Kopók
A legnagyobb öröm - beszélgetés a ridgebackról
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Balaskó Norbert  |  2007. május 10.

Az African Fata Morgana bronzkoszorús mestertenyészetben tett látogatásomkor csinos hölgykoszorú fogadott. Gyönyörű őzbarna rhodéziai ridgeback-lányok gyűrűjében Perecz Mónika nyitott mosolygósan kertkaput, és invitált szívélyesen befelé.


Miután a kutyák tetőtől talpig megvizsgáltak, bebocsátást nyertem a rezidenciára, ahol barátságosan kísértek a házig.

 

Bár a kettő természetesen nem zárja ki egymást, mintha nem is kutyatenyésztőnél, hanem egy odaadó állatvédőnél jártam volna. A konyhában kedves, lógó fülű nyuszi hallgatta a társalgást, felette narancsszínű kanári pislogott diszkréten. Sőt, volt alkalmam testközelből megcsodálni egy gyönyörű sisakos kaméleont is, akit a kertben tett sétáltatást követően Mónika kezében melengetett, hogy a kora este lehűlő levegőről behozott, gémberedett hüllő némileg erőre kapjon.

 

 

A rhodéziai ridgeback talán még ma is ritka fajtának számít itthon. Feltételezem, hogy 14 évvel ezelőtt még nehéz volt szert tenni az első példányra.

Való igaz, nem volt egyszerű. A kutyázást belga juhászkutyával kezdtem, és már egészen fiatalon elhatároztam, hogy kutyatenyésztéssel akarok foglalkozni. Belga juhászkutyából elég sok volt, rhodéziai ridgebackről pedig még nem is hallottam, ezért akkoriban a sárga dog érdekelt. Egy Tatán megrendezett kiállításon aztán nagyot fordult velem a világ. Kisebb tömegre lettem figyelmes, ami körbeállt valamit. Persze én is odamentem, hogy megnézzem, mi az érdeklődés tárgya. A kör közepén, gazdája oldalán egy csodálatos rhodéziai ridgeback kan szemlélte az őt csodáló emberek tömegét. Teljesen lenyugözött méltóságteljes büszkesége, fejedelmi magabiztossága és a belőle áradó csodálatos kisugárzás. A dogról szinte azonnal letettem, és a CACIB-on megismert cseh tenyésztőhölgynél foglaltam le egy ridgeback szukát, mely 93-ban került hozzám.

Lelkesedésemre jellemző, hogy kutyám még kölyök volt, amikor én már elkezdtem vőlegényt keresni számára. Ez rendkívül tanulságos és izgalmas felfedezés volt, hiszen a fajtát itthon alig-alig ismerték, eleinte nem nagyon volt kihez fordulni tanácsért. Abból indultam ki, hogy én a legjobbat szeretném a lányomnak, ezért megszállottan jártam a kiállításokat, és csak a legkiemelkedőbb kutyákat kerestem, hogy lássam, mi az a szint, amihez lehet, sőt kell viszonyítani. A sok utánajárásnak köszönhetően első almom egy holland világgyőztes kutyától származott. Ez további, igen komoly tanulságokkal szolgált számomra, ugyanis az alomban sok volt a ridge-hibás, kevésbé típusos egyed. Ekkor döbbentem rá, hogy rengeteget kell keresni, kutatni és kísérletezni. Szerencsére fantasztikus tanáraim voltak, akik segítették utamat.

Manapság már nagyon körültekintően, mondhatni, körülményesen tervezem a fedeztetéseket. elsőként alaposan megvizsgálom a kiszemelt kan vonalát, igyekszem áttanulmányozni az összes róla készült fotót, illetve mindenképpen megnézem személyesen is. Ha ezek rendben vannak, akkor vizsgálom meg a tőle származó utódokat. Saját példám is szemléletesen mutatja, hogy önmagában hiába kiemelkedő egy kutya, ha tulajdonságait nem örökíti utódaira. Mindezek ellenére még ekkor is jelentős a véletlen szerepe egy-egy fedeztetés eredményes kimenetelét illetően. Azt, hogy ez mennyire így van, a második alom bizonyította. Ennek létrejötte, mondhatni, a gondviselésnek volt köszönhető. Egy tőlem kiskutyát vásárló ember hívta föl a figyelmemet egy német tulajdonú kanra, és irányított a gazdájához, aki, mint utóbb kiderült, a német klub elnöke volt. Ezt a kutyát Afrikából importálták, és olyan kiváló utódok származtak tőle, melyeket később Afrikába vittek vissza. Ebből az alomból valóban csúcskutyák születtek: African Fata Morgana Bukana (Mingó), akinek ICH, több tucat CAC, CACIB és Best in Show cím fűződik nevéhez. Mindezeken túl Mingó csodálatos társ volt, talán az egyik legcsodálatosabb ridgeback, akit személyesen ismertem. nyugodt, intelligens, simulékony és alkalmazkodó volt. Sajnos kilenc és fél évesen daganatos betegségben távozott.

A másik, ebből a párosításból származó kiemelkedő kutya egy szuka, Africana Fata Morgana Dahomey. Ő is ICH, Európa-győztes, és szinte felsorolni sem tudom, hogy még mennyi címet nyert nekünk.

Mingó és Dahomey rengeteg sikerélményhez juttatott, de nem szeretném, ha azt gondolnák rólam, hogy engem csak a kiállítási címek hajhászása érdekel. Az Interchampion (ICH) elérése nálam egyfajta teljesítendő elvárás egy tenyészkutyától. Ezt követően viszont - különösen ha látom, hogy a kutya sem élvezi már annyira a dolgot - csak a nagy kirándulások és hatalmas séták maradnak.

Ahogy látom, te is a lányos tenyésztőkhöz tartozol. Van ennek különösebb oka, vagy csak így alakult?

Alapvetően szukás gazda vagyok, de tenyésztőként van ennek gyakorlati oldala is. A szukák kezelhetőbbek, ezáltal többet lehet együtt tartani belőlük. Egy kan több szukával már elég macerás a tüzelések miatt, azt pedig szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy kettő, esetleg több kan problémamentesen kijöjjön egymással. Ezért állandó szeparálásra lenne szükség, ami nagyban megnehezítené a mindennapokat. Így viszont kisebb kompromisszumokkal bár, de zökkenőmentesen zajlik az életünk. Ahogyan korábban mondtam, Dahomey-t kell időnként elkülöníteni egyikük-másikuktól. Korban őt követi a hét éves Dórika, akinek külön története van. utána jön Aisha és Lina, a maguk két évével. Aisha nagyon ígéretes tenyészszukának tűnik.

Én viszonylag kevés rhodéziaival szoktam találkozni. Jelenleg milyen a fajta helyzete Magyarországon?

Azt kell mondanom, hogy most mintha újból kezdene erősödni a népszerűsége. Körülbelül '97-ben hirtelen felfutott iránta az érdeklődés, és vélhetően ennek hatására szinte mindenki tenyésztésre alkalmas szukát keresett. Nálam például a második alomból származó kan kiskutyák csak 6-7 hónapos korukra kerültek gazdához. Ezt követően hirtelen ellepték az országot az innen-onnan származó ridgebackek, és annyira telítették a piacot, hogy a kiváló genetikai hátterű, minőségi (ezáltal értelemszerűen drágább) kiskutyákat egyszerűen kiszorították. Ezután, 2000 körül hirtelen szinte teljesen megszűnt az érdeklődés a fajta iránt. Alig lehetett eladni egy-egy alomnyi kiskutyát, márpedig a tenyésztő egymást követő almokon keresztül tudja nemesítő munkáját megvalósítani, ugyanakkor az ember nem tarthat meg minden nála született kiskutyát. Emiatt három évig kényszerszünetet tartottam, és nem hoztam le almot.

Vannak esetleg olyan tenyésztési nehézségek, amelyek "szerencsésen" megakaszthatták a fajta szaporítását?

Azt gondolom, hogy a szaporítás visszaszorulása a kereslet megcsappanásának volt köszönhető. Tenyésztését tekintve a ridgeback véleményem szerint nem problémás fajta. Tény, hogy vannak bizonyos sajátosságok, amelyekre ügyelni kell, de hát melyik fajtánál nincsenek? Például a fajta nevét adó, ellentétes irányba növő szőrszálakból kialakuló sörény, a ridge alakja, formája is meghatározó szempont a tenyésztésben. A kutya csak akkor típusos, ha a ridge a martól a farig tart, kezdeténél pedig két oldalon szimmetrikus forgót tartalmaz.

Talán az egyik legsúlyosabb, a fajtát sújtó örökletes betegség az ún dermoid szinusz, amely legtöbbször a ridge területén fordul elő. Ez leegyszerűsítve egy vékony hajszálrepedés a bőrben, mely a bőr alatti kötőszövetbe hatol. Többnyire a benne összegyult korpa, faggyú és elhalt szőr miatt gyulladásokat okoz, de súlyosabb esetben a nyílás a kötőszöveteken keresztül egészen a gerincig, gerincvelőig nyúlhat, ami akár bénuláshoz is vezethet. Szerencsére a tenyésztés során viszonylag régen felismerték e betegség súlyosságát, valamint örökletes mivoltát, ezért megtették a kellő lépéseket ellene, azaz szigorúan tilos az ilyen rendellenességgel bíró kutyát tenyésztésbe vonni. Bizonyos vonalakban megfigyelték, hogy gyakorta akadnak bennük farokdeformitással, törött farokkal világra jövő kölykök. Ez nemcsak esztétikailag nem megfelelő, hanem felnőtt korban sokkal gyengébb, sérülékenyebb, ezért sok esetben sebészeti úton kell korrigálni, esetleg eltávolítani. Ez szintén a tenyésztésből kizáró ok. Összességében azonban szerencsére el lehet mondani, hogy a fajta meghatározó tenyésztői szerte a világon igen nagy gondot fordítanak az egészség, az egészséges állomány megőrzésére.

Az interneten talált fotókat böngészve többféle rhodéziai ridgebacket véltem felfedezni. rosszul gondolom, hogy e fajtának is több típusát lehet elkülöníteni?

Valóban többféle ridgebacket lehet elkülöníteni, ami nem feltétlenül szerencsés jelenség, de ettől még létezik. Vannak dog típusú ridgebackek. Ezek nagytestű, robosztus, nehézkes kutyák. Annak idején Szlovákiában igen sokat lehetett látni belőlük. Létezik egy ezzel ellentétes típus, mely leginkább a hollandoknál divatos. Ezek testalkatra szinte agár formájúak: magasak, vékonyak, keskenyek, nyúlánkak és könnyű felépítésűek. Megítélésem szerint az igazság, vagyis az igazi rhodéziai ridgeback a kettő között van, vagyis kellőképpen robosztus, ugyanakkor robbanékony, gyors és fordulékony. Én ezt tartom optimálisnak, mert szerintem ez a típus őrzi legjobban az eredeti felhasználási területhez legközelebbi adottságokat.

Beszéltél az általad ideálisnak képzelt rhodéziai ridgebackről, de milyennek tartod a ridgeback ideális gazdáját?

Meg kell mondanom, hogy én nagyon, de nagyon megnézem, hogy kinek adok el kiskutyát. Miután egy-két tőlem származó kölyköt már visszahoztam az engem félrevezető tulajdonosaitól, megfogadtam, hogy olyan helyre, olyan személyhez nem kerülhet tőlem kutya, akinek a megítélésében bizonytalan vagyok.

Bár a ridgeback eredetileg vadászkutyafajta, és európában eredményesen vadásznak is velük, én a hazai viszonyok ismeretében nem igazán javaslom az ilyen irányú felhasználását. Féltem a kutyákat, és bevallom, sajnálom a vadakat is. Amiben viszont kiválóan teljesítenek, azok a sok mozgással, futással járó különféle kutyás sportversenyek. Az agility-t szerintem mindenki ismeri. Ezen kívül újszerű és izgalmas terület a canicross (kutyás terepfutás - a szerk.), illetve a coursing (életszerű vadászatot imitáló, eredetileg agaraknak kitalált verseny, melyen cikcakkos vonalban vontatott műnyulat kell elfogni. a szerk.). A ridgeback gazdája lehetőség szerint sportos, a természetet szerető, sokat kiránduló ember legyen. Örvendetes, hogy manapság leginkább olyanok találják meg maguknak, akik családtagnak, társnak választják. Szerintem ez a legideálisabb helyzet egy ridgeback számára. A nyugalmat nem zavarja, mert otthonában higgadtan viselkedik. A család minden tagjával, de különösen a gyermekekkel szemben tökéletesen megbízható. Velük ösztönösen óvatos és türelmes, még akkor is, ha előtte nem került közelebbi ismeretségbe apróságokkal. Ezzel persze nem "illik" visszaélni, és meg kell tanítani a gyerekeknek, hogy tiszteljék a kutyát. ugyanakkor tudni kell, hogy a vadászat mellett házőrzésre is használták, amit a mai napig nagyszerűen teljesít. Megtörtént, hogy baráti társaságot vártunk a házavató bulira. Valamiért nem értesültünk érkezésükről, ezért tanácstalanul várakoztak a kapunál. Egyikük ráadásul éppen egy hatalmas termetű rendőr végül úgy döntött, hogy a kutyák ellenére benyit a kapun, és bekopog a házba. A távolság cirka 15-20 méter. Nem jutott el sértetlenül a bejáratig. Végül egy pohár whisky-vel és egy tetanuszinjekcióval zárta az estét...

Ha már a sztoriknál tartunk, említetted korábban, hogy Dórikának érdekes története van. Zárhatnánk a beszélgetést az ő esetével?

Természetesen. Dórika tőlem származó kutyaként került el itthonról. Mivel új helyén nem foglalkoztak vele, saját szórakoztatására elszökdösött hazulról. Egyszer aztán úgy döntött, beköltözik egy üres telekre, ahol birtokba vett egy elhagyott kutyaházat. A közelben dolgozó munkások hetekig etették-itatták, mígnem Dórika úgy határozott, most már ideje gazda után néznie. Csatlakozott egy környéken rendszeresen puliját sétáltató hölgyhöz, annak akarata ellenére. ráadásul a hölgy hiába próbálta elzavarni, nem tágított, sőt miután hazakísérte őket, legnagyobb rémületére átugrott a kerítésen, és "önhatalmúlag" örökbe adta magát. Szegény asszony teljesen kétségbe esett, mert féltette a saját kutyáját. Be akarta adni Dórikát egy menhelyre, de sehol nem volt szabad kapacitás. Végül az állatorvosnál azonosították a tetoválási számot, aminek alapján megtaláltak engem, így visszakerült hozzám. Azóta a család teljes jogú tagjává vált. Nagyon megbecsüli magát, és minket is. Olyan szinten beilleszkedett, mintha itt nőtt volna fel, ragaszkodása pedig szerintem messze a legerősebb mindé közül.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)