Terrierek
A fül nem minden!
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Eifert Anna  |  2011. március 28.

A fül nem minden!

A Norfolk és a Norwich terrier kialakulásának története igazi békebeli angol sztori - vadászokkal, lovakkal, úriemberekkel és kutyaszerető arisztokrata hölgyekkel -, melyből nem hiányzik a szigetországi humor sem: ádáz vita és dühödt küzdelem tör ki egy aprócska vörös kutya még apróbb füle miatt...


Norwich városa és Norfolk grófság egymás mellett fekszenek Kelet-Angliában. A körzet szántóföldekben bővelkedik, a legelőket klasszikus angol sövény választja el egymástól: ideális terep egereknek, patkányoknak, nyulaknak, egyszóval minden olyan kártevőnek, mely óriási gondot okoz a parasztoknak, ha nem tudnak hatékonyan küzdeni ellene. Anglia azonban a terrierek paradicsoma, így Norwich környékén is akadtak kicsi, ügyes, vörösesbarna kutyák, akik rövid pórázon tartották a rágcsálókat, és e munkakörükben nagy hírnévre tettek szert.

A hétköznapi kártevőirtás mellett a terrierek másik szakterülete az igazi vadászat, elsősorban kotorékban. A Norwich és a Norfolk terrier ősei kezdetben nem grófok vagy hercegek falkavadászatainak főszereplői voltak, hanem különböző vándorló népcsoportokat segítettek hozzá mindennapi betevőjük megszerzéséhez. A Norwich terrier napjainkban is őrzi orvvadász ősei örökségét: bár igazi temperamentumos terrier, egyáltalán nem hangoskodó kutya. Ami korábban a lebukástól mentette meg a tilosban vadászót, az most a szomszédoknak nagy jótétemény.

Azt nem tudni, kiváló rágcsálóirtóként vagy túl eredményes orvvadászként tűntek fel az aprócska vörös kutyák, egy biztos, hamarosan vadászok és lovasemberek körében is népszerűvé váltak Norfolk tüzes parányai, Anglia legkeményebb terrierjei. Természetesen, mint oly sok más fajtánál, létezik egy másik származáselmélet is. Eszerint az 1870-es években Wicklow közelében, Ballybrick falkamestere túl sok rókát veszített el a frissen lecsapolt területeken tartott vadászatok során, ezért egy olyan kicsi, lógófülű terriert próbált kitenyészteni ír terrierjeiből, mely elég apró ahhoz, hogy a vízelvezető csatornába is bebújjon a róka után, ha szükséges. Mikor az 1890-es években Ballybrick birtokot eladták, néhány vörös terrier Írországból Norfolk grófságba, Cambridge városába került, és a már itt élő terrierekkel keveredett. De vajon ki kezdett egységes fajtát, vagy legalábbis állományt kialakítani a hol lógó, hol felálló fülű, többnyire vörös színű vadászterrierekből? Az egyik variáció szerint egy fogadós Wymondham-ben, Mr. Nicholls kezdett először többé-kevésbé tudatos tenyésztői munkát végezni. unokája jól emlékszik közös vadászataikra, mikor kisfiúként, egy köpcös lovon követte a felnőtteket, vállán egy-egy vászontáskával: ezekben rejtőztek az aprócska kutyák. Írországban a Ballybrick birtok terrierjei kezdetben még saját lábukon követték a kopófalkát, míg méretük olyannyira lecsökkent, hogy erre a speciális célra kialakított táskákban kellett utazniuk. Ekkoriban még nem nagy jelentőséget tulajdonítottak a kutyák fültartásának, hiszen legtöbbször úgyis kupirozták a füleket. Sokkal fontosabb volt a temperamentum és a vadászösztön. A legtöbb eb istállókban, lovak között született és nőtt fel. A korabeli kutyanevek sokat elárulnak viselőik jellegzetességeiről: gyakori volt a Tüzes, Bolyhos, Bors, Mustár vagy éppen szőrcsomó névre hallgató terrier. A fülvágás betiltásával egyre fontosabbá vált a fültartás, egyre gyakrabban jegyezték fel, hogy az adott egyednek feláll vagy éppen lelóg a füle.

A korai tenyésztők egyike volt Jodrell Hopkins, aki egyetemi tanulmányai befejeztével béristállót alapított a trumpington Street-en. Bevételeinek nagy része azonban nem a lovakból származott, hanem egy "Doggy" Lawrence névre hallgató úrral közösen vezetett vállalkozásból: Hopkins és Lawrence aprócska vörös terriereket adott el az egyetemistáknak, ugyanis kifejezetten divattá vált ilyen kutyát tartani, melyeket a vállalkozás telephelye után trumpington terriereknek neveztek. Hopkins egyébként egy tartalékos katonától szerezte első kutyáját a dél-afrikai háború alatt, egy simaszőrű, csíkos szukát, akit egy nagyon okos, de selymes szőrű kannal párosított. A Jack nevű kutya Lawrence tulajdona volt. Ebben az alomban született egy Nell névre hallgató szuka, aki minden négy- és kétlábú állatra halálos veszélyt jelentett, beleértve a baromfikat is, így Hopkins kénytelen volt megválni tőle. Nell egyik kan alomtestvére, Rags kiváló munkakutya és domináns apa volt: minden kölyke olyan vörös lett, mint ő, még fehér színű anyától is. Ezt a kant Hopkins egy Mr. Jack Cooke nevű úrnak adta, aki Brooke Lodge-ban élt és Norwich falkamestere volt.

Mr. Cooke ismeretségi köre jelentős szerepet játszott a Norfolk és a Norwich terrier fajtatörténetében. Frank Jones 25 évesen hagyta el Wicklow-t, hogy Mr. Cooke kocsisa és vadászinasa legyen. Mikor Cooke-tól Market Harborough-ba került, hogy egy lókereskedőnek dolgozva lovakat törjön be, néhány vörös terriert is magával vitt, és folytatta tenyésztésüket. A kutyák nagy sikert arattak a környék vadászai között, így ha Jones megszorult, mindig el tudott adni néhány kutyát, hogy pénzhez jusson. Sőt, később már Amerikába is küldött kölyköket Jones terrier néven, mígnem egy napon, egészen pontosan 1904-ben, arra a kérdésre, hogy hívják a kutyáit, a pillanat hatása alatt azt válaszolta, hogy Norwich terriereknek - ugyanis éppen Norwich-ból jövet szembesült a kérdéssel. Eközben Jodrell Hopkins Newmarket-ba költözött, ahol már olyan vonalat alakított ki, mely némi kivétellel hűségesen örökítette a kívánatos típust. Jones kemény ember volt, és ugyanezt követelte kutyáitól is. Csak néhány feltétele volt a fajtával szemben, de ezekhez keményen tartotta magát: kutyáinak legyen kis teste, nem sokkal nagyobb, mint egy yorkshire terriernek, legyenek elég harciasak megragadni a rókát, ne legyen fehér szőrük, és végül kitartóan tudják egész nap követni a lovasokat a terepen. Mr. Stokes Jones egyik alkalmazottja volt, maga is tenyésztett trumpington terriereket. Számos korai tenyésztőt Jones és Stokes látott el alapító kutyákkal. Amerikaiak is vásároltak Stokes-tól, pedig eredetileg lovakat mentek megnézni a birtokra, de annyira megtetszettek nekik a kis vörös vadászterrierek, hogy a lovak mellett néhány kutyát is magukkal vittek. Az egyik ilyen kutyát később a spanyol király vette meg 25 guinea-ért.

Mr. Read Hampton Hall-ból - a későbbi Norwich Terrier Club első elnöke - 1908 körül kezdett érdeklődni a fajta iránt. Barátjához, Jack Cooke-hoz hasonlóan maga is szenvedélyes sportember és falkavadász volt, s elhatározta, hogy tökéletesíti a kis vörös terriereket. Podge Low-tól megvette Rags lányát és egy Bedlington terrierrel keresztezte, ez azonban tönkretette az amúgy időjárásálló kutyák bundáját. A hibát kompenzálandó, egy Staffordshire bull Terriert vitt a vonalba, majd egy ilyen alomból származó szukát egy kistermetű ír terrierrel fedeztetett, majd ezek utódait Jack Cooke egyik terrierrjével. Mr. Read tenyészetében 1929-ben született Horstead Mick, aki számos mai kutya törzskönyvén szerepel. Zömök kis jószág volt, beteljesítve gazdája tenyésztői elképzeléseit: kifejletten 10 fontot nyomott, durva vörös szőre volt, sötét szeme, rövid lába, és mindehhez kiváló vadászösztön társult. Mick népszerű fedezőkan volt, nagyapja az egyik első championnak, a lógófülű Ch. Tinker Bellnek.

Szintén Market Harborough-ban élt Mr. Frank Belvile, aki egy Flossie nevű sötétvörös szukát vásárolt Jones-tól, és a tőle származó, ugyancsak vörös, de fekete hátú szukát, Brownie-t Mrs. Phyllis Fagan-nak adta el. Erre a szukára építve a hölgy olyan állományt alakított ki, mely uralta a kiállítási ringet, és ezektől a kutyáktól származik napjaink összes Norwich, és sok Norfolk terrierje is. Mrs. Fagan megőrizte az eredeti terrier vadászösztönét: mindegyik kutyája jó kotorékos volt. Ő az egyetlen korai tenyésztő, aki folytatta a tenyésztést és kiállítja kutyáit napjainkban is. Mrs. Richard Hoarse, az első Champion, Biffin of Beaufin tenyésztője (Kim és Gyp kölyke), ugyancsak ebben az időben kezdett el tenyészteni, kennelalapító kutyáit "Podge" Low-tól vásárolva. Mr. Lewis Low egy norwichi állatorvos fia volt. "Podge" egyik első kutyájára éppen apja rendelője révén tett szert. Ez a simaszőrű, felálló fülű szuka állítólag egy vadászterriertől és egy Dandie Dinmontól származott, és éppen azért vitték az állatorvoshoz, hogy elaltattassák, de szerencséjére megtetszett Low-nak, aki a Ninety nevet adta a kutyának. Ninety-t Mr. Cooke Rags nevű kanjával fedeztette, és egy szukát ebből az alomból eladott Mr. Read-nak, míg az alom nagy része Frank Jones-hoz került.

Mr. Read példáját követve, a terrieresek számos keresztezést hajtottak végre 25 éven keresztül, kísérletezve Cairn, Border és Yorkshire terrierekkel. 1930-ban a körzet kis vörös kutyáitáltalában Norwich terriernek nevezték, nagyobbak voltak, mint napjainkban, álló vagy lelógó füllel, de a tenyésztők többsége inkább az álló fület részesítette előnyben. A Kennel Club 1932-ben ismerte el hivatalosan a fajtát Norwich terrierként. Eddig a dátumig a tenyésztőket elsősorban kutyáik vadászösztöne érdekelte, de a hivatalos regisztrációval a fültartás elsődleges fontosságot kapott. Mr. Read a felálló fület kedvelte és a standardben is ehhez ragaszkodott, Mrs. Dorothy Normandy-Rodwell, a lelógó fül hívének legnagyobb bosszúságára. Az első fajtaleírás megfogalmazásában végül kompromisszum született: "Ha a fül feláll, némileg nagyobb, mint a Cairné, ha lelóg, szabályos és kicsi, teljesen lelógó." De megállapodás ide vagy oda, megkezdődött a fajta végérvényes kettéválása. A regisztrációt követő első néhány évben kevesen folytatták a tenyésztést. A fültartás kiszámíthatatlanná vált, és mindkét típusnál sok gondot okozott, így a tenyésztők saját maguk hajtották végre a szétválasztást a tenyésztésben. 1939-ben már nagyon kevés olyan terrierrel találkozni, melynek törzskönyvén az első három generáció "vegyes" fültartású lett volna. A háború utáni években mindkét típus önálló fajtaként fejlődött, mindkettőnek megvoltak a maga hívei, míg 1964 szeptemberében a Kennel Club engedélyezte a szeparációt. A felálló fülű egyedek megmaradtak Norwich terriernek, a lelógó fülűek pedig a Norfolk terrier elnevezést kapták.

1965-ben adták ki a Cruft's kiállításon az első CC címeket az új fajtának. Mrs. R. L. Richardson Wymbur Mandy Lou nevű kutyája lett a szuka győztes, aki első két CC címét még Norwich terrierként nyerte. A kan CC és a fajtagyőztes Nanfan Heckle, egy fiatal kutyalett, aki szintén Norwich terrierként kezdte kiállítási karrierjét. A terrier csoportban, a díszkörben Heckle bebizonyította, hogy az új fajta megállja a helyét a show ringben is, miközben megőrizte a korai terrierek vadászhagyományait. Néhány ember tudta csak, hogy Heckle a Cruft's előtti napon még kotorékozni volt, a kiállítás napján ásták ki reggel fél hatkor, és pucolták le a kiállításra menet útközben egy garázsban, Maidnehead Thicket-nél! Heckle egyébként az első Norwich championtól származik, Biffin of Beaufintól.

A két fajta egyébként nem csupán fültartásában különbözik egymástól. Egy régi bölcs tenyésztő szerint, aki minden bizonnyal Norfolk párti volt, a Norwich azt mondja gazdájának, "Nézd, mit tettem!", míg a Norfolk azt kérdezi, "Mit kell tennem?"

A hasonló standard ellenére, a több mint 40 év szelektív tenyésztés finoman differenciálta a Norfolk és Norwich formáját és karakterét 1932 óta. A lelógó és a felálló fül híveinek tábora között a háború után csak mélyült a szakadék, köszönhetően az eltökélt Miss Marion Sheila Macfie-nek, aki meg volt róla győződve, hogy a túlsúlyban lévő lógófül az eredeti fajta jellegzetessége, és "Mac" a kiállítási körben sem szerette legyőzve látni kedvenceit, így ha rajta múlt, mindig lelógó fülű egyedek nyertek. Mégis az 1930-as évek során hat Norwich lett champion: 3-3 mindkét fültípusból. A háborút követő évtizedben aztán a felálló fülűek nyerték a legtöbb díjat Angliában és Amerikában is. Ez viszont újabb feszültséget okozott, ugyanis mindkét ország fajtaklubjában a lógófülűeket kedvelők voltak többségben. Ezekben az időkben a felálló fülű kutyák voltak jobbak, ami a szemet, harapást, és prezentációt illeti, míg a lógófülűeknek jobb volt a szőre, a felső vonala és a mozgása. A törzskönyvek arról árulkodnak, hogy a lógó fülnek szélesebb bázisa volt, egészen Ch. Biffin of Beaufinig visszamenőleg, míg a felálló fül génállománya korlátozottabb volt. 1956-ban Leo Wilson, elismert bíró is megállapítja, hogy a két változat nem csupán fültartásában, hanem egész típusában is különbözik egymástól. Amerikában William Ross Proctor már 1962-ben külön osztályt javasolt a két fültípusúnak; ezt a felosztást használták az AKC kiállításain 1979-ig. A fajtaleírás kétszer változott az anyaországban, hatszor Amerikában a szétválasztás előtt, de ez a foltozgatás nem vezetett semmi jóra. Végül Miss Macfie állhatatossága vezetett a Norfolk már említett elismertetéséhez. Mondani sem kell, hogy az 1964-ben megalakult Norfolk terrier Club első elnöke Miss Macfie lett.

15 évvel az angol szétválasztás után, az AKC is elfogadta a Norfolk Terriert és minden lógó fülű Norwich terriert az új törzskönyvbe vezetett át. Angliával ellentétben, ahol minden fajtának saját klubja van, ügyes manőverek sorozatának köszönhetően Amerikában egy klub gondoskodik a két fajtáról, a Norwich and Norfolk Terrier Club. 1979-ben ezért alakult az American Norfolk Terrier Association (ANTA), hogy kizárólag a Norfolk terrier fejlődéséről gondoskodjon, például saját negyedéves újságot adnak ki, az ANTIC-ot. (American Norfolk Terrier Information Circular). A fajta hívei szeretnék végre örökre a feledés homályába süllyeszteni azt a tévhitet, miszerint csupán a fülében különbözik a két fajta. De mi is a többi különbség? A Norfolknak erősebb a hátsó szögellése, az izomzata pedig szálkásabb, egyenesebb a vállakon és a hátsó végtagokon. A Norwich nyaka általában rövidebb, összességében, a Norfolk szögletesebb, míg a Norwich kerekebb jelenség. Egy Norfolk többet változik kölyökkorától, míg teljesen kifejlődik, és lassabban is érik be. A Norfolk hajlamosabb féltékenységtől szenvedni, és alapvetően könnyebben válik a vadászat rabjává. A Norwich alkalmazkodóbb a városi élettel szemben, előnyben részesíti az emberi társaságot fajtársaival szemben. A Norfolk inkább "vissza a természethez" típus, könnyebb tenyészteni, sokkal függetlenebb. A két fajta szakértői még a farkcsóválásban is különbséget tesznek: a Norfolk inkább remegteti a farkát - miközben azt mondja "kérlek, vegyél fel" -, míg a Norwich erősen csóvál, és azt akarja, "tegyél le!"

Bármelyiket is választjuk a két N-betus terrier közül, igazi társra lelünk, akit méretéből kifolyólag bárhová magunkkal vihetünk, akár egy hátizsákba is befér, és a legtöbb légitársaságnál ingyen utazhat velünk az utastérben. Általában nem kötekednek más kutyákkal, így több példányt is együtt tartható. Kicsi, de roppant kitartó kutyák, szívesen kirándulnak gazdájukkal. Szőrzetük időjárásálló, különösebb gondozást nem igényel, csak némi átkefélést és minimális, kézi trimmelést, hogy az elhalt szőrszálakat eltávolítsuk. Olyan jellegű trimmelést és felkészítést, mint mondjuk a westi, sem a Norfolk, sem a Norwich terrier nem igényel.

Érdekes, hogy Európa számos országában, így például Németországban és Magyarországon is ritkaságnak számítanak ezek a kedves apróságok, pedig lakásban is könnyen tartható, pénztárcát kímélő jószágok, hiszen keveset esznek, és nem betegeskednek, így az állatorvoshoz csak a kötelező oltások miatt kell elvinni. Figyelmes, intelligens, könnyen tanítható kutyák, ideális körülmények között nagyon sokáig élnek, játékosságukat, kedvességüket öreg korukban is megőrizve.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)