Őrző védők, schnauzerek, molosszerek
A gigantikus gall I.
Bordeaux-i dog
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Balaskó Norbert  |  2009. május 05.

A gigantikus gall I.

A bordeaux-i dog láttán a legtöbb emberben meghűl a vér, pedig napjaink bordeaux-ija már meglehetősen távol áll az egykoron messze földön rettegett ókori hadikutyáktól. El lehet képzelni, mit érezhettek azok a katonák, akiknek több száz ilyen ebbel kellett fölvenni a harcot a véres csatatéren...Az ókori hadikutyák bölcsője - melyeknek használatában különösképpen az asszírok jeleskedtek - a közel-keleten ringott.


Tömegével vetették be őket a harcokban, bizonyos források ezres nagyságrendben említik őket. Már a kinézetük is félelemkeltő volt. Az amúgy is hatalmas méretű, roppant csontozatú és izomzatú, széles fejű kutyákat bőrvérttel szerelték fel, hogy védjék őket a tőrök, lándzsák, szabják, nyilak döféseitől, míg nyakörvükre szögeket, pengéket erősítettek, hogy a lehető legnagyobb pusztítást végezzék. Az így feldíszített ebeknek nemcsak a kinézete volt veszélyes. Kemény, agresszív állatok voltak, amelyek az ördögtől sem rettentek meg. Bárkivel és bármivel harcba szálltak, ráadásul célirányosan ember elleni támadásra is képezték őket. Alkalmazásuk során gyakran a gyalogság előtt végeztek tisztogatást az ellenség soraiban, de bevett szokás volt az is, hogy előkelő gazdájuk oldalán harcoltak, jelentősen megnövelve annak esélyeit a csatában.

Obelix az arénában

A mai Franciaország területén egykor élt kelták, azaz a gallok is rendelkeztek saját hadikutyákkal, melyeknek eredetét egyes kynológusok az ázsai hadikutyákig vezetik vissza. Ezeknek a kutyáknak nemcsak a harcokban vették hasznát, hanem nagyvadak (vaddisznó, medve, bölény) vadászatain is. Ezen kutyák leszármazottaival kerültek később kapcsolatba a Franciaországba kerülő angol masztiffok. A keresztezéseikből származó kutyák idővel egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, mint vadász- és őrkutyák. Zömében persze nemesi családok tartották őket, amiért a kutyák később nagy árat fizettek: a francia polgárháború idején - mikor a felkelők tömegével dúlták föl a nemesi családok birtokait - a gazdáik védelmére kelő kutyák legtöbbjét lemészárolták, sokszor az emberekkel együtt. A túlélők az emigráció keserű kenyerén osztoztak tulajdonosaikkal, mely helyzetben természetesen szó sem lehetett tenyésztésről, legfeljebb vegetálásról. Faramuci módon a fajtát a Bordeaux vidékén népszerű állatviadalok mentették meg, ahol kiválóan szerepeltek az egykori hadikutya leszármazottak, melyek későbbi nevüket is innen kapták. Az első kutyakiállításon, 1863-ban nyolc ilyen kutya szerepelt Dogue de Bordeaux, azaz bordeaux-i dog néven. A francia kutyaszakértők kezdetben fanyalogva fogadták a fajtát. A bordeaux-i dogok tervszerű tenyésztése 1890-től kezdődött. Pierre Megnin, a fajta korábbi kritikusa és Kunstler professzor, a bordeaux-i Anatómiai Tanszék vezetője közösen megírta 1911-ben a fajta standardját, melyet az FCI 1913-ban el is fogadott, majd Raymond Triquet és Philippe Serouil klubelnök 1993-ban dolgozta át azt olyanná, ahogy a mai napig érvényben van. A bordeaux-i dognak - mint hatalmas testű kutyának - egyik világháború sem tett jót, konkrétan majdnem kipusztult. Hazáján kívüli (viszonylagos) népszerűsége a 80-as évektől számítható. Napjainkban Németországra, Hollandiára, Spanyolországra és az USA-ra igen jó minőségű állomány jellemző.

bordeauxi_fajta.jpg

Hooch lenyomja Amerikát

A közelmúltban ismét levetített, majdnem 20 éves mozifilm, a Turner and Hooch (roppant szellemes magyar címe: Egyik kopó, másik eb) ismét közelebb hozta az emberekhez a bordeaux-i dogot. Bár én személy szerint libabőrös leszek a Beethoven, a Kutyám, Jerry Lee, a Rex felügyelő és egyéb, az örökkévalóság számára celluloidszallagra rögzített műremekektől, a fent említett film kivételt képez az "übergagyi állatos matinéfilmek" sorában. Persze ízlések és pofonok, de ebben a filmben láttam kutyát valóban és igazán jól színészkedni. A Hooch-ot alakító Beasley annyira hiteles, annyira emberi, ugyanakkor annyira bordeaux-i volt, hogy az teljesen lenyűgözött. Nem emlékszem még egy olyan kutyára, mely nemcsak tökéletes átéléssel, de ennyire plasztikusan lett volna képes ábrázolni oly széles spektrumot átfogó érzelmi skálát, melyet a történet szerint megél. Csodálatos arcjátéka hűen tükrözött dühöt, hűséget, csibészséget, fájdalmat, magányt és bizalmat. Mindez nyilván kiképzőjét és a rendezőt is dicséri, de ezzel együtt igazságtalan volna elvitatni Busley érdemeit. Hogy a filmben szereplő kutya egyénisége markáns és nehezen feledhető, az tagadhatatlan, de felvetődhet a kérdés: mennyire fest hiteles képet a bordeauxi dogról? A gall masztiffnak a gazdája iránt érzett - molosszusokra jellemző - hűsége és ragaszkodása legendás. Más fajta is magáénak tudhatja persze mindezt, de ami egy borostyánszemeit gazdáján nyugtató szetter esetében magától értetődő, azt még megkapóbbá varázsolja a bordeaux-i marcona megjelenése. Korábban már említett arcjátéka - mint minden "nyomott orrú" fajta esetében - sajátos bájt kölcsönöz a kutya szeretetreméltó egyéniségének. Természetesen sokakat megrémiszt hatalmas széles feje és óriási állkapcsa, melyet a modern bordeaux-i mára már nem elsősorban az ellenség megragadására, hanem a boldogságában arcán elterülő széles mosoly kifejezésére használ. A bumfordiság sem áll tőle távol, ámbátor mindez nála arányossággal ötvöződik. Roppant csontozata, masszív izomzata tökéletesen harmonizál óriási fejével. Persze ilyen fizikummal nem várhatunk el tőle agarakra jellemző kecsességet és eleganciát, ugyanakkor a bordeaux-i mindezek ellenére nem nevezhető lusta, tohonya alaknak. Megfelelő tartási körülmények és mozgatás mellett impozánsan atletikus alkatúvá fejlődik, aki igenis tud lendületesen és - rövid távon - akár gyorsan is mozogni. Az oly előszeretettel ábrázolt nyálcsorgatás ugyanakkor messze túldimenzionált, de persze nem várhatjuk, hogy egy amerikai filmvígjáték - mely műfaj előszeretettel operál az "emésztőszervi kiválasztás különféle végtermékeivel" - nélkülözze az efféle kellékeket. Maradjunk annyiban, hogy a valóságban a bordeaux-i dog, hasonló arcberendezésű fajtákkal együtt, talán egy árnyalattal látványosabban nyálzik, mint hosszabb orral megáldott társai, de nem csorgat el ipari mennyiségű emésztőnedvet, ahogyan azt az alkotók szerették volna érzékeltetni.

Modern molosszus

Sok kynológus a bordeaux-i dogot azon néhány fajta között tartja számon, amelyek a legeredetibb formában őrizték meg az ókori hadikutyák megjelenését. Napjainkban már valóban szinte csak a megjelenés megőrzéséről beszélhetünk, hiszen a legendás ősök agresszivitása, már-már vérszomjas karaktere - szerencsére - távol áll a modern bordeaux-i dogtól. Erről beszédesen tanúskodik a Spanyol Molosszer Klub egyik rendezvényén elvégzett képességvizsga eredménye, mely szerint az összes felvonultatott fajta, masztiff és masztiff-leszármazott nagy része szinte egyáltalán nem mutatja azokat a tulajdonságokat, melyek a egykoron az ősi hadikutyák jellemzői voltak. Nem meglepő ez a tendencia, hiszen szinte minden fajta esetében tapasztalunk hasonló jelenséget. Egyesek szerint bizonyos belső tulajdonságok tompulása, elvesztése kifejezetten káros jelenség. De biztosan így van-e? Valóban szükség volna olyan hatalmas méretű, óriási erejű, vad ebekre, melyeket csak két ember tudna pórázon vezetni (ahogyan egykori őseikkel tették)? Meggyőződésem szerint nem. Nem azt a világot éljük. Életünk, életterünk, értékrendünk, szabályaink átalakultak. Lehet vitatkozni ennek előnyén, hátrányán, de így van. Manapság az ember jobban teszi, ha előzékenyen kaput nyit a betörőnek, esetleg udvariasan felkéri a távozásra, szigorúan ügyelve arra, nehogy véletlenül megbotoljék és a tőlünk eltulajdonított tárggyal kárt tegyen magában, mert akkor mehetünk mi a bíróságra vádlottként... Szóval ilyen világban hiába tartunk/ tartanánk értékeink védelmében valóban hatékonyan fellépő, rettenthetetlen őrkutyákat. Ha azok szolgálatteljesítés közben megsebezik az illetéktelen behatolót, a törvény szigora jó eséllyel ránk sújt le, négylábú testőreinket pedig halállal fenyegetik. Ne ringassuk magunkat illúziókba! Manapság a kutya önmagában (legyen akárhány, akármilyen vad stb.) nem jelent védelmet. Ahová egy gazember nagyon be akar menni, oda bemegy, s az őrkutyák kiiktatására mérget, gázsprayt, kést, pisztolyt vagy furkósbotot használ. Manapság a házőrző kutya funkciója is átalakult. Sokkal többet ér, ha ugatásával jelez - és ezáltal felzajongja a környéket -, vagy mint a bordeaux-i dog, puszta megjelenésével rettenti el az alkalom szülte próbálkozókat. Mindazonáltal további előny is származik abból, hogy a mai molosszusleszármazottak - így a bordeaux-i dog is - sokkal béketűrőbbek elődeinél. Sajnos szomorú, ám valós jelenség, hogy sokan teljesen felkészületlenül vágnak bele a kutyatartásba, nemritkán ilyen kaliberű kutya tartásába is. Mások torz jellemük hiányosságai, vagy ivarszervi fogyatékosságuk kompenzálására választanak ilyen ebeket, melyeket aztán igyekeznek saját karakterükre formálni, hogy közelebbi vagy távolabbi környezetüket riogathassák velük. Ebből a megközelítésből kifejezetten szerencsés, hogy napjaink bordeaux-i dogja békés, nyugodt, már-már flegmatikus alaptermészetű. Családjában hatalmas, gyengéd mackó, akinek pingpongasztal méretű hátán fogócskázhatnak is a lurkók. Ezzel együtt ne vegyük félvállról a bordeaux-i védőkészségét! Ha sikerül béketűréséből kizökkenteni, ott kő-kövön nem marad. Imponáló mérete ellenére kellőképpen atletikus ahhoz, hogy roppant testét meglepő robbanékonysággal lendítse mozgásba. Nyilván e téren nem vetekedhet egy belga vagy német juhászkutyával, de egy embert még így is könnyedén utolér, és letaglózza iszonyatos méretével és lendületével. Ha pedig az egykoron vaddisznó és bölény megragadására való állkapcsa összezárul valakin, ott bizony szem nem marad szárazon...

- folytatjuk -


 



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)