezek a meredek hegyoldalak sokszor még az embernek is tüdőfakasztóan nehezen járhatók.

 

-folytatjuk-



nyitókép: tari

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)