Társasági kutyák
A társasági kutyák
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Eifert Anna  |  2013. június 03.

A társasági kutyák

Még kutyásokkal is előfordul, hogy nem veszik igazán "kutyaszámba" az FCI kilences csoportjába tartozó fajtákat. Pedig ők is igazi egyéniségek, s bár méretüknél fogva nem tudnak mondjuk szánt húzni vagy egy rablóval megbirkózni, nekik is megvan a saját feladatuk.


Ők az ember főállású barátai, ahogy nevük is mutatja, a társasági kutyák. Napjainkban egyre kevésbé van szükség a kutya munkájára, hiszen például már nem vadászattal kell napi élelmünkről gondoskodni, így egyre inkább a szeretet nyújtása marad a kutya legfőbb feladata, fajtától, mérettől függetlenül. De talán már a kutya és ember kapcsolatának kezdetén sem a használhatóság volt az elsődleges szempont. Ezt tűnik alátámasztani egy afrikai nomád törzs, mely pusztán szeretetből tartja kutyáit; a törzs tagjai nemhogy vadászatra nem használják őket, de még élelemmel is az emberek látják el kutyáikat.

A társasági kutyák küllemre változatos képet nyújtanak, sőt nagyságuk sem teljesen egyforma - az uszkárokat például négy méretváltozatban tenyésztik - sőt a liliputiak között találkozunk egy Gulliverrel is, az óriás uszkárral (marmagassága 45-60 centiméter.)

A "nyomottorrú" fajták közé tartozik a pekingi palotakutya. Ez a kicsi "oroszlán" barátságos, élénk, intelligens, nyugodt, bátor kutya. Dús, hosszú, egyenes fedőszőrzete vattaszerű aljszőrzetet takar. Magassága 15-25 centiméter, súlya általában 3-5, de legfeljebb 8 kilogramm. Tibetben és Kínában számtalan műtárgyon látható az oroszlán, mint a bátorság, az erő és a hatalom jelképe. Az oroszlántartás azonban meglehetősen nehézkes vállalkozás lett volna, így az ókori Egyiptomhoz hasonlóan, ahol a papok oroszlánok helyett macskákat tartottak, Kínában a kis "oroszlánkutyák" vették át a hatalmas ragadozók helyét. Számtalan legenda szerint Buddhát sok apró oroszlán vette körül, melyek veszély esetén óriási oroszlánokká változtak és megvédték urukat.

Európába elsőként Marco Polo hozta hírét e kicsi, aranyszínű kutyának. Az első törpekutyák állítólag a Tang-dinasztia időszakában (618-907) bukkantak fel a pekingi császári palotában, és talán Mandzsúriából származtak. Egy ősrégi kínai monda szerint az oroszlánkirály szerelemre gyulladt egy apró majomlányka iránt, s az ő frigyükből származott a pekingi palotakutya. Általunk ismert formája a mandzsu Csing-dinasztia időszakában (1644-1912) alakult ki. Cu-hszü, Kína utolsó özvegy császárnéja szinte szabályos fajtaleírást hagyott ránk a pekingi palotakutyáról. Volt olyan időszak, hogy a Tiltott Város palotáiban több ezer kutyácska élt, 4000 eunuch gondozta őket.

Az egyik első Európába került, barna szukát Dunne tábornagy ajándékozta Viktória királynőnek. Ezt a Looty nevű kutyát a híres állatfestő, Sir Landseer is lefestette, halála után pedig kitömték, s a Londoni Természettudományi Múzeumban állították ki. Mint számtalan más fajta esetében, a pekingi palotakutya mai formáját az angoloknak köszönhetjük. Az európai kereskedők már régen magukkal szerettek volna vinni néhány pekingi palotakutyát, s a kínaiak udvariasan teljesítették is kívánságukat, de egyetlen kutya sem élte túl a hajóutat, mert indulásuk előtt állítólag a császári palotában üvegszilánkokat kevertek ételükbe, hogy a kutyák ne juthassanak idegen kezekbe. Mikor a szövetséges hatalmak 1860-ban elfoglalták a Tiltott Várost, a paloták termeibe berontó katonák rengeteg kutyatetemet találtak; a már említett ok miatt a kínaiak inkább őket is megölték. Hay tengernagynak 5 kutya életét sikerült megmentenie, ezek egyike volt Looty. Két másik kutya Richmond hercegének tulajdonába jutott, a hercegnő e két kutyára, s újabb Kínából behozott egyedekre alapozta Európa első pekingi palotakutya tenyészetét.

A társasági kutyák többségéhez hasonlóan  a Cavalier King Charles spániel is szoros kapcsolatban állt az angol arisztokráciával, s ez a kis kutya nemcsak nevében királyi. Már a XV. században is Európa-szerte ismerték a törpe spánieleket, s a legtöbb királyi udvarban jelen voltak. Bár VIII. Henrik és Stuart Mária is tartott ilyen kutyákat, a fajta igazi népszerűségét - és nevét - II. Károlynak (1600-1649) köszönheti. Az uralkodó nagy figyelmet szentelt a tervszerű tenyésztésnek. Kutyái még a templomba és a parlamentbe is elkísérték. Egyébként már I. Károly is kiadott egy az egész királyság területére vonatkozó rendeletet, mely szerint a King Charles spániel előtt semmilyen nyilvános épület kapuja nem maradhat zárva. Érdekesség, hogy I. Károly egyszínű fekete kutyákat tenyésztett, míg II. Károly a black and tan és a tricolor kutyákat kedvelte. Orániai Vilmos 1689-es trónralépése után egyre kedveltebbek lettek a rövid orrú kutyák, mint például a mopszok. A King Charles spánielt is "lapos orrúvá" akarták formálni, így a XVIII-XIX. században valószínűleg mopszokkal, pekingikkel keresztezték a törpe spánieleket. 1926-ban szerencsére Angliába látogatott egy amerikai úr, Roswell Eldridge, aki régi típusú törpespánielek után kutatott. Az angol tenyésztők elmondták neki, hogy az almokban újra és újra felbukkannak hosszabb orrú kölykök is, melyek az új divatnak már nem felelnek meg, ezért legtöbbször elpusztítják őket. Eldridge ekkor 25 fontnyi jutalmat kínált fel annak, aki öt éven belül a híres Cruft`s kutyakiállításon a három legjobb régi típusú törpespániellel lép fel. E régi típusú King Charles spánieleket végül Cavalier King Charles névre keresztelték, és 1928-ban már megalakult az első ilyen fajtaklub is.

A Cavalier King Charles spániel kedves, élénk, bájos, alkalmazkodó kutya, könnyű vele együtt élni. Intelligens, szeretettel bármire megtanítható. Súlya 5,4-8,2 kilogramm. A fajtát napjainkban négy színben tenyésztik. A black and tan (fekete rőtbarna jegyekkel) színt King Charlesnak, a trikolórt Prince Charlesnak hívják. A fehér alapon nagy barna foltos változat a blenheim, a ruby pedig az egyszínű rőtes gesztenyebarna.

A rövidszőrű társasági kutyák közé tartozik a francia buldog, s bár ő a munkásnegyedek kedvencekén kezdte pályafutását, hamarosan a nemesek körében is igazi karriert futott be. Egyes nézetek szerint a csipkeverő iparág angliai válságának köszönheti kialakulását. A nottinghami csipkekészítő munkások körében igen népszerűvé volt az egykori törpe angol buldog, s a krízist követően kutyáikkal együtt tömegesen  vándoroltak Franciaországba. A franciák megszerették a kis buldogokat, terrierekkel, mop szokkal keresztezték őket, kialakítva így egy állófülű kis buldogot.

Miután betiltották a bikaviadalokat, a feleslegessé vált buldogokat vadászatokon akarták alkalmazni; nem sok sikerrel. 1800 körül így egy sereg kis buldog került a párizsi állatkertbe, látványosság képen, s valóban nagy sikert arattak az emberek körében. Hamarosan elkezdték őket szenvedélyesen tenyészteni, s hamarosan  kedvelt kutyává vált. (A kistermetű ebek olykor nem azért kicsik, hogy gazdájuk ölében is elférjenek, hanem gazdasági okokból: így egyszerűen kicsi a fogyasztásuk.) Egyrészt kedvencként, másrészt kocsisok, hentesek, lomgyűjtők teherhordó kutyaként tartották. A korabeli kinológusok egy darabig fanyalogva fogadták az ún. csőcselék körében kedvelt fajtát, de ez az ellenérzés egycsapásra megszűnt, mikor VII. Edward angol király megvásárolta a Buffalo I. nevű, fehér szőrzetű, foltos fülű kan francia buldogot.

A francia buldog groteszk, némelyek szerint veszélyesnek tűnő külsejével ellentétben nagyon barátságos, kedves kutya. Filozófusnak álcázott igazi bohóc, írta róla egy belga szerző. Hazánkban is népszerű fajta, intelligenciájának, kedves természetének köszönhetően. Tényleg igazi társasági kutya, nem lehet mellette szomorkodni, mert minden áron felvidítja gazdáját. Kellemes társ és barát, nem ugat feleslegesen, mérete és szőrzete miatt lakásban is kiválóan tartható, s mozgásigényét sem nehéz kielégíteni. Kenneltartásra egyáltalán nem alkalmas, borzasztóan igényli gazdája jelenlétét. Apró termete ellenére jó jelző- és védőkutya. Súlya általában 8-14 kilogramm közötti.

A társaság másik igen ráncos tagja a mopsz. Múltját tekintve ő is gyakran forgott királyi társaságban, sőt a württembergi herceg még emlékművet is állíttatott kutyája emlékére, mert a kis mopsz elveszvén az 1710-es belgrádi csatában, mégis hazatalált németországi otthonába, szeretett gazdájához. Egy anekdota szerint oránijai Vilmos életét egyszer Pompey nevű mopsza mentette meg, mikor ugatásával felhívta a figyelmet gazdája támadóira. A fajta pontos származása nem ismert, de az első példányokat Európába szintén kereskedők hozták Kínából. A kistermetü, rövidorrú kutyák hamar közkedveltek és keresettek lettek, sajnos ez a népszerűség hosszútávon nem vált a fajta előnyére. Hamarosan csak  buta, kövér kutyaként szerepeltek a köztudatban. De lelkiismeretes tenyésztők  újjáélesztették a fajtát, újabb egyedeket hoztak Kínából a meglévő vérvonalak mellé.

A mopsz kiváló jellemének köszönhetően valóban társasági kutya, családban, gyerekek között, fajtársakkal, de egyedül is tartható. Alapvetően szívesen engedelmeskedik, mivel minden másnál jobban irtózik gazdája rosszallásától. Ugráltatni azonban nem hagyja magát, túl értelmes ahhoz, hogy bolondot csináljon magából, így olykor makacssággal vádolják. Méreténél fogva szintén jól tartható lakásban, azonban megfelelő mozgásról így is gondoskodni kell. A mopsz imád játszani.

Bár ugyanazon fajtáról van szó, a mopszot szinte minden országban más-más névvel illetik. Angliában Pug - ez pisze orrot jelent -, Franciaországban Carlin, spanyol nyelvterületen pedig a Turűuet vagy Doguillo elnevezés használatos. Egyes vélemények szerint a pug a latin ököl (pugnus) szóból származik, hiszen a mopsz pofája egy ökölbeszorított kézre hasonlít. A holland "moppern" szó mogorvát, bosszúst jelent, ami igaz is a mopsz küllemére - de csak a küllemére, hiszen egy kifejezetten vidám, játékos kutyáról van szó.

Az uszkárok mondhatni külön csoportot alkotnak a kilences fajtacsoporton belül, hiszen négy méret - toy, törpe, közép, óriás - és öt színváltozat - fekete, fehér, apricot, barna, ezüst - közül választhatnak a fajta iránt érdeklődők. A 45-60 centiméter marmagasságú óriás uszkárt király uszkárnak is nevezik.

Az uszkár valamikor vadászkutya volt, mégpedig vízi vadász, erre utalnak a fajta különböző elnevezései is. Az uszkár németül Pudel, e szó jelentése pedig  vízben pancsolni, úszni. A fajta francia nevét - Caniche   sokan a  canard  (kacsa, réce) szó származékának tartják. A magyar uszkár szó nyelvújítás kori alkotás, az úszkál igéből képezték. Egy időben visszaesett az uszkár népszerűsége, vadászatokon kiszorították a könnyebben ápolható, rövidszőrű angol vadászkutyák. Az uszkárkedvelők számára szükségessé vált egy fajtaklub megalapítása, mely 1896-ban, Münchenben történt meg. A taglétszám folyamatosan emelkedett, s 1904-ben megkezdték az első német uszkártörzskönyv vezetését. Ferdinand Wirth, a törzskönyv vezetője saját fekete zsinóros uszkárját, Champion Caro W  II-t jegyezte be elsőként.

A standard szerint az uszkár reakciói élénkek, mindig eleven és éber, fellépése harmonikus, elegáns és büszke benyomást keltő. Bár a laikus szemlélő kiállításokon hajlamos a külsőségek alapján, a számára furcsa nyírásmódok miatt az uszkár szellemi képességeit alábecsülni, ez korántsem helytálló. Az uszkárok a legintelligensebb fajták közé tartoznak, egy amerikai kutya IQ-listán a második helyen szerepelnek a border collie után. Az óriás uszkár méreténél fogva is kiváló sportkutya, nemcsak bátor, de szaglása is nagyon jó. A legtöbb országban inkább a kisebb méretváltozatok örvendnek nagyobb népszerűségnek, hiszen a társasági kutyák kedvelői legtöbbször kisméretű ebre vágynak, a sportkutyások viszont nem az uszkárjellegű fajtákat preferálják.

A társasági kutyák további képviselői: tibet terrier, lhasa apso, shih-tzu, japán csin, papillon, tibet spániel, chihuahua, phaléne, boston terrier, brüsszeli griffon, Petit Brabancon, Maltese, Bolognese, Bichon Frisé, Coton de Tulear, kis oroszlánkutya.



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)