Azt is tudjuk, hogy az itt őshonos kelták nagy becsben tartották ezeket a kutyákat, akik később alaposan megnehezítették Julius Caesar légióinak hódítását.
Mielőtt a fajta későbbi történetének tárgyalására rátérnénk, időzzünk el kicsit a masztiff szó eredetének vizsgálatánál.
A név eredetét, melyen már több mint kétezer éve e hatalmas ebeket ismerik, sokféleképpen vezetik le. Az egyik ilyen magyarázat szerint a latin mastinus és mastibe szavakban gyökeredzik, melyek jelentése békés, nyugodt. Ezek a tulajdonságok békeidőben nyilván jellemzőek voltak ezekre a kutyákra, de mégsem emiatt ismerték őket igazán. Más kutatók, akik a kelta mas tuun (házat őrizni) szóösszetételből származó masteve szóban vélik felfedezni a masztiff név eredetét, közelebb jutottak az igazsághoz. Ezzel a névvel a súlyos, hatalmas ebeket jelölték, akik rettenthetetlenül védték gazdájuk birtokát. Ezek azok a jellemzők, melyekről híres volt az ősi fajta.
Az ókori kelta népek írásbelisége azonban igen alacsony szinten állt, így erről az oldalról nehéz ezt az elméletet hitelt érdemlően bizonyítani. Ám a kiterjedt írásos római emlékek irodalmi és történeti munkák, katonai, feljegyzések, cirkuszi beszámolók, stb. alapján tudjuk, hogy a masztiff szó csak Britannia meghódítása után vált ismertté a Birodalomban. Vagyis a hadizsákmányként, cirkuszi szereplésre elhurcolt hatalmas kutyákkal együtt nevük is eljutott a Római Birodalomba. Éppen ezért feltételezhetjük, hogy kialakulása kapcsán a kelta eredet-elmélet áll közelebb az igazsághoz.
Az időszámításunkat követő ezer év roppant izgalmas volt úgy a Brit-szigetek lakosai, mint a masztiffok számára. Alig vonultak ki a rómaiak, máris újabb látogatók érkeztek a La Manche-csatorna túloldaláról. Ezek a szászok voltak, akiket a népvándorlás hullámai kényszerítettek erre a kis utazásra. őket mintegy ötszáz évvel később a normannok követték, ezúttal egy trónöröklési vita elrendezése céljából. A Hastings-nál 1066-ban lezajlott ütközet újfent jelentősen átalakította hőseink életét.
Kategóriák
A masztiff egyik legkorábbi angol nyelvű írásos említése az Ancient Laws of Wales, azaz Wales ősi Törvényei című gyűjteményben (XI. sz.) található. Ebben három kategóriába sorolták a kutyákat, úgymint házőrző, juhászeb és masztiff. Ez utóbbin belül megkülönböztették a Cadgi néven ismert hatalmas hadi, és a fogókutyaként használt Gafaelgi típust. E kisebb és fürgébb kutyákkal elsősorban nagyvadakra vadásztak, de jellemzően ezeket használták a különböző állatviadalokon is. A kétféle méretű, de tulajdonképpen egyazon fajtának tekinthető kutyák funkció- és testnagyság szerinti megkülönböztetése a sumér és római rokonok után itt is megfigyelhető.
Roppant hasonló kategorizálás található abban a csaknem négy évszázaddal később keletkezett könyvben, mely III. Edward király fiának, Edmund yorki hercegnek nevéhez fűződik. A herceg 1410. körül írta vagy mondta tollba Master of Game, vagyis "A játék mestere" c. művét (értsd: cirkuszi játék, viadal a szerző), melyben külön fejezetet szentelt Anglia híres kutyáinak. Részletesen leírta őket, és elődeihez hasonlóan külön emlékezett meg a háborúban használt hatalmas kutyákról, s külön a kisebb testű vadkanvadász- és gladiátorebekről.
Amint látjuk, e hatszáz éves mű írója is méret, illetve felhasználási terület alapján kategorizált. Ám a két típus megjelölésére már részben a csak az uralkodó osztály által ismert francia-latin kultúrából merített. A nagytestű masztiffok mellett megemlített jóval kisebb és fürgébb kutyákat ugyanis latin kifejezéssel alauntis-nak nevezte.
Érdekesség: chaucer is megemlékezik az alant-okról The Knight's Tales című munkájában.
Sokan azt állítják, hogy a vadászatra és viadalra használt alant egy a masztifftól teljesen önálló fajta volt. E vélekedés szerint ezek a kutyák mint uralkodóknak és főuraknak szánt ajándékok a kontinensről, Franciaországból kerültek át Angliába. Mint látni fogjuk, sokkal valószínűbb, hogy a masztiff e kisebb méretváltozatának csak a nevét importálták Nyugat-Európából. Maga a típus ugyanis már ősidőktől létezett a szigetországban is, ahogyan azt az előzőekben ismertetett ezeréves törvénygyűjtemény is bizonyítja. Éppen ezek a könnyű masztiffnak is nevezett, mára kihalt kutyák voltak a hamarosan szóba kerülő bulldog közvetlen ősei.
Míg kedvenc időtöltéseikről és az arra legalkalmasabb ebekről könyveket írtak, az uralkodó osztály tagjai az alacsonyabb sorba tartozók számára igyekezett megnehezíteni, sőt lehetetlenné tenni az ókori hadikutya-ivadékok tartását. Erre szükség volt nemcsak a vadállomány védelmében (helyesebben a vadak elejtésének kizárólagos jogát a főurak maguknak követelték), de az adók beszedésének zökkenőmentességének biztosítása miatt is. Ezért megkövetelték, hogy az összes nagytestű kutya mellső lábairól két körmöt levágjanak. Az így szánalmasan bicegő kutyák gyakorlatilag képtelenek voltak ellátni őrzési funkcióikat, ezért a közrendűek hamarosan felhagytak tartásukkal. A nemesség körében viszont a hatalmas masztiffok töretlen népszerűségnek örvendtek, s továbbra is a kétezer évvel azelőtti célokra alkalmazták őket. Vadászatokon éppúgy, mint a csatatereken vagy a viadalok arénáiban e remek kutyák tovább őrizték félelmetes hírnevüket. Sok dicsőséges történet szól bátorságukról, gazdájuk iránti hűségükről.
Érdekesség: a XVI. században a különböző állatviadalok Európa-szerte általános szórakozási formának számítottak még vasárnaponként, sőt a kiemelt egyházi ünnepeken is!
A masztiffok egészen a lőfegyverek európai elterjedéséig megőrizték hadi funkciójukat, ahogyan arról a különböző krónikák is beszámolnak. Az egyik ilyen szerint a spanyol koronát is birtokló V. Károly (1500-1558) német-római császár franciákkal vívott háborúja alatt VIII. Henrik négyszáz hadikutyát küldött szövetségese megsegítésére. Noha a spanyolok is híresek voltak saját harci kutyáikról, a császár nagy hasznát vette e jelentős hadtestnek. Olyan nagyra tartotta ezt az ajándékot, hogy egy alkalommal az angol ebek bátorságát és harci szellemét állította példaként saját katonái elé!
A hanyatlás kezdete
A masztiff évezredeken keresztül megőrizte magasrangú pártfogóinak véres harcokban, nehéz küzdelmekben kivívott jóindulatát, s tartása továbbra is főúri kedvtelésnek számított. Az 1600-as évektől azonban egyre inkább a folyamatosan tökéletesedő lőfegyverek domináltak a hadviselésben, s ez nemcsak a csatamezőkről száműzte örökre a nagyszerű harcost. A puskapornak a XVI. század végére tehető európai elterjedése másik ősi szakmájára, a nagyvadak vadászatára is végzetes hatással volt.
Ráadásul az éppen ekkortájt elmérgesedő angol-spanyol viszony következményeként fellépő ibér tengeri fenyegetés felgyorsította ezt a folyamatot. A Nagy Armada elleni felkészülés hatására megkezdett flottaépítési program irdatlan faigénye miatt végbemenő erdőirtás ugyanis a nagyvadak a farkas, medve és vaddisznó kipusztulásának befejezését is jelentette Albionban. Így nem rendeztek többé nagyszabású vadászatokat, s nem volt szükség a fogókutyák segítségére sem.
Maradtak hát az állatviadalok, melyeken egy ideig még bizonyíthatták rendkívüli képességeiket, és tovább élvezték a főrangok támogatását. I. Jakab például húsz masztiff szukát tartott állandóan a Tower-ben, hogy mindenkor elegendő utánpótlása legyen a medveviadalokon esetlegesen elpusztult ebeknek. Chamberlain egyik beszámolója is e koronás fő nevéhez, és a spanyol követ 1623-ban a királyi udvarban tett látogatásához fűződik. Megemlíti, hogy az uralkodó vendége szórakoztatására egy jegesmedvét zavartatott a Temzébe, majd kutyákat uszíttatott rá. Ezen eseményt az elragadtatott nézők minden sportok közül a legjobbnak nevezték.
Egy dicsőséges korszak vége
A leszűkült alkalmazási kör elsődleges hatása, vagyis a tenyésztés visszaesése gyorsan érezhetővé vált. Az egyedek számának drasztikus lecsökkenése következtében a XVII. század közepén a masztiff már védelemre szorult saját hazájában! A viadalokon való nagymértékű pusztulásuk mellett az elsősorban a német területekre irányuló kivitel végül már a fajta puszta fennmaradását is veszélyeztette Angliában.
A helyzet egy időre javulni látszott, amikor a királyi hatalmat 1649-ben megdöntő Oliver Cromwell lordprotector fővesztés terhe mellett megtiltotta a masztiff-ok exportját. Egy másik intézkedésével feltehetőleg akaratlanul tovább szolgálta a fajta érdekeit, amikor vallási okokból beszüntette az állatviadalokat is. Egyébként ő maga a masztiff nagy rajongója, sőt többjük tulajdonosa volt. kutyái közül néhányan részt vettek ütközetekben is, és elkísérték gazdájukat Írország meghódítására.
Érdekesség: a Cromwell vezette angol csapatok írországi hadjárata után a szigetország lakosságának lélekszáma a felére csökkent. Nyilván ez is segített megalapozni a hagyományos ír-angol viszonyt.
A királyi hatalom Cromwell halála utáni restaurációja idején az állatviadalok újra népszerűvé váltak, és egyre szélesebb tömegek követeltek maguknak részt ebből a szórakozásból. A változás szele hamarosan elérte az arénák áporodott levegőjét is, és jelentős változás állt be a küzdőfelek személyében. A viadalok szervezői ugyanis medvét egyre nehezebben és csak nagyon nagy költséggel tudtak beszerezni, s az ellenük felvonultatott masztiffokból is egyre kevesebb volt. Mivel ezek szerepeltetése egyáltalán nem volt gazdaságos, a folyamatosan gyarapodó nézőközönség előtt a XVII. század végén megkezdődött az olcsón beszerezhető bikák és kutyák egymás elleni küzdelmének aranykora. Bár ilyen küzdelmeket már 1000. körül rendszeresen tartottak Angliában, azok jószerivel csak a falusi pórok, azaz a legszegényebbek szórakoztatását szolgálta.
Az ekkorra meglehetősen megfogyatkozott masztiff-állomány tagjai sohasem tündökölhettek igazán ebben a sportágban. Ekkorra ugyanis már évszázadok óta ismert volt az a kutya, amely mészárszékek hátsó udvarában, falusi vásártereken hivatásszerűen űzte ezt a szakmát. Ez a trónkövetelő hamarosan átvette a nagytestű és hozzá képest lomha jószágok harci arénákban betöltött vezető szerepét. Kisebb termete fürgeséget és kitartást biztosított számára, amely elsődleges fontosságú volt a viadalokon.
Legendás elszántságának, és nem utolsósorban sajátos fejformájának köszönhetően a masztiff-nál sokkal eredményesebben és látványosabban szerepelt a küzdelmekben. Ez a nagyszerű harcos az ókori hadikutyák méltó utódjaként félelmetes hírnevet vívott ki magának, s megkezdte máig tartó diadalmenetét. A tömpeorrú kutyát bulldog néven ismerte meg a világ.
Folytatjuk a fajta modern kori történetével.