Terrierek
Terrierek
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
kutya.hu  |  2004. február 10.

A terrierek csoportjába pillanatnyilag 44 hivatalosan elismert fajta tartozik, ebből 26 Nagy-Britanniában, illetve Írországban alakult ki. Pontosabban 27, de a jack russel terriert az FCI ausztrál fajtává nyilvánította).


A legtöbb terriert arra tenyésztették ki, hogy zsákmányát  patkányt, rókát, borzot stb. még a föld alá is kövesse és megölje. Erre utal nevük is, a latin terra szó földet jelent. Habár a századok során a terrier fajták is változtak, külsejük elegánsabbá, finomabbá vált, ha arra kerülne a sor, ma is ugyan olyan jól végeznék eredeti munkájukat, mint mondjuk az 1800-as években. A terrierek ma is szenvedélyes, temperamentumos, bátor és intelligens, az emberekkel szemben pedig nagyon barátságos kutyák.

A terrierek korabeli szelekciós szempontja első sorban munkaképességük volt. A nagyon hasonló típusú kutyák, szerte a brit szigeteken, az idők során némileg különbözni kezdtek egymástól, alkalmazkodva a földrajzi viszonyokhoz és gazdáik igényeihez. A kialakuló fajtákat legtöbb esetben szűkebb hazájukról  egy faluról, birtokról vagy megyéről nevezték el.

 

A határvidék kutyái

Négy fajta szülőföldje az úgynevezett Border country, vagyis a skót-angol határvidék. A legrégibb munkaterrierek közé tartozik a Lakeland terrier, mely Lake körzetből származik, közelebbről Cumberland-ből. Feltételezik, hogy a fajta már legalább 100 éve létezett, mielőtt hivatalos nevet kapott volna. Korábban Patterdale vagy Cumberland terrierként vált ismertté. Mielőtt még a klasszikus kutyafalkák és az igazi sportvadászat kialakult volna, a lakeland őseit a hegyekben gazdálkodó farmerek tartották, párosával vadásztak velük a juhaklokat fosztogató rókára. Egy helyi kiállításon, Kersurck-ban alakult meg az első fajta klub, 1912-ben. A hamarosan kitörő világháború miatt azonban semmit sem lehetett hallani a fajtáról egészen 1921-ig, mikor szintén Cumberland megyében, Whitehavenben összeült kilenc úr Thomas Hosking vezetésével, és szeretett fajtájuknak a lakeland terrier nevet adták, és megfogalmazták a fajtaleírást is. A Bedlington terrier a hasonló nevű bányászvárosból származik, Northumberland megyéből. Korábban Rothbury terriernek hívták, majd az 1820-as években hivatalosan is elnyerte jelenlegi nevét. Egy bedlingtoni úr, Joseph Ainsley két saját tulajdonú Rothbury kutyáját, Coates Phoebe-t és Anderson's Pipert párosította 1825-ben, s az ebben az alomban született kant, Ainsley's Pipert nevezték elsőként Bedlington terriernek. Az angol Bedlington Terrier Klub 1877-ben alakult. A Dandie Dinmont terrier is a skót határvidékről származik, Cheviot dombságról. Már 1700 körül önálló fajtaként említik. Vidra- és borzvadászatra használták ezeket a bátor kis kutyákat, akiket Sir Walter Scott is megörökített 1814-ben megjelent "Guy Mannering" c. művében. A könyvben szereplő Dandie Dinmont nevű farmernek - aki a valóságban talán Mr. James Davidsen lehetett a Hawick közeli Hindleeből hat rettenthetetlen kutyája volt: Öreg Bors, Öreg Mustár, Fiatal Bors, Fiatal Mustár, Kis Bors és Kis Mustár; mindannyiuk a fajta ma is meglévő két színváltozatáról kapta nevét. Mint neve is mutatja, a border terrier a határvidék negyedik fajtája, ő is Cheviot dombságon alakult ki. A XIX. század közepén szinte minden tanyán megtalálható a border terrier, hiszen a határmenti dombok elhelyezkedésükből kifolyólag - mérföldekre minden lakott területtől - csak úgy hemzsegtek a vidékre jellemző, igen erőteljes felépítésű rókáktól. A háziállatokat megvédendő, szükség volt egy olyan terrierre, mely hosszú lábával képes a lovat is követni, de azért elég kicsi ahhoz, hogy ha kell, a föld alatt is üldözze a rókát. Míg az Angol Kennel Klub nem regisztrálta elismert fajtaként 1920-ban, a border terrier szülőföldjén kívül szinte ismeretlen volt a nagy többség számára, azonban a helyi mezőgazdasági egyesületek kiállításain mindig nagy számban szerepelt.

 

Anglia

A ma már nem létező óangol fekete-cser terrier kiváló patkányölő kutya volt. Manchester körzet azonban híres volt a szegény emberek sportjának nevezett patkányölésről és a coursingről (nyúlvadászat), ezért John Hulme ezeket a terriereket whippetekkel keresztezte, hogy olyan kutyái legyenek, melyek mindkét sportban megállják a helyüket. Ezt az új típust sokáig csak fekete-cser terriernek nevezték, majd 1860 körül kapta a Manchester terrier nevet, mikor a város kimondott tenyésztési központtá vált. Az angol toy terrier leginkább a Manchester terrier "kicsinyített" változatának nevezhető. A toy terrier pályafutása gyorsan felívelt, a hölgyek kedvenc ölebévé vált, azonban hamar kiment a divatból, napjainkban is alig ismert fajta. Az angol toy terrier elnevezést követően hívták toy black and tan, majd miniatűr black and tan terriernek is, majd 1962-ben az eredeti elnevezéshez visszanyúlva, elnyerte ma is használatos nevét. Amerikában toy manchester terriernek nevezik.

Norwich városa és Norfolk grófság egymás mellett fekszenek Kelet-Angliában. A körzet szántóföldekben bővelkedik, a legelőket klasszikus angol sövény választja el egymástól: ideális terep egereknek, patkányoknak, nyulaknak, egyszóval minden olyan kártevőnek, mely óriási gondot okoz a parasztoknak, ha nem tudnak hatékonyan küzdeni ellene. De Norwich környékén is akadtak kicsi, ügyes, vörösesbarna kutyák, akik rövid pórázon tartották a rágcsálókat, és e munkakörükben nagy hírnévre tettek szert. A korai tenyésztők egyike volt Jodrell Hopkins, aki egyetemi tanulmányai befejeztével béristállót alapított a Trumpington Street-en. Bevételeinek nagy része azonban nem a lovakból származott, hanem egy "Doggy" Lawrence névre hallgató úrral közösen vezetett vállalkozásból: aprócska vörös terriereket adtak el az egyetemistáknak, ugyanis kifejezetten divattá vált ilyen kutyát tartani, melyeket a vállalkozás telephelye után Trumpington terriereknek neveztek. 1930-ban a körzet kis vörös kutyáit általában norwich terriernek nevezték, álló vagy lelógó füllel, de a tenyésztők többsége inkább az álló fület részesítette előnyben. A Kennel Club 1932-ben ismerte el hivatalosan a fajtát norwich terrierként. Eddig a dátumig a tenyésztőket elsősorban kutyáik vadászösztöne érdekelte, de a hivatalos regisztrációval a fültartás elsődleges fontosságot kapott. Az első fajtaleírás még mindkét variációt engedélyezte, de mindkét típus önálló fajtaként fejlődött, mindkettőnek megvoltak a maga hívei, míg 1964 szeptemberében a Kennel Club engedélyezte a szeparációt. A felálló fülű egyedek megmaradtak Norwich terriernek, a lelógó fülűek pedig a Norfolk terrier elnevezést kapták.

A Parson russel terrier névadója, a vadászó tiszteletes, John (Jack) Russell (1795-1883), szenvedélyes vadász és terrier-szakértő, neves foxterrier-tenyésztő Devonshire-ben élt. A tiszteletes foxterriereket tenyésztett, azaz szó szoros értelemben vett rókavadász terriereket. (fox=róka). Egyes tenyésztők azonban már az ő idejében szabályozott tenyésztésbe kezdtek és azon fáradoztak, hogy a foxterrier névvel illetett fajtának egységes, szép külsőt kölcsönözzenek. Más tenyésztőket ezzel szemben továbbra is a kutyák teljesítménye érdekelte elsődlegesen, közéjük tartozott természetesen John Russell is, aki bár a Kennel Klub alapítói közé tartozott, saját terrier-vonalait ott sohasem regisztráltatta és így sohasem állította ki kutyáit, holott ő maga volt az első Kennel Klub által rendezett kiállítás egyik bírója (London, 1974). Röviden, míg a foxterrier világmérető ismertségre tett szert, szinte divatkutyává válva, a Jack Russell az maradt, ami mindig is volt: egy egyszerű kis vadászterrier, a "szép az, ami szépen dolgozik" mottó alapján tenyésztve. Az FCI 1990-ben ismerte el a Parson Jack Russell terriert, majd 2000. december 14-én hivatalosan is ketté vált a fajta: a rövidlábú példányok a Jack Russel nevet kapták, míg a hosszúlábúakat Parson Russell terrierként sorolták be.

A terrierek legnagyobbika, az Airedale terrier Yorkshire megyében alakult ki, az Aire folyó völgyében. Az Aire a legelőkkel tarkított Pennine hegységben ered, és egy szénben gazdag iparvidéken, az Aire völgyében folyik tovább, majd az Ouse-ba torkollik, utolsó 60 kilométerén hajózhatóvá szélesedve. Az itt élő bányászoknak, vadászoknak, farmereknek és állatkereskedőknek olyan egyszerű, kemény, ügyes és sokoldalú kutyára volt szüksége, melyet bármilyen célra megbízhatóan alkalmazhattak, mely egyaránt volt kiváló vadász szárazon és vízen, a fácán mellett megfogta a patkányt is, vagy akár képes volt marhát terelni. Ezeket a kutyákat sokáig working vagy waterside terriernek hívták, de a megyében fekvő Bingley városának nevét is viselte egy ideig a fajta, majd elsőként dr. Gordon Stadles nevezte airedale terriernek, 1878-ban. A Kennel Club 1886-ban kezdte ezen a néven törzskönyvezni a fajtát. Yorkshire megye nevét viseli az aprócska, de annál hosszabb szőrű yorkshire terrier. Sok angol és skót fajtával ellentétben, ez a kis terrier kezdetben a szegény emberek kutyája volt. őseit minden bizonnyal orvvadászatra is használták. Vadászni és vadászkutyát tartani csak az arisztokratáknak volt joga a korabeli Angliában, de azért a szegény családok ebei is zsákmányoltak olykor-olykor némi vadat gazdájuk asztalára. Az már csak feltételezés, hogy talán a szövetekkel való munka ösztönözte a korabeli, már városban élő tenyésztőket, hogy kutyáiknak is csodálatos, hosszú, szép színezetű szőrzete legyen. Érdekesség, hogy a bányászok nemcsak rágcsálóirtásra használták kutyáikat. Kistermetű ebeiket magukkal vitték a föld alá is, ahol a kiváló szaglású és hallású jószágok izgatottan, hangos ugatással jelezték a sújtóléget, az életveszélyes és robbanékony gázkeverék legelső jeleit. Kutyáiknak köszönhetően a bányászok még a tragédia előtt a felszínre menekülhettek. A fajta "ősatyjának" Huddersfield Bent tartják, aki 1865-ben született, és 74 kiállítási győzelem után 1871-ben pusztult el egy sajnálatos balesetben. A yorkshire terrier még "Broken-Haired Scotch Terrier" néven kezdte kiállítási karrierjét 1861-ben, majd 1886-ban már yorkshire terrier néven ismerték el hivatalosan ezt a kistermetű, acélkék-cser színű terriert.

A foxterrier nevet először XIV. századi feljegyzések említik. Igen kedvelt kutyája volt az angol vadászoknak, elsősorban falkavadászatokon használták. Ez az első hallásra meglepőnek tőnő feladatkör természetesen nem a kopók munkáját jelentette. A foxit a falka segítőjeként alkalmazták, hogy kihajtsa a rókát földalatti búvóhelyéről, hogy a falkának legyen mit egyáltalán hajtania. A róka üldözése már a kopók feladata volt, a foxi ezalatt a lovasok nyeregtáskájában utazott. Ha a zsákmány újból bemenekült egy kotorékba, ismét a foxinak kellett kikergetnie, vagy ha úgy hozta a vadászok kedve, megölnie azt. A falkavadászat mellett a fajta hétköznapi feladata a kártevő rágcsálók irtása volt az istállókban.

A vadászok számára természetesen kutyáik munkabírása és teljesítménye volt a legfontosabb, küllemileg csupán a színre ügyeltek annyiban, hogy a fehér jegyekkel rendelkező példányokat részesítették előnyben, mert ezeket nehezebb volt a vaddal összekeverni és esetleg véletlenül lelőni. Valószínűleg a drótszőrű változat létrehozását az a cél motiválta, hogy az amúgy is szívós kis kutyák még ellenállóbbak legyenek a szúrós, tüskés aljnövényzetet és az időjárást illetően, ezért keresztezhették a simaszőrű egyedeket egy már nem létező terrier-típussal, a Wire-Haired-Terrierel. Egyes vélemények szerint a simaszőrű és drótszőrű foxterrier - bármennyire is egyforma napjainkban a két szőrváltozat - teljesen különböző ősökre vezethető vissza. A simaszőrű foxi ezek szerint inkább Cheshire és Shropshire grófság területén alakulhatott ki különböző terrier típusú kutyákból, illetve ezek beagle-vel, bullterrierrel, sőt agárral történt keresztezéseiből, míg a drótszőrű foxi eredete Wales, Derbyshire és Durham területéhez köthető. A nagyobb testű drótszőrű foxterriereket egy adott alomtól származtatják, a simaszőrű Jock és a drótszőrű Trap párosításából. Trap ismeretlen származású szuka volt ugyan, de egyértelműen drótszőrű. Nagy-Britanniában 1870-ben ismerték el önálló fajtának a foxterriert.

 

Bulltípusú terrierek

Az angol bullterrier atyja, James Hinks Birmingham-ben élt. Két kiindulási fajtája a harcedzett bulldog és az elegáns angol fehér terrier volt. Hinks célja az volt, hogy ötvözze a terrier vakmerőségét a bulldog makacsságával. A céltudatos tenyésztés és szelektálás egy nagyon összetett karakterű kutyát hozott létre. A bullterriernek magas a fájdalomküszöbe, nagyon bátor, vakmerő és kitartó, de egyidejűleg nagy barátságban van az emberrel. Fontos tudni, hogy Hinks tenyészetét kezdettől fogva kiállításokon is bemutatta. A bullterrier azok közé a fajták közé tartozik, melyek már az első angol kiállításokon is részvettek, és melyeket már az elején tervszerűen, egy adott fajtaleíráshoz igazodva tenyésztettek. Tagadhatatlan, hogy a fajta bölcsője a pit volt, de a tenyésztők már nagyon korán azon fáradoztak, hogy a fajta példányai ne csak a kitűzött (harci) feladatnak feleljenek meg, hanem vonzó kiállítási kutyává váljanak. A gladiátorból fehér lovag vált. Mivel a bullterriert a bulldog különböző terrierekkel történő keresztezéseiből alakították ki, kezdettől fogva léteztek kisebb mérető bullterrierek is, sőt kezdetben ezek voltak többségben. A Miniature Bull Terrier Club 1939-ban, Richard Glynn ezredes vezetésével alakult A staffordshire bullterrier az angol bullterrierhez hasonlóan, bulldogok és terrierek keresztezéséből alakult ki, ezért e fajta szűkebb hazáját is Birmingham környékére tehetjük. Sokáig harcikutyának használták. Amikor a Cruelty to Animals Act” 1835-ben illegálissá nyilvánította az állatverekedtetéseket, egyelőre csak a bikákat és medvéket mentette meg e szörnyű látványosságtól. Szerencsére lassan, de biztosan győzött az állatvédelem, és az 1902-as évektől kezdve véglegesen konszolidálódott a staffordshire bullterrier tenyésztése, és már a 30-as évektől egyre nőtt a fajta iránti érdeklődés, az egykori harcikutyából kedvelt kiállítási kutya vált. 1935-ben megalakult az önálló fajtaklub, és a Kennel Club még ebben az évben önálló fajtaként ismerte el az angol staffordshire bullterriert, mely hazájában napjainkban is a legnépszerűbb fajták közé tartozik.

 

Skócia

A XIX. század elején, az angol-skót határvidéktől északra található terriertípusokat egyszerűen csak skót terriereknek hívták. 1873-ban választották szét ezeket a kutyákat Dandie Dinmont terrierekre és Skye terrierekre a ma cairn, skót és west highland white terrierként ismert fajták az utóbbi csoportba tartoztak. A mai skót terrier őse 1881-ben a keményszőrű skót terrier (Hard-haired Scotch Terrier) elnevezést kapta, mely két évvel később változott egyszerűen skót terrierre. Ennek ellenére sokáig az Aberdeen terrier megjelölés volt használatos, mivel ez a város akkoriban a skót terrier-tenyésztés centruma volt. 1882-ben megalakult az első angol Skót Terrier Klub, melynek elnöke J. B. Morrison volt, az első skót terrier standard megalkotója. A west highland white terrier kitenyésztőjének Malcolm ezredest tartják, állítólag ő adta a fajtának a ma is használatos elnevezést, de saját bevallása szerint a tenyésztői munka oroszlánrészét apja és nagyapja végezte. Az ezredesnek egész kennelre való fehér terriere volt, kiállításra 1900 táján vitte először kutyáit. A Malcolm-család az Argyllshire-i Poltalloch-ból származott. Egyébként Argyll hercegének uradalmában, Roseneathben is a Malcolm-féle típushoz hasonló kutyákat használtak, de itt persze Roseneath terriernek hívták a kis fehér ebeket. A westit róka-, borz- és vidravadászatra használták, s azért lett fehér színű, hogy hajtás közben véletlenül se tudják összekeverni a vaddal és ezért tévedésből lelőni. 1907-ben az Angol Kennel Klub is elismerte önálló fajtaként a westit. A mai típus a második világháború óta állandósult.

Az egyik helyi legenda szerint, amikor II. Fülöp spanyol király 1588-ban legyőzhetetlen armadát küldött Anglia ellen, a viharba keveredett hajók hajótörést szenvedtek Skócia partjainál. A túlélők között spanyol kutyák is voltak, melyek Skye szigetén frigyre léptek a helybéli ebekkel - egy új fajtát létrehozva, a szigetről elnevezett Skye terriert. A fajta leghíresebb példánya minden bizonnyal a hőséges Bobby, aki 14 éven át gyászolta gazdáját. A földműves 1858-ban halt meg Edinburgh-ben. Kutyája követte a gyászmenetet, majd a temetés után ura sírjánál maradt, és attól a naptól kezdve minden áldott éjszakát ott töltött. Kutyaszerető emberek etették, sőt a polgármester fizette utána a kötelező ebadót. Mikor 1872-ben a hőséges skye terrier maga is meghalt, Burderr-Couttes bárónő egy kis síremléket emeltetett Greyfriars templom közelében.

A cairn terrier kialakulása is elsősorban Skye szigetéhez kötődik, így nem csoda, hogy 1910-ig rövidszőrű skye terriernek is hívták. Ma használatos elnevezése szülőföldjének sziklás vidékeire utal, pontosabban a cairn szó olyan kőrakást, kőhalmot jelent, mely síremlékként vagy határkőként szolgál. Érdekes, hogy sokáig a brit "stone" (szó szerint kő) mértékegység volt a standard szerint a cairn terrier kívánatos testsúlya, mely 14 font, ráadásul a fajta színei között a kőszikla minden árnyalata megtalálható. A fajta atyjának Martin MacLoad of Drynock kapitányt tartják, Skye szigetéről. MacLoad kapitány nagy sportember és szenvedélyes vidravadász volt a századforduló tájékán. Falkányi ezüst színű rövidszőrű skye terriert tartott negyven éven át, mígnem 1854-ben Kanadába emigrált. A Drynock-kutyákat Mr. John Macdonald tenyésztette tovább, a Bridge of Ose kennel tulajdonosa, szintén Skye szigetén. Macdonald úr Dunvegan kastély vadőre volt, a MacLeod of Macleod klán szolgálatában, több mint 40 éven át. 1917-ből származó levelében azt írja, az elmúlt 70 évben ő és testvére Drynock-kutyákat tartottak. A modern cairn terrier kialakulásában Alastair Campbell és Mary Hawke játszották a legnagyobb szerepet. Az ő kitartásuknak köszönhető, hogy 1910-ben a Kennel Club hivatalosan is elismerte a fajtát és 1912. május 29-én külön regisztert nyitott a cairn terriernek.

 

Wales

A Sealyham terrier kitenyésztője, John Tucker Edwardes kapitány Pembrokshire egy magányos részén, valahol Haverfordwest és Fishguard között töltötte nyugdíjas éveit, a Sealy Ham birtokon. Az Edwardes família már századok óta ezen a vidéken élt, a birtok pedig házasságkötés révén került a családba. Edwardes kapitány kb. 1848 körül, negyvenévesen vonult vissza a katonáskodástól, hogy hátralévő éveit a vidéki sportoknak szentelje. Télen lóháton vadászott rókára kopófalkájával, nyáron pedig terrierekkel egészítette ki seregét, és a környék igen gazdag vidra-, borz- és rókaállományát ritkította. De leginkább azon fáradozott, hogy a helyi terrierváltozatokat olyan fajtává egyesítse, mely a legkisebb veszteség mellett a legnagyobb bátorsággal és kitartással képes elsősorban a borz és a vidra ellen harcolni. Képzeletében egy kicsi és fürge, fordulékony, erős állkapcsú kutya élt, mely elég rövidlábú ahhoz, hogy ellenfelét a legkisebb sziklaüregbe is követhesse. A kapitány 82 évesen, 1891-ben halt meg. Hat hónappal később egyetlen fia is eltávozott az élők sorából, így a család férfi ága kihalt. A kapitány lánya azonban, Mrs. Higgon fenntartotta Sealy Ham birtokot, a kutyákat is tovább tenyésztette (of Sealy kennelnéven), később bíróként is tevékenykedett, sőt ő lett az elnöke az 1908-ban alakult Sealyham Terrier Clubnak. A Kennel Club 1911. március 8-án fogadta el hivatalos fajtaként a sealyham terriert.

1886-ban a Kennel Club külön osztályt nyitott kiállításain a welsh vagy óangol drótszőrű fekete-cser terriereknek. Az első feljegyzés a fajta önálló kiállítási szerepléséről 1884-85-ből származik: a Carnavon Show-ra 21 welsh terriert neveztek, azonban még akkoriban is előfordult, hogy ugyanazt a kutyát old english terrierként és welsh terrierként is kiállították, mint például 1893-ban a jól ismert, sokszoros győztes Dick Turpint. A Welsh Terrier Club 1886-ban alakult, ekkor fogalmazták meg a hivatalos fajtaleírást is. őshazájában, Walesben gyakran falkában tartották, és kizárólag vadászatra használták. Sok családban nemzedékről nemzedékre szállt a kutyák tulajdonjoga is, számtalan falka ősidők óta ugyanahhoz a családhoz tartozott.

 

Írország

Valószínűleg a Kerry blue terrier, a soft coated wheaton terrier (puhaszőrű, búzaszínű terrier) és az ír terrier korabeli példányait egyszerűen csak ír terriereknek hívták.

Az ír terriert Írországban Dare Devilnek, fenegyereknek is nevezik, ami sokat elárul a fajta temperamentumáról. ősei közé tartozhatott a régi black and tan terrier. Az első feljegyzés a fajta kiállítási szerepléséről 1875-ből származik, mikor Glasgow-ban külön osztályt nyitottak az ír terrierek számára. 1879. március 31-én alakult meg az első fajtaklub Dublinban. Az 1880-as években az ír terrier a negyedik legnépszerűbb fajta Angliában. Talán kevesen tudják, hogy az Irish Terrier Club of England 1889-es rendelete vezetett a kupírozás általános tilalmához az Egyesült Királyságban.

A Kerry blue terrier a XIX. század elején még ír kék terrier néven szerepelt, a Kerry nevet Írország egyik megyéjéről - akkor még grófságáról - kapta, ugyanis Kerry grófnő lelkes tisztelője volt e fajtának. 1920-ban alakult meg az ír kennel klub és Angliában is még ebben az évben regisztrálták a fajtát. Az ír parasztok, bérlők nem tarthattak háziállataik védelmére vagy vadászatra ír farkaskutyát, mert ez csak az arisztokrácia kizárólagos joga volt, akárcsak maga a vadászat. Nekik tehát a farmokon lévő kutyákból kellett kiválogatni a marhák és birkák őrzésére, terelésére, rágcsálók írtására és (orv)vadászatra alkalmas példányokat. Ezek a kutyák ugyanakkor teljesjogú családtagként a szobában aludtak, játszottak a gyerekekkel illetve felügyelték is őket.

A soft coated wheaton terrier pontos származásáról nem maradtak fenn írásos emlékek. Ami a fajta modern történetét illeti, dr. G.J. Pierse szponzorálta azt a kampányt, aminek köszönhetően az Ír Kennel Klub hivatalosan is elismerte a puhaszőrű, búzaszínű terriert, és az új-régi fajta 1937. március 17-én debütált az ír Championship Show-n. A Kennel Club (Anglia) 1943 óta regisztrálja a soft coated wheaton terriert.

A terrier fajtacsoport talán legkevésbé ismert tagja a Glen of Imaal terrier. Mint sok más fajta ebből a csoportból, úgy az ír Glen sem új keletű tenyésztési kísérletezések eredménye, hanem sokkal inkább egy régi fajta, melyet azonban hosszú időn keresztül semmibe vettek. előfordulása erősen a kietlen és vad Glen of Imaal környékére korlátozott. E terület földművesei olyan katonáktól származtak, akik földjüket végkielégítésként kapták szolgálataikért a Brit Koronától. Minden velük született ravaszságukat és ügyességüket be kellett vetniük, hogy ezen a durva területen megéljenek. A Glen of Imaal terriernek órák hosszat kellett a szekér mellett futnia, sőt gyakran kutyaverekedtetésekben is részt kellett vennie  ez a szokás szerencsére már a múlté. Mielőtt a fajta megjelent volna a kiállításokon, generációkon keresztül kemény munkában olyan kemény, erős kutyává vált, mint amilyennek ma is ismerjük. Az Ír Kennel Club 1933-ban ismerte el hivatalosan a fajtát, és hamarosan megalakult az önálló fajtaklub is.


 

 

III. fajtacsoport

Írország
- Ír glen of imaal terrier
- Kerry Blue terrier
- Ír soft coated wheaton terrier
- Ír terrier

Anglia
- Airedale terrier
- Angol bullterrier, standard
- Angol bullterrier, miniatőr
- Angol toy terrier
- Bedlington terrier
- Border terrier
- Dandie dinmont terrier
- Foxterrier, drótszőrű
- Foxterrier, simaszőrű
- Lakeland terrier
- Manchester terrier
- Norfolk terrier
- Norwich terrier
- Parson russel terrier
- Staffordshire bullterrier
- Yorkshire terrier

Skócia
- Cairn terrier
- Skye terrier
- Skót terrier
- West highland white terrier

Wales
- Sealyham terrier
- Welsh terrier




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)