Vizslák és szetterek
A mindenes vadászkutya
Drótszőrű magyar vizsla
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Békeffy Tiborc  |  2011. június 01.

A mindenes vadászkutya

Vizslánk világszerte elismert vadászkutya, jelentős mennyiségben tenyésztik például Franciaországban és az Egyesült Államokban is. Népszerűségét egyaránt köszönheti elegáns küllemének, kedves jellemének és csodálatos vadásztehetségének. Családi kedvencként és eredményes munkakutyaként egyaránt jelesre vizsgázik, sőt a modern kutyás sportokban is kiválóan megállja a helyét, nagyon jó agiliy-versenyző.



A magyar vizsla mindenes vadászkutya, ősei ázsiai eredetű kopófajták lehettek, melyek valószínűleg a vándorló magyar törzsekkel érkeztek a Kárpát-medencébe. A XVI. század elejéről származó levéltári adatok szerint már a török hódoltság előtt elterjedt volt a magyar nemesek körében egy vizsla típusú, apróvadra használt vadászkutya, mely később, a török uralom alatt nyilván keveredett az idegen négylábúakkal. A vadászat természetesen a magyar nemesek egyik kedvenc szenvedélye volt.

 

A XIV-XV. századtól csökkent az erdők nagysága az alföldön, a nagyvad visszahúzódott a hegyekbe, a mezőkön elszaporodott az apróvad, a fácán. Egyre népszerűbbé vált ennek a veszélytelen apróvadnak a vadászata, melyben a fürjészvizsla volt az ember legnagyobb segítsége.

 

Ezeknek a "sárgáknak" a rendszeres, kennelszerű tenyésztését a főnemesi Zay család kezdte el 1700 elején Zayugrócon, Trencsénben. A vizsla tenyésztése igazán a XVIII. századtól lendült fel, amikor a lőfegyverek elterjedésével megnőtt az élő és lőtt apróvad felkutatására alkalmas kutyák szerepe. 1920-ban megalakult a Magyar Vizslatenyésztők Egyesülete, 1924-ben pedig az Országos Vizsla klub. 1935-ben a Nemzetközi Kinológiai Szövetség is elismerte nemzeti fajtánkat, és világszerte kezdték megismerni és megszeretni a magyar vizslát. Sajnos a második világháború súlyosan megtizedelte az állományt, gyakorlatilag újra kellett kezdeni a tenyésztést a még fellelhető egyedekkel.

 

Érdekességként álljon itt az Amerikai Kennel klub hivatalos kiadványában szereplő magyar vizsla fajtatörténet fordítása: "A vizsla vagy magyar pointer eredete a századok homályába vész, de azt helyesen feltételezhetjük, hogy ősei azon magyar hordák vadászai és társai voltak, melyek Közép-Európát népesítették be több mint ezer éve és települtek le ott, ahol ma Magyarország van. Kőbe vésett X. századi primitív ábrázolásokon magyar vadász látható sólyommal és a vizslára hasonlító kutyával. Egy XIV. századi régi magyar kódex a solymászatról is tartalmaz egy fejezetet; az illusztráción egy meglehetősen jól azonosítható vizsla látható. A fajta kétségtelenül a régi főurak és fővezérek kedvencévé vált, akik szándékosan vagy véletlenül, de megőrizték tisztaságát az évek során át."

 

A vizsla folyamatos fennmaradásának oka, ezekben a régi időkben is, az a tény, hogy veleszületett vadásztehetségét táplálta és fejlesztette az a környezet, melyben felnőtt, név szerint a magyar alföld. Az ország ezen részén szinte kizárólag mezőgazdasággal és pásztorkodással foglalkoztak; itt bőségesen nőtt a gabona, a termőszezon hosszú volt, a nyarak forróak. (...) Búza és kukorica, rozs és árpa vonzotta a foglyot és más szárnyas vadat, miközben a magyar nyúl is virult és nagyra nőtt. Ilyen növényzet között elkerülhetetlen volt, hogy az éghajlati viszonyokhoz és az elérhető vadhoz alkalmazkodó vadászkutya alakuljon ki.

 

Amire a vadásznak szüksége volt, és amivel végül is rendelkezett, az egy gyors kutya volt, mely kellőképpen óvatos, hogy ne riassza fel a zsákmányt a szinte teljesen nyílt terepen, közel dolgozik gazdájához, kiváló az orra, és elsőrendű általános vadásztehetséggel rendelkezik; röviden olyan kutya, mely két specialista, a pointer és a retriever szolgálatát egyesíti.

 

A nagy háborúk erősen meggátolták a fajta különben normális fejlődését. Az első világháború végére szinte kihalt a vizsla, csak néhányan a fajta legszilárdabb barátai közül őrizték meg kis számban. A két háború közötti évek nehezek voltak, de akik szerették a fajtát, meggátolták kihalását.

 

1945-ben az orosz megszállás elől menekülő magyarok magukkal vitték kutyáikat Ausztriába, Olaszországba és Németországba. Hasonló módon van néhány a Cseh Köztársaságban, Törökországban és Oroszország déli részein.

 

Az Egyesült Államokba az 1950-es években kezdődött az importálás, és az AKC 1960-ban vette fel regiszterébe a fajtát. A vizslák erős, kitartó vadászként és nemes, barátságos társként egyaránt eredményesnek bizonyultak."A drótszőrű magyar vizslát az ősi rövidszőrű magyar vizslából tenyésztették ki körülbelül hatvan éve. Az 1930-as években, elsősorban vadászok között merült fel az az elképzelés, hogy a rövidszőrű magyar vizsla kiváló tulajdonságait "téli kiadásban" is megjelentessék, azaz a nagy hideget jobban tűrő vadászkutyát hozzanak létre."

 

A cél az volt, hogy az új kutya őrizze meg a magyar vizsla küllemét és belső tulajdonságait egyaránt, maradjon meg ősi színe is, de szőrzete legyen kemény, "drótos". Az ötlet természetesen nagy vitát kavart vizslás körökben, hogy kell-e egyáltalán, és ha igen, milyen legyen az új magyar fajta.

 

Abban végül szinte mindenki egyetértett, hogy hordoznia kell a rövidszőrű magyar vizsla jellegét. Az új szőrváltozatot drótszőrű német vizsla felhasználásával érték el, ami kissé erősebb csontozatot is eredményezett. Ebben a munkában a hejőcsabai Vasas József és Gresznárik László járt az élen. Vasas József 1942-ben nyújtott be ez beadványt a drótszőrű magyar vizsla tenyésztése ügyében, bizakodóan számolt be a drótszőrű német és a rövidszőrű magyar vizsla keresztezéséből származó egyedekről, melyek közül sok megőrizte a rövidszőrűek minden kívánatos tulajdonságát, kiegészülve egy időjárásálló "kabáttal".

 

Érdekes, hogy Kubinszky Ernő és Szél György "A kutya" című, 1956-ban megjelent könyvében még ez olvasható a drótszőrű változatról: "Próbálkoztak a szőrzet, illetve a bőr ellenállóbbá tételére a német szálkásszőrű vizsla keresztezésével, azonban a kísérlet ez ideig nem vezetett eredményre, mert az utód nagymértékben vesztett magyar vizsla jellegéből."

 

Bár a magyar vadászok kezdetben vonakodtak drótos kutyáikat bemutatni, azért lassan megindult az új magyar fajta fejlődése. A második világháború okozta törés után, a drótszőrű magyar vizsla lelkes híveinek köszönhetően az FCI 1966-ban hivatalosan is elismerte a "drótos".



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)