Nem FCI besorolású fajták
Itt gyűjtöttük össze azon kutyafajtákat, amelyek nem rendelkeznek FCI besorolással
Marokkó kutyái
A sloughi és az aidi
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Stefan Siman  |  2011. október 26.

Marokkó kutyái

Az európai kutyatenyésztés az elmúlt évszázadban annyira a kutyatartás angol, francia és német befolyása, valamint a különféle divatirányzatok hatása alá került, hogy a mai átlagos kutyatartók körében szinte alig-alig ismertek az afrikai kontinens kutyái.


Természetesen ennek afrikai részről kulturális, szociográfiai okai, valamint az FCI részéről szervezeti magyarázata is van. Ez utóbbihoz tartozik az a tény, hogy a fajkutyákkal kapcsolatos hivatalos élet monopóliumát magának fönntartó nemzetközi szevezet 84 tagországa között csupán két afrikai van: a Dél-afrikai Köztársaság és Marokkó. A dolog földrajzi szempontból még nevetséges is, mert a szervezet hivatalos honlapján (www.fci.be) Marokkót 20. sorszámmal, az európai országok listájára helyezték, ezért ha az érdeklődő a honlap világtérképének grafikáján az afrikai kontinensre kattint, akkor csupán a dél-afrikai ebtenyésztők fokvárosban lévő központjának elérhetőségeit olvashatja. Mindezek ellenére az alábbiakban Marokkó kutyáiról olvashatnak az afrikai kutyafajták iránt érdeklődő magyar (európai) olvasók.

Agárszerű kutyákról már Harun al Rasid (aki 786-809 közöt Bagdad kalifája volt) írásaiban is olvasni lehet. Ezekben az írásokban azonban a saluki (perzsa agár) kutyafajtáról tesz említést a kalifa, aki mint lelkes vadász és solymász, föhívta a figyelmet a Korán egyik mondatára: "A saluki nem kutya, hanem Allah ajándéka, hasznunkra és örömünkre". A saluki  nem más, mint az egyik legősibb kutyafajta, amely jelenleg az egész keleti világban elterjedt (FCI Nr. 269).

Valószínűleg ezek az agarak a későbbi két-háromszáz év során a bennszülött, nomád népeknek köszönhetően az észak-afrikai területeken is elterjedtek, és egyben keveredtek más agár jellegű kutyákkal. 1896-ban M. Siber, német vadász és Afrika-utazó egy korabeli úságban megjelent, "Afrika kutyái" című írásában azonban már egyértelműen nem saluki, ha nem sloughi kutyafajtáról számol be, amely szerinte Tunéziában, Algériában és Marokkóban egyaránt előfordul. Megállapítása szerint az egész Észak-Afrikában elterjedt beduin népcsoportnak nagyra becsült állatai voltak ezek kutyák, amelyeket vadászataik során sakál, gazella és egyébb apró vad elejtésének segítségére használtak.

Karcsú, szikár, rendkívül kitartóan és jól futó, az afrikai kontinens klímájához jól idomult szőrzettel rendelkező kutyákról számolt be később K. Keller biológus is, aki 1906-ban Algériában végzett kutatómunkát. ( foto:   Rudi Schwab) Az általa megfigyelt kutyákat az algériaiak szintén nem salukinak, ha nem sloughinak nevezték. Az elnevezés teljesen logikus és érthető, mert amit a magyar nyelv agárnak nevez, azt bizonyos észak-afrikai arab dialektusok sloughinak mondják, ami annyit jelent, mint  futó kutya, függetlenül attól, hogy valamilyen standardelőírásnak megfelelő, fajtatiszta kutyáról van-e szó, vagy nem.

Az első fontos és ebtenyésztői körökben hivatalosnak elfogadott történeti ténynek tekinthető, hogy 1933-ban Marokkó egyik befolyásos szultánja, Malay Safid 60 példány kifejlett és 40-50 kölyök sloughit tartott az udvarában, valamint a kutyák mellett 15 vadászatra kiképzett lovat, csakis arra a célra, hogy azokkal a kutyákat tanítsák és tréningezzék a tradicionális lovas vadászatra. A szultán hivatalos fogadásain néhány sloughi is mindig jelen volt, és ezen alkalmakkor a nyakörvükön ezüst pajzsot viseltek, amelybe a származási családfájuk (törzskönyv!?) volt belevésve. A szultán Dr. Walzeneggernek, a német agárklub akkori elnökének a marokkói látogatásakor egy tenyésztésre alkalmas párt ajándékozott, aki ezeket – félve attól, hogy a klímaváltozás betegséget okozhat az állatoknak – nem hozta át Európába.

A később Marokkóban uralkodó I. Hasszán király uralkodásának idején jelentősen megváltozott a sloughik sorsa az országban. (foto: Rudi Schwab) Több jómódú és befolyásos berber család tenyészteni kezdte ezeket a kutyákat, aminek révén megbecsülésük, elismertségük az országon belül fokozatosan tovább emelkedett. A királyi udvar támogatása nagymértékben hozzájárult a fajtának az egész világon történő megismertetéséhez és elismertségéhez. Fölkarolták, támogatták a sloughi tenyésztését, és a kutyafajtát nemzeti büszkeséggé és értékké tették. Alighanem a Hasszán dinasztia diplomáciai tevékenységének köszönhetően vette föl az FCI tagországainak sorába Marokkót, majd 1973-ban elismerte a sloughit, mint önálló agárfajtát, és nem utolsósorban 1975-ben Marokkóban (első ízben Afrikában) rendezte meg évenként szokásos világkiállítását. Ezen a kiállításon 48 sloughit szemlélhettek meg az érdeklődők. Több mint két évtizeddel később, 1989-ben, Casablancában, a nemzetközi kiállításon már 130 sloughi nevezésének örvendezhettek a rendezők és a fajta kedvelői.

A hegyi nomádok ebe

Marokkó másik hivatalosan elsimert kutyafajtája az aidi (Atlasz-hegységi kutya, atlaszi pásztorkutya) nem büszkélkedhet írásokban fönnmaradt, királyok és szultánok által támogatott történelemmel, de azért a marokkói posta egy bélyegen megörökítette ezt a kutyafajtát. Az aidi az Atlasz hegységben pásztorkodó marokkói szegény nomádok kutyája volt, és jelenleg is az. Jellegzetesen hegyi kutya, valamivel kisebb méretben és a klímaviszonyokhoz alkalmazkodóan rövidebb szőrzettel, mint az európai hegyi kutyák. Az aidi őseit feltehetően a föníciaiak vitték át Olaszországból a mai Algéria és Marokkó területére. Majd a fajta végleges kialakulása valószínűleg a Szaharában történhetett, mert egyetlen más kutyafajta sem képes egészségkárosodás nélkül, hosszú távon elviselni a mindennapos rendkívüli hőmérséklet-valtozást az éjszaka és a nappal között. Ez a jelenség pedig kifejezetten a szaharai időjárásra jellemző.

Ezek a kinézetre leginkább a török pásztorok által tartott akbash és karabash pásztorkutyafajtákra hasonlító, rendkívül változatos színű szőrezettel rendelkező kutyák éjszaka, amíg a pásztorok alszanak, éberen őrzik a szabad ég alatt alvó állatokat és a sátrakban pihenő embereket, évszázadok óta változatlan körülmények és feltételek között, a civilizáció legkisebb behatása nélkül. A nomád pásztorokat egyáltalán nem érdekli az aidi kinézete, csak a jelleme, temperamentuma, megbízhatósága, erőssége, szívóssága, az időjárás viszontagságaival szembeni ellenállása és az általa elejtett vadállatok minél magasabb száma. Amelyik kutya megfelel ezeknek az elvárásoknak, annak a szaporulatát meghagyják. Amelyik nem, annak kölykei közül jó esetben néhányat elajándékoznak az Atlasz-hegység lábánál fekvő falvak valamelyikében, vagy egyszerűen megölik őket. Ezzel aztán a természetes tenyésztési szelekció a részükről el is van intézve.

Amennyire a civilizált európai, városi kutyatartók fülének brutálisan hangzik, annyira hatásos ez a módszer. Nem árt a véleményalkotás előtt belegondolni, hogy a magashegységben vándorló, nyáj mellett dolgozó kutyákat évszázadok óta nem látta állatorvos, nem volt részük féregtelenítésben és oltásban stb, tehát ott csak az egészséges kutya képes életben maradni, csak a "jó kutya" tud aktív és hasznos tagja lenni a közösségnek.

Jelenleg Marokóban kb. 5000 tagja van a kutyatenyésztők országos szervezetének, amelybe beletartozik jó néhány ott élő európai is. Az FCI statisztikája szerint 2006-ban a sloughi és aidi fajtából – összesen 5500 alomból – 21519 kölyökkutya született.

A sloughi (észak afrikai vagy berber agár)

"Egy jó sólyom, egy gyors agár, egy nemes ló többet ér, mint húsz asszony" – mondja egy arab szólásmondás, amely többek között a sloughi felbecsülhetetlen értékét és megbecsülését hivatott bizonyítani. Némelyik marokkói korániskolában egy legendát is megtanítanak a gyerekeknek:

"Hét fiatalember menekült az üldözőitől, akik rabszolgaságra akarták őket fogni. Egyikük magával vitte kedvenc sloughi kutyáját is. Amikor az éjszaka beálltával a kimerültségtől aludni tértek egy barlangban, megszólalt a kutya:"Én mindenkit szeretek, aki istennek értékes; aludjatok nyugodtan, majd én vigyázok rátok!" 300 év elteltével megszűnt a rabszolgakereskedelem, elmúlt az üldözés, és a kutya fölébresztette a fiatalokat, ezért a sloughi bebocsátást nyert a Paradicsomba…"

Mindez ellentétben áll azokkal a sok esetben téves nézettekkel, amely szerint az iszlám vallású népek a Koránra való hivatkozással alapvetően negatív érzelmekkel viseltetnek a kutya iránt. A beduin vadászok gyakorlatában mindig is természetes volt, hogy lóháton az ölükben vitték magukkal agaraikat, majd amikor a vad megmozdult, a kutyát elengedték, az leugrott a lóról, és elképesztő sebességgel üldözőbe vette, kifárasztotta és megállította a vadat, melyet ezek után a vadásznak könnyű volt lóhátról elejtenie. A jelen korban inkább gyalogosan közlekednek a vadászok, kutyáik nem távolodnak el nagyobb távolságra tőlük. A sloughinak nincs különösebben jó szaglása, nem is feladata a vad kiszimatolása, fölkeresése: jellemzően csak a megpillantott, megmozdult, menekülő vad látványa váltja ki belőle az üldözési reflexet. Ám ha ez megtörtént, akkor a vadnak nincs esélye a hosszú távon folymatosan 40-50 km/h sebességet tartani tudó sloughival szemben.

A múlt évszázad 80-as éveinek végére Marokkó területén szinte teljesen kipusztultak a gazellák, ezért a sloughival való vadászatot megtiltották. Ez természetesen nem szolgált előnyére ennek a szikár, edzett, bátor kutyafajtának. Ennek ellenére a nagyvárosoktól távoli falvakban továbbra is tartanak és vadászatra használnak is sloughikat, csupán annyi külömbséggel, hogy főként a helybeli kecske- és birkapásztorok megbízásából a nyájra veszélyt jelentő sakálok vadászatára, valamint a vadnyulak elejtésére.

A sloughit tartó emberek továbbra is a hagyományokat szigorúan megőrző tartási körülményeket biztosítják nagyra becsült kutyáiknak. Családtagként kezelik a sloughit, velük él a sátorban vagy a házaikban, és az egyedüli állat, amelynek külön ételt biztosítanak. Az összes többi ház körüli állatnak (beleértve az udvaron élő keverék kutyákat is) be kell érniük az ételmaradékkal, hulladékkal, vagy azzal, amit éppen maguk találnak. A sloughiknak az ételt az asszonyok készítik el lepénykenyér, tej és olivaolaj keverékéből, de a kutyák etetését kizárólag a férfiak végzik. A marokkóiak által tartott sloughik húsféleséget csak akkor esznek, ha valamilyen háziállat vágásakor megkapják a belsőséget és hulladékot.

A sloughi fajtastandardja

A jelenleg érvényes nemzetközi standard 1998. április 27. óta érvényes, az FCI X. fajtacsoportjának (agarak) 3. szekcióján belül (rövidszőrű agarak), a 188. sorszám alatt. Ami az általános megjelenést illeti, a sloughi nagyon elegáns, szikár izomzatú, harmonikus arányokkal rendelkező kutya. A kanok marmagassága 66–72 cm, a szukák marmagassága 61–68 cm közötti lehet.

A kutya színe a világos homokszíntől a vöröses homokszínig az úgynevezett "földszínek" bármilyen árnyalata lehet, fekete álarccal, kabáttal, csíkokkal vagy fekete árnyalattal, illetve ezek nélkül. Feje hosszúkás formájú, és az agarakra jellemzően elnyújtott, koponyacsontja oldalról nézve lapított. A két füle közötti távolságnak 12-14 cm között kell lennie. A szemöldökeinek nem szabad erősen kitűnni a fej szőrzetéből. Az orra mindig sötét fekete, szélesre nyitott orrcimpákkal, és az orrnyeregnek egyenesen kell beleolvadnia a kutya fejének felső részébe. Lelógó füle háromszög alakú, a csúcsán enyhén lekerekített formával. Szemeinek színe sötétbarna, a világos szőrű egyedek esetében borostyánszínűig terjedő árnyalattal. Itt érdemes megemlíteni, hogy a standard leírás külön kitér az állat szemei által kifejezett lelkiállapotra. ugyancsak ritkaságszámba megy az FCI berkein belül, hogy fajtastandardba rögzítsenek egy kutyafajta viselkedésével, pszichikai állapotával kapcsolatos elvárást: "Lágy, egy kicsit szomorú tekintet, a pillantásnak honvágyat kell tükröznie". Ez valószínűleg a marokkóiak elvárása végett kerülhetett a fajtaleírásba, maradandóságot adva ezzel a világ különböző pontjaira elkerülő sloughik eredeti hazájukba történő vágyakozásának.

A sloughi nyaka hosszú, feszesen simuló bőrrel. Lábai egyenesek és függőlegesek, erős izomzatúak, gerince vízszintes. Mindezek garantálják, hogy a nagytestű, divatos európai kutyafajtákkal ellentétben a mozgásszervi és csontozati problémák és betegségek a sloughinál ismeretlenek. A tappancsok ovális alakúak, a középső lábujjak jelentősen hosszabbak, mint a szélsők, karmai fekete vagy barna színűek és meglehetősen erőteljesek. A kutya mindhárom lépésformával (lépés, ügetés, galopp) egyformán jól, gyorsan és kitartóan tud haladni. Ennek a kutyafajtának rendkívül vékony és finom bőre van, amit egyenletes, rövid és vékony szálú szőrtakarú borít.

A fajtaleírást összeállító szakemberek ősi marokkói sloughi tartóktól két egyszerűen ellenőrizhető geometriai követelményt is belevettek a standardleírásba:

√        A kifejlett, igazi sloughi farkának kétszer olyan hosszúnak kell lennie, mint amilyen hosszú a feje.

√        A sloughi oldalnézetbeli testformájának (a nyak és a fej nélkül) egy négyzetbe bele kell férnie. Ez utóbbi megkülönbözteti az összes többi agárfajtától, amelyeknél ugyanez téglalap is lehet.

Az aidi (Atlasz-hegységi pásztorkutya)

Az aidi nem terelőkutya, hanem a kecske- és juhnyáj éjszakai pihenőhelyén őrző-védő feladatokat ellátó pásztorkutya. Az Atlasz-hegységben állattartással foglalkozó, nomád életmódot folytató beduinok – az európai hegyvidékeken élő pásztorokhoz hasonlóan – az éghajlattal együtt változó növényzet függvényében nagy területen kénytelenek állataikat mozgatni, terelni. Amíg a családok női tagjai és gyerekei valamelyik biztonságot adó völgyben táboroznak, a fiatal férfiak hosszú időre úton vannak fönt a hegyekben a nyájaikkal. A nyájat még éjszakára sem tudják karámmal vagy kerítéssel körbevett területen tartani. Amíg éjszaka az emberek alszanak, az állatok védelmét – főleg sakáltól, vadmacskaféléktől és egyéb magashegyvidéki ragadozóktól – kizárólagosan a kutyákra bízzák.

Ezt a feladatot az izmos, erős kutyák rendkívül éberen és mindenféle megalkuvás nélkül végzik. Az aidik az embertől nem kapnak különösebb oktatást, kiképzést. Ezek nélkül, ősi, természetes belső indíttatásuk révén mégis tudják, hogy mit kell tenniük. Egyedüli nevelésük arra az egyszerű pozitív megerősítésen alapuló tanulásra szorítkozik (a pásztorok nem olvasnak kutyakiképzési szakkönyveket, és nem hallottak a klikkertréningről vagy jutalomfalatról sem!), hogy emberi társaiktól csak akkor kapnak odafigyelést, simogatást, dicséretet, ha valamit helyesen, ügyesen, okosan tesznek a nyáj biztonságos védelme érdekében.

Ebből eredően az egész életüket a hegyekben leélő aidik nem mondhatóak barátságos és idegenek által könnyen megsimogatható kutyáknak. Viszont a pásztorok szerint a 150-200 legeltetett haszonállatból évente csupán 1-2 esik valamilyen vadállat áldozatául, ezzel szemben 40-50 vadállat válik az aidik zsákmányává. Néhány egyed természetesen Marokkón kívül már a világ több országában is megtalálható, de a fajta rendkívül ritka, és ezért nem sok tapasztalat van azzal kapcsolatban, hogy mennyire képes a civilizált családi kutya szerepét betölteni, az ezzel járó szocializációs elvárásoknak megfelelni.

Az aidi fajtastandardja

A jelenleg érvényes nemzetközi standard 2003. március 25. óta érvényes, az FCI II. fajtacsoportján (pinscherek, schnauzerek, svájci havasi pásztorkutyák és egyéb őrző-védő fajták) 2. szekcióján belül (masztiffok és hegyi kutyák), a 247. sorszám alatt. Külső megjelenésében szolíd, de mégis rusztikus állat benyomását kelti az aidi. Látszik rajta, hogy erős és izmos, de az is, hogy egyáltalán nem nehézkes mozgású, mivel a sziklás terepen ez megnehezítené a közlekedését. bundája különleges, mert egyaránt védi a testét a hidegtől és a melegtől. Testmérete 52-62 cm közötti. Fontos testméret-arány, hogy fejének szélessége és hossza megegyezik. Orra és ínye fekete vagy sötétbarna színű, orrlyukai tágak. Közepes nagyságú szeme változó színű lehet, de csakis sötét (a beduinok nem tartják jónak a világos szemszínű kutyákat). Pillantása mindig életvidám és örökös figyelemet tanúsító. Fülei közepes hosszúságúak, enyhén lekerekítettek, és félig álló, félig lógó tartásúak, a mindenkori idegállapot és figyelem függvényében előre vagy kissé hátra fordítva.

Az aidi széles vállú és hátú kutya, egyenes gerinccel, amely hosszú, lompos és dús szőrzetű, nyugodtállapotban függőlegesen lógó farokba megy át. Lábai izmosak és erősek. Mind a három lépésmódban tud haladni, de legtöbbet a gyors ügetést használja, ilyenkor a lábnyomai egy vonalban érik a talajt. Ebben a lépésmódban fáradhatatlan, és nehéz terepviszonyok között is nagyon nagy távolságokat tud megtenni. Az aidi bőre, bár Puha, de rendkívül strapabíró, és az időjárási viszontagságokkal szemben ellenálló. A szőrzet színe három nagy csoportba sorolható:

√        vörös: a sivatagi vörös homok színétől a rozsdavörösig terjedő árnyalatok;

√        barna: a sárgásbarnától a csokoládébarnáig terjedő árnyalatok;

√        fekete:  az első két szín árnyalataival foltokat képezhet, vagy "mellényként" jelentkezhet.


Köszönet a SLOUGHI fotókért !

Liz Gross von Hübbenetnek

www.nuri-al-baida.de

Auf dem Schelland 7

D-32602 Vlotho

Németország

és

Cora Nürnbergernek

www.sloughi-home.de

D-55234 Albig

Alzeyer Pforte 14

Németország

 

Köszönet az AIDI fotókért !

Laure Delimardnak

www.desboisdelimare.com

Haras du Pont Noir

1320 Rte des pies

F-71500 Branges

Franciaország



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 

A Vitality Aussies Kennelben, Ausztrál juhász kiskutyák eladók. Anya: 2013.Világgyőztes, Apa: import Champion kan. További információ, tel.: +36-23/381-152, mail.cim: farkasdi45@outlook.hu, weblapcim: www.vitalityaussies.weebly.com

tovább a hirdetésre »

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)