Őrző védők, schnauzerek, molosszerek
Óriás az ókorból
Nápolyi masztiff
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Veress István  |  2013. június 17.

Óriás az ókorból

Látta Trója pusztulását, küzdött a cirkuszok arénáiban, kísérte világot hódító, nagy meneteléseiken a római légiókat. Élő, eleven legenda. Igen, ez a nápolyi masztiff. Ama tiszta fajtájú kutyák egyike, mely híven őrzi a hajdani hatalmas és félelmetes molosszusok vonásait.


Úton - kétezer esztendeje!

Egy palermói kutyakiállítás végén Leo Helbig, a neves német kinológus - a rendezvény egyik bírája - egy nápolyi masztiffot hirdetett ki a kiállítás abszolút győztesének. Az eb járása azonban nem volt valami harmonikus és oldott. Mikor ezt barátilag szóvá tették, Helbig lakonikusan megjegyezte: "Hja, kérem! Ez az eb immár kétezer éve úton van!"

Valójában a nápolyi masztiff közvetlen őse a római molosszus, melynek számos küllemi és jellembeli vonását megőrizte. Columella, a Kr. u. első században élt latin földbirtokos "De re rustica" című munkájában a pásztorkutyák mellett kora tipikus őrző-védő ebét is leírja: "...A fej olyannyira tömeges, hogy szinte az egész állat legimpozánsabb részének tűnik. A szügy széles, az elülső lábak erőteljesek, a hátulsók rövidek, az ujjak és a karmok ugyancsak erősek. Ami az eb természetét illeti, nem lehet sem túl bizalmas, sem túl tartózkodó, sem túl harapós, de tulajdonképpen az útonállók kivételével azért mindenkivel barátságos."

Gyakran hangoztatják, hogy azok a kutyák, melyeknek küllemi vonásai és jellembeli tulajdonságai a molosszusban egyesültek, vagy a föníciai kereskedők révén, vagy a görög gyarmatokról kerültek Itália középső vidékeire, vagy közvetlenül a római légiók hozták magukkal őket a görögországi hódító hadjáratokból. Biztosra vehető, hogy a harci molosszusokat ismerték már a sumérok, a mezopotámiai népek és az akhájok is. Trója falai alatt Achilles a Hector kezétől elpusztult Patroclos halotti máglyáján föláldozta barátja harci kutyáit is.

A molosszus jelen volt az asszír seregekben és Nagy Sándor hadaiban is. A híres macedón vezér egyik kedvencének még emlékművet is állíttatott. Kétségtelen tehát, hogy a nápolyi masztiff a római molosszustól származik, a feltételezések azonban eltérnek, sőt gyakran ellentmondanak egymásnak azt illetően, mikor és hogyan alakulhatott ki ez a nagy kutya, mely a római expedíciós légiókat kísérte, a cirkuszok arénáiban küzdött vagy az antik Róma előkelőségeinek házát és jószágát őrizte.

És felbukkant századok homályából...

Ősi eredete ellenére a nápolyi masztiffot csak néhány évtizede, egészen pontosan 1949-ben ismerték el. tulajdonképpen 1946-ban fedezték fel újra a Vezúv-környéki tanyákon, és ebben az a csodálatos, hogy évszázadokon keresztül megőrizte eredeti küllemét, tulajdonságait. (később - 1971-ben - egy korszerűbb standard-változatot is elfogadott az FCI, az ENCI - az olasz egyesület - javaslatára.)

 

Hogyan történt a fajta "felfedezése"?

Pierro Scanziani, a jeles olasz kinológus - aki egész életében a régi molosszusokat kutatta - 1946-ban egy nápolyi kiállításon, ahol nyolc nápolyi masztiffot szerepeltettek, az egyik kutya "személyében" (mely a Guaglione névre hallgatott) végre megpillantotta a legendás ebet. "Nyomban felismertem - írja -, ez is egyike lehetett annak a száz kutyának, melyet a macedón Paulus Emilius hozott Rómába diadalmas hadjárata után. Epirusz hatalmas ebe, az asszírok fia, a tibeti kutyák távoli rokona, a Molosszus állt előttem! Századok régi homályából szemlélt engem. Tekintetében nem volt sem ellenségeskedés, sem kedvesség: olyan tekintet volt, mely nem ad, de nem is követel... A hűvös, szenvtelen szemek figyelték Arno kutyámat is, melyet pórázon tartottam. Egyszerre csak visszahőköltem egy régi figyelmeztetésre emlékezvén: a molosszus hajlamos támadni egyetlen hang nélkül is."

A történethűség kedvéért tegyük hozzá: az északról érkezett zsűritagok már korántsem voltak ilyen lelkesek. Alaposan lepocskondiázták a nyolc ebet: szerintük nem feleltek meg a fajta fogalmának, egyik magas, másik alacsony állású volt, sem színben, sem nagyságban nem mutattak homogenitást. Egyedül abban hasonlítottak egymáshoz, hogy valamennyien korcsok, s még járni sem tudtak kutya módjára.

 

 

"Hiába érveltem - emlékezik vissza Scanziani -, hasztalan mutattam meg nekik Guaglionét, s tartottam kiselőadást az ókori molosszusokról, ők csak kacarásztak lelkes kitöréseimen. A legnagyobb szaktekintély végül kijelentette: "Nincs fajtajellege, nincs kutyaszerű mozgása, ez a szörnyeteg nem tarthat számot az eb elnevezésre!"

Egyébként az élet - mint ma már tudjuk - rácáfolt az emlékezetes 1946-os kiállítás tudálékoskodóira. Scanziani igaza győzött, s ő volt az első, aki kidolgozta a fajtastandardot is, mégpedig élő modell, a már említett Guaglione küllemi és pszichikai jegyei alapján.

Akár az úthenger!

Persze legyünk mi is igazságosak. Ez az Alpokon túli, fenséges molosszus meglehetősen vegyes benyomást kelt az emberben. Vannak, akik kifejezetten félelmetes, nyugtalanító jelenségnek találják, s akadnak olyanok is, akik egyenesen jámbor, együgyű teremtésnek tartják. Hogy összebékítsük a két tábort, eláruljuk: tulajdonképpen mind a kettőnek igaza van, az egész csak nevelés kérdése. Kihozhatjuk belőle nyugodt, szeretetre méltó természetét, de fölébreszthetjük benne hosszú harcikutya-múltra visszatekintő elődeinek agresszivitását is.

Természetesen az első megoldás a követendő. Ha 18 hónapos koráig "bársonykesztyűbe bújtatott vasmarokkal" tartjuk kézben (domináns természetének ugyanis ez felel meg a legjobban), akkor kivételes tulajdonságokat bontakoztathatunk ki ebből a nagyszívű, ragyogó intelligenciájú kutyából. A nagy testű, súlyos és erős kutyák kedvelői jó társra találnak a nápolyi masztiffban, amely főként személyi testőrnek, házőrzőnek alkalmas. Őrző-védő feladatokra mellesleg fölösleges kiképezni, ilyen irányú, igen erős veleszületett ösztöne, valamint elrettentő megjelenése már eleve garantálja gazdái biztonságát. Kizárólag akkor támad, ha parancsot kap rá, de minden körülmények között megbízható. Aki kezet emel rá, azt ledönti a lábáról és egyszerűen átgyalogol rajta. Ilyenkor olyan, akár az úthenger!

Igen önálló, ezért nevelésénél, esetleges kiképzése során elengedhetetlen, hogy gazdája tisztában legyen a fajta tipikus viselkedési formáival, karakterével. Ok nélkül sohasem lobbanékony, nem civakodó, nem agresszív. Ha fiatal korában engedelmességre szoktatják, szívesen tanul, mert szereti, ha foglalkoznak vele.

Tartása viszonylag egyszerű. Nem igényel több mozgást, mint bármely kutya, sőt kevesebbet, mint a közismerten nyugtalan fajták. Noha jól alkalmazkodik a városi élethez, mégsem túl szerencsés négy fal között tartani.

 

A főbb fajtajegyek:

Nagy termetű, robosztus kutya. Feje nagy és erőteljes, az arcorri rész és a koponya vonala párhuzamos. A homlok és az orrhát csatlakozása erőteljes. Állkapcsa erős. Szeme gesztenyebarna, tekintete élénk. Füle háromszögletű, lelógó, fejhez simuló, általában csonkolják. Nyaka közepesen hosszú, nagyon izmos, háta egyenes, erőteljes, mellkasa mély, széles, egészen a könyökig ér. Hasa kissé felhúzott. Lábai izmosak, a csánk kifeszült, meredek állású. A mancsok tömörek, az ujjak zártak. Farka a csánk alá ér, általában kétharmadánál csonkolják. szőrzete rövid, sima, fényes. Színe fekete, ólomszürke, homoksárga, szürke vagy csíkos. A szügyön és a mancsokon gyakori a fehér szőrzet. Marmagassága 65-75 cm (kanok), illetve 60-70 cm (szukák). Súlya 50–70 kg.

 

A MASZTIFF-CSALÁD

Nápolyi masztiff

Spanyol maszfiff

Pireneusi masztiff

Angol masztiff

Tosa

Bullmasztiff

Mallorcai masztiff

Tibeti masztiff

 

Kislexikon - MASZTIFFOK



Valamikor régen, még a fajtatiszta kutyák korszaka előtt, szinte minden nagy testű ebet masztiffnak hívtak, olykor még a szentbernáthegyit és az újfundlandit is. A "valódi" masztiffok viszont az ókor hatalmas, molosszoid típusú kutyáiból alakultak ki. Eredetileg harci kutyák voltak: a sumér, asszír, babiloni kultúrákban mindenütt találkozhatunk hatalmas harci kutyákkal, s a legfélelmetesebbek, a legvadabbak a masztiffok voltak.

A középkorban, a modernebb hadvezetés következményképpen, a harci kutyák csillaga lehanyatlott, a háborúkban már nem volt szükség rájuk, ám újabb feladatokhoz is képesek voltak felnőni: a masztiff fontos létesítmények őrzője, vadászatokon pedig vaddisznók, medvék réme lett.

Napjaink masztiffjai kiegyensúlyozott természetű, jó idegrendszerű, nagyerejű, de barátságos óriások, melyekkel azonban nem ajánlatos kukoricázni. Kiváló őrző-védő ebek. A család tagjai: angol masztiff, bullmasztiff, nápolyi masztiff, tibeti masztiff, pireneusi masztiff, spanyol masztiff, mallorcai masztiff, s végül a japán masztiff, azaz tosa.

 



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)