Nem FCI besorolású fajták
Itt gyűjtöttük össze azon kutyafajtákat, amelyek nem rendelkeznek FCI besorolással
Lepke és gyermekei
Az első lépés a kalibakutya tervszerű tenyésztése felé
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Ségercz Ferenc  |  2008. március 21.

Lapunk olvasói nem először hallanak a gyimesi kalibakutyáról, melynek kutatását, megmentését, tervszerű tenyésztésének megszervezését egy kis baráti kör célul tűzte ki maga elé.


Ségercz Ferenc székelyföldi népzenész, népzeneoktató és hangszerkészítő, nem utolsósorban pedig kalibakutya-tulajdonos ezúttal saját személyes élményeit és gondolatait mondja el, ízes, erdélyi szófordulatokkal.

Amikor a Kalibakutya Baráti Kör elérkezett a második expedíciójához, amelynek célja a Gyimesben és környékén élő pásztorkutya-állomány megismerése volt, s már azt is tudtuk, hogy a kalibakutyáról alkotott képünk helytálló, alaposan fontolóra vettem a gondolatot, hogy elkélne nálam egy kiskutya. Ebben nagy segítségemre volt barátnőm, Móni is: ő szinte még nálam is jobban akarta a kölyköt. Tény, hogy ezek a jó vidéki kutyaarcok nagyon megtetszettek mindannyiunknak. Azt már csak találgatni lehetett, hogy milyen temperamentumú, mire alkalmas kutyák ezek. Mert eredeti környezetükben rendben vannak, de vajon kultúrkutyaként is?

Végül is nem volt ok a félelemre, mivel a jó kutya mindenhol jó. A természet nemhiába végezte a dolgát. Ebben bízva, már erőst gondolkoztunk azon, hogy mégiscsak neki kellene állni, s bevállalni a város előtt mindazt, amit itt kaptunk, és értékesnek tartottunk. Gyimes számtalan értéket mutatott a világnak az utóbbi időben. Persze, könnyű olyan értékeket bevállalni, amelyeket más előttünk rég feltérképezett, s bizonyította annak létjogosultságát. Gondolok itt híres muzsikus barátunkra, Zerkulára, arra a sok énekesre, akiket, ha Bartók hallott volna, talán tovább élt volna, a gyönyörű házakra, a jó öregekre, és mindezekre együtt. Itt viszont egy parlagi tájkutyafajtát kell bevállalni, bizonyítani annak létjogosultságát. Miért ne... hisz méltán bízhattunk abban, hogy ilyen megközelítésben előttünk kevesen járták e vidéket!

Előzményről csak egyről tudtunk: Patay László munkájáról, 1974-ből. Amikor a neves kynológus Erdélyben járt, s az akkori egyetlen magyar kutyás újság hasábjain felhívta a figyelmet az általa esztenakutyának nevezett fajta létezésére, ő alig látott olyan ebet, amely küllemében jelentősen eltért volna a leírtaktól. A populáció azóta sokat változott, de az a kutyatípus megmaradt ott, s ma is látható. Be kell hát vállalni! S a legelső lépés, hogy mi legyünk azok, akik ilyen kutyákat tartunk, ráadásul szukákat, hogy a populációt tenyésztői hozzáállással is lehessen szaporítani. A hosszúra nyúlt munkanapok utáni esti megbeszélések mellett mindezen eltöprengve, arra a végső következtetésre jutottam, hogy a csapatból elsőként veszek magamhoz egy kiskutyát. Valamikori mioriticjeim (román pásztorkutya) után mostantól kalibakutya-tulaj leszek, és pont!

Gyuri bácsi kiskutyája

Az egyik esti beszélgetés annyira elhúzódott, hogy még másnap reggel is éreztem a fejemben az előző esti mulatás nyomait. Ki is maradtam a délelőtti expedícióból, de ebéd után rendbejöttem. A visszatérő csapat ujjongva számolt egy szép kis szukáról. Meg is kerestük Tankó Gyuri bácsi házát, s megmutatták nekem a kiskutyát. Gondolkoztunk is, hogy miként lehet ilyenkor a gazdát rábeszélni egy vásárra - hát, nem volt könnyű!

Tankó Gyuri bácsit a falu csak Bigyógyurinak ismeri. utólagos elbeszélők szerint mindig is jó kutyái voltak, erre nagyon odafigyelt. Sőt, szukái is voltak, ezért sokaknak adott már jó kutyákat. Általában a szukákat nem szeretik arrafelé, de ebben most nem volt nagy szerencsém - már megint. Hát csak elkezdtünk beszélni a dologról, s nem örült az ötletnek, miszerint szeretném megvenni a kutyakölyket, mert neki a kutya kell. Arra, az ígéretemre, hogy szerzek helyébe egy kicsi bakot (a kan kutya helyi elnevezése), már felkapta a fejét. S a bak is meg volt: Felsőlokon, Tankó Jenőnél. Nagy üzletet nem kötöttünk, de az áldomást megittuk az udvar közepén, azzal láttunk neki dolgunknak. Még hazafele beszóltunk Felsőlokon, hogy a kicsi bakra igényt tartunk, aztán ez az expedíció ezzel véget is ért.

S lám, hazaérve már azon törtem a fejemet, hogy mikor menjek vissza a kutyát lehozni. Kádár Lehel barátom mindig ott volt mellettem, ha muzsikálni vagy természetbarátkodni kellett: most is megígérte, hogy lehozza nekem a kutyát a kombi Oktáviával. Örültem, mert ilyen szállításban kevés kutyának volt része a gyimesiek közül, de még mindig ott volt a kérdés, hogy meg tudunk-e egyezni. Amikor Bigyógyuribát felvittük Felsőlokra, s meglátta a bak kutyát, azt monda, neki ez ugyan nem kell. Pedig szép volt, jó szülőktől, meg minden - de nem tetszett, mert hosszú volt az orra, meg a szemében is talált valami kifogást. Nos, ízlések... Igazából ő sem tudta megmondani, miért nem tetszik neki, de annyiban megegyeztünk, hogy ha már fejérnép dolgában nem válogathat, legalább a kutyáit megválogathassa.

Alku bor mellett

Hazaérve behívott rendes vendégszerető módjára, s felhozott egy kupica bort: nem áldomásnak, de "ha már hejába kijöttek, legalább egy bort igyanak meg..." Itt már gondoltam, hogy ez még messze nincs lejátszva. Nagyon ő sem akart véget vetni a dolognak ilyen könnyen, látszott a szemein. Én meg, a népi hitvilágról összegyűjtött ismereteimmel orcátlanul visszaélve, tudtam, hogy az állatot ha nagyon kérik, adni kell, mert "ha tetszik valakinek, akkor szemet vet reja, megrontsa, és baja esik, elbetegedik". Volt már rá eset Gyimesben, hogy a kicsi borjút mind kérték, de nem adta a gazdája, s "reja egy hétre már úgy lefogyott, hogy valami javasasszonyt kellett hívni, mert száradt ki a világbúl az állat..." No, így osztán csak illogattuk a bort; s "Szentgyörgyön mi újság..?", s "a Háromrózsa még megvan-e...?" s ilyenek (az egy híres kocsma volt, persze nincs meg, ha valakit érdekel, de ez annyira volt ott akkor fontos, mint itt most a kedves Olvasónak)... Amikor meg már a csíkszeredai bordélyház is kezdett szóba jönni, merthogy valamikor ott tanítottam, amíg a kommunisták el nem vették, és átmenetileg tanulók Házát nem csináltak belőle, akkor már az asszonya is érdeklődőbben kezdett figyelni. Gondoltam, itt most meg kell menteni a helyzetet: "No, adja vagy nem adja...?"

A következő pohár bort elég csendben ittuk mind a ketten. "Há',... mennyit ad érte?" törte meg a csendet Bigyógyuribá. Így már jobban hangzott a dolog, mert talán nem jöttünk "hejába". De azért nem csodás, mert mindennek van ellenszere - így kerek a világ. Ha vinni akarják az állatot, meg is kell fizettetni, mert a meg nem fizetett állat hamarabb lebetegedik. főleg ha az állatot mind kérik, s muszáj odaadni (mert muszáj...), akkor olyan nagy pénzt kell kérni, amennyit nem ad meg. Így az állat is megmarad, s az ára hallatán a kérő olyan mérges lesz, hogy nem tudja megigézni, de még rá sem tud többet nézni az állatra. Persze, hogy ennek nincs vége ilyen könnyen, mert erre a kérdésre csak kérdéssel lehet válaszolni. Mert ha mondok egy összeget, arra a válasz: NEM.

Osztán addig-addig, hogy a végösszeget csak Gyuribá mondta ki. Mondott is olyant, amilyent nem szégyellt, s én megadtam. Azt, hogy mennyit adtam, megtartom üzleti titoknak, az Olvasó szíves engedelmével. Valójában arról van szó, hogy ha egy gyimesinek írnám le, azon kacagna, hogy milyen sokat adtam, ha egy "kultúrkutyásnak", az meg azon, hogy milyen keveset. Aztán még az is kiderült a beszélgetésből, hogy valójában mégis az asszonya beszélte le a kutyatartásról, gyakorlati okokból...

Úton hazafelé

Első utunk a helyi pizzázóba vezetett, merthogy ilyen is van Gyimesben, és hát faltunk valamit Lehel barátommal, mivel hosszú volt a nap. Már jócskán este volt, Lepkét is bevittük. A pincérlányokat azonnal "le is nyúlta" előlünk, amiről eszembe jutott egy régi tapasztalatom, miszerint a jó kutyával jobb nőt lehet fogni, mind a jó kocsival. A jelek szerint ez itt most nem volt aktuális: az igaz, hogy jó kutyavolt, Lehelnek meg jó kocsija volt, valami mégis hiányzott... Végül nagy nehezen megértettük a lányokkal, hogy minket kell itt kiszolgálni, mert mi vagyunk a vendégek, nem a kutyus, így megoldódott a problémánk is. Lepke az evés alatt nagyon csendben ült az asztalunk alatt, nem hisztizett, nem kunyerált, és teljesen nyugodt volt. Ez volt az első, hogy láttam: ez pásztorkutya!

Az utazást oly könnyen viselte, ahogy nem is gondoltam volna. A csomagtartóból előre nézett, kíváncsiskodott, és sokszor a fejét a vállamra tette. Csíkszeredában "pisiszünetet" tartottunk, ott a barátaim megnézték a csodát, hogy kutya lesz a házamnál. A zenésztársak érdekes, művészekhez illő kérdéseket tettek fel, mint például: "Hogyha ez nem fajta, akkor miért nem korcs? Ha meg fajta, miért nem az? És hogy fog a házban viselkedni, ha a hegyekben mindent szabad volt neki? És hogy lehet tanítani, ha az ősei csak a hegyekben voltak, nem tanultak jó modort (nem hallgattak Bachot...)" stb.  Persze ezekre nehéz válaszolni, így arra hivatkoztam, hogy sietünk, és odébbálltunk. Haza érvén Lepke akkorát zabált, hogy a hasa is félreállt, és akkor láttuk, hogy milyen éhes volt szegény az egész út alatt...

Azután már egyéb dolga nem volt, mint hogy nőjön és tanuljon. Megismerte a szomszéd kutyákat, a szomszéd gyerekeket, és hamarosan mindenki kedvence lett, mert nagyon jóindulatúan állt hozzá mindenhez és mindenkihez. Nem tudom, de valamiért soha nem volt harcias, emberre támadó kutyám. Valószínű, hogy a kutya hasonlít a gazdájára... Aztán megismerte a várost és a kocsikat is. Egyetlen találkozás nem volt ínyére: a barátom mély jazzdobjával egy zenekari próbán. Valahogy azt nem viselte el. Azóta sem szereti, de megszokta.

A barlangi kalauz

Amikor a fent említett zenésztársaság elment egy közös kirándulásra a Vargyasi-szorosba, elkérték a mikroboszomat. Én nem tudtam velük tartani, mert tűrném volt a Transylmánia zenekarral, de megkértem őket, hogy vigyék magukkal Lepkét, hadd élvezze a helyzetet legalább ő. Addigra már mind megszerették, én meg kicsidenként válaszoltam a tízpontos kérdéseikre, és végül belenyugodtak, hogy Lepke is megy.  Még a barlangba is magukkal vitték, szerencséjükre, mert éppen azt nem monda el nekik senki, hogy az ilyen nedves barlangban az elemlámpa lemerül. Ezért vannak barlangászlámpák, karbidlámpa stb. Így történt, hogy a legszűkebb helyen sötétben maradtak. Ekkor jött Lepke nagy pillanata! Nem értette, mi történt, de látva, hogy mindenki pánikba esett, ő is nyüszített párat, gondolom szolidaritásból, s azzal elindult abba az irányba, amelyet mindenki keresett: a kijárat felé! Még jelezte is a társaságnak, hogy őt kell követni, így hamar rájöttek, hogy egyedül ő tudja a kifele vezető utat. Kiérkezve egy nagy ugatással illette meg az egész társaságot; elmondásuk szerint, olyan volt, mintha megszidta volna őket. De az is lehet, hogy örömében ugatott, hogy megoldotta a feladatot...

A gyimesi népzenei táborban nagyon jól viselkedett, mindenki megismerte és megszerette nagyon hamar. A gyerekek kedvence lett, mindig annyi gyerekkel foglalkozott, mind egy pedagógus. A gyerekek is szerették, a furulyaóráimon időnként egyet hancúroztak vele pihenésből, utána meg újult erővel álltak neki a dolguknak. Így telt el az év, és észre sem vettem, hát felnőtt kutya lett belőle. Pedig számomra még mindig ő az a kicsi kölyök, akit Gyimesben megláttunk...

Szelekció a havasokban 

A kutyák párosítása a jobb utódnemzés kedvéért sosem volt a gyimesi emberek figyelmében. kutatásainkból az derült ki, hogy erre valójában nem is nagyon volt szükség. Mivel nagytestű kutyákról van szó, az erő dominál, ezért a szabadon tüzelő szuka mindig a legjobb bakkal (kannal) párosodhat. Aktívan pásztorkodó vagy kalibázó társadalomban, ahol minden háznál legalább két erős kutyavan, a természet elvégzi a dolgát. A gazdák pedig könnyen számon tartják a párosodást, mert általában nem engednek betolakodókat, és ha egy szomszéd kutya mégis elnyeri a harcot, azt látják. Tehát körülbelüli pontossággal tudják, hogy melyik baktól származnak a kiskutyák. Az ilyen társadalomba végül is a kultúr-kutyatenyésztés igényeit nehéz bevinni, mivel az elején az emberek csak néznek furcsán, ha tervszerű párosításról beszélünk.

Azt viszont sokan elismerik Gyimesben is, hogy a mai állomány fokozatos leépülése a kistestű "piszlikutyák" által befedezett szukáknak is köszönhető. Most, amikor egyre kevesebben kalibáznak, egyre kisebb az esélye a tüzelő szukának is, hogy megfelelő párhoz jusson. Aki viszont ezt felismeri, az a jó kutyaállományát meg tudja tartani. Van rá példa, ha nem is sok, hogy elviszik a tüzelő szukát egy megfelelő helyre pároztatni. A dolog tehát nem ismeretlen, és nagyon is elképzelhető az ott élők számára.

Tapasztalataink alapján a gyimesiek mostanában sokszor fordulnak a pásztorokhoz kutyakölykekért, és ennek épp a fenti jelenség lehet az egyik oka. Ez viszont nem nagy újdonság, mert régen is hasonlóan működtek a dolgok, és tenyésztői szemmel nem könnyű különbséget tenni a kalibánál dolgozó és a pásztorkodó kutya közt. Nem is biztos, hogy érdemes, mert mindkettő külső és belső tulajdonságai nagyban közösek. A két állomány közt folyamatos átfedések vannak; ez mindig is így alakult, amióta a gyimesiek eképpen élnek.

Ilyen, és ehhez hasonló dolgokon merengtem, miután észrevettem, hogy Lepke most már tüzelésnek indult, felnőtt, és párosodni szeretne. Szeretett is volna "fűvel-fával", így eljött a pillanat, amikor a kalibakutyázás egyik fontos momentumához érkeztünk: az irányított párosítás első lépéséhez. Merthogy erről lehet szépeket filozofálni egy középloki (gyimesi település) bodegában, de hogy a gyakorlatban hogyan fog működni, ahhoz nehéz okosnak lenni. Gondolkoztam is, mit fognak szólni, ha odaállítok egy tüzelő szukával, hogy ide 100 kilométerről azért jöttem, hogy ezt a párosítást létrehozzuk...

Valójában a Székelyföldön megélt tapasztalataim, amelyeket még a kalibakutyás korszakom előtt szereztem, nem a legjobbak. De mindenhol lehet partnerekre találni, ebben bízva láttam neki a dolognak. Persze a gyimesi emberek mások: sokkal barátságosabbak, és néha nyitottabbak is. E tekintetben nem csalódtam, mert amikor már kint voltam a tüzelő szukával, úgy éreztem, megértették, hogy ennek miről kell szólnia. Azt is éreztem, hogy az emberek igazat adtak nekem, és valamilyen módon példaként is kezelhetik az eljárásomat.

Lepke férjhez megy

A kutyákról készült fotóinkról és a nagy adathalmazról itt hamar kiderül, hogy sok esetben már nem aktuális, mert vagy a mi hibánkból nem tüntettük föl, hogy az adott bak herélt, vagy közben herélte ki a gazdája, vagy időközben elvitték a farkasok stb. Az állomány jó 30 százalékban lecserélődik egy év alatt az előbb említett okok miatt, így a 2006-os szezon elején készült fotótárunk decemberre már aktualitását vesztette. No, de a jó pap holtig tanul... Sokat kellett tehát keresgélnem, míg eljutottam a megfelelő bakhoz.

Itthon még azt terveztem, hogy a Jávárdi-patakán látott, Misu nevű bak lenne megfelelő, amelyik Adinál, egy kedves fiatalembernél volt. Ennek a kannak akkorra már hűlt helye volt, mert valami csobánoknak megtetszett, s azonnal "megbótolták" ezt a szép, két év körüli bakot. Hát egészségükre - csak akkor én mihez kezdjek? Adi segítőkész volt, és lementünk Jávárdi szádába (a patak végébe), ahol régen is fotózgattunk nagyon sokat. Ott jött szóba Miklósnak a Viktor nevű kutyája, amely nekem új volt: nem is tudom, hogy lefotóztuk-e, de ha igen, én nem emlékeztem rá. Ellenben azonnal felkaptam a fejemet, amikor valaki elmondta, hogy ez a bak Bödics és Szikra testvére. Ezt a két kutyát ismertem, és nagyon sajnáltam, hogy gazdájuk mindkettőt kiherélte, pedig nagyon szépek voltak. De hát a Viktor viszont nincs kiherélve, és örömömben többször is rákérdeztem, mert nem hittem, hogy ezt a kutyát elszalasztottuk volna az expedíciók során. Valóban szép kutyus volt, és erős, rátermett, s a kalibánál is jól bevált.

A gazdája, Miklós megértette, miről is van szó; barátságos ember volt, két kisiskolás fiával együtt, akikkel azonnal hangot találtunk. Mivel az ilyen kérés, mint mondtam, újdonságnak számított, át kellett egy kicsit gondolni. A tyúkketrec viszont alkalmasnak tűnt, erre a célra: éjszakára összezárják őket, nappal kieresztik, Viktor pedig vigyáz majd rá... A gyerekek pacsit adtak Lepkének, én pedig megittam egy pohár bort a gazdival, és elindultunk hazafele, azzal, hogy két hét múlva jövök vissza. Az eredmény a 2007. január 31-én megszületett 11 kiskutya volt, melyből heten maradtak meg az első néhány nap után; ezek azóta is megvannak, és boldogan élnek. Ezenkívül arra is sikerült példát állítani, hogy a fajtára ily módon is lehet, sőt kell is vigyázni.

A beígért "kanbért" el is vittem Viktor gazdájának, miután a kiskutyákat leválasztottam: így került egy kis bak az apja, Viktor mellé. Neve Bödics lett, annak a nagybátyjának az emlékére, aki akkorra már felvette a néhai nevet, ismeretlen okból bekövetkezett, hirtelen halála miatt.

Az újabb nemzedék

Nem messze Miklóséktól volt még egy szép kan, melynek Csobán a neve. Egy fiatal testvérpár, Csaba és Zoli tulajdonában van, akik rendszeresen kalibáznak is vele. Ezúttal meglátogattam őket is, és arról panaszkodtak, hogy tízéves kutyájukat, akit nagyon szerettek, elég sokszor párosították már, innen-onnan hoztak hozzá szukákat, (lám, mégiscsak létezik irányított párosítás!), de nem adta meg senki a párosításért járó kölykeket. Meg is dicsértek, milyen rendes vagyok, hogy kivittem a kanbért. Mivel nálam "bő volt a termés", átadtam nekik is egy szép kis szukát, vele majd párosíthatják Csobánt, mert nincs köztük rokonság, és még egy utolsó almot felnevelhetnének tőle.

Hogy a fiúk a kutyájukat mennyire szerették és tanítgatták, az abból is meglátszott, hogy amint elengedték, abban a pillanatban nagyon használható, okos kutyának mutatkozott. Pacsit adott, fel-felugrott, ahova kérték, és nagyon alázatosan viselkedett, jóindulatú kutyavált belőle. Regina, akit mellé adtam, szintén ebben a szeretetben részesült, csak annyi szépséghibával, hogy rákellett koppintani, mert eleinte néhány baromfit letámadott. Ez az én hibám is, mert nem voltak az udvaromon kisállatok. Reginát két hétre rá tudtam csak kivinni: már elhagyta a három hónapot, és Lepke utolsó csepp tejeit szívhatta ki, az elapadásig. Emellett Regina a barátaim kedvence is lett, a kiránduló társaság sokszor vitte magával, így látta a Szent Anna-tavat, Sugásfürdőt, és még sok más érdekességet, ahová a külföldi turisták is csak nehéz pénzek árán jutnak el. Csaba és Zoli azóta is nevetve újságolják, hogy ha a kocsiajtót nyitva hagyják, Regina azonnal beül...

A hét kiskutya mind jó helyre került, ezzel szerencsém volt: négy közülük az eredeti hivatását végzi, pásztorkodik. A bemutatott kettőn kívül másik kettő egy kecskepásztorhoz került, itt a falumban, Árkoson. Így megnyugodtam, hogy jól beváltak, mint pásztorkutyák, és munkájukkal is elégedettek a gazdik. Ami hathetes korban már látszott, hogy szép, egységes alom született, az mára, felnőve egyértelművé vált. A kiskutyák tényleg egy fajtába tartoznak, amit sokszor még a kultúrtenyésztés alatt álló fajtákról is nehéz kijelenteni...

Ez a fenti megállapítás vezetett el oda, hogy a következő párosítást is érdemes Viktorral végezni. Igen ám, de mire kivittem Lepkét, Miklós közölte, hogy Viktor a nyáron odalett! Egy bátrabb pillanatában a farkasok elcsalták, és reggel már csak a csontjait találták a közeli bozótban. Így a második választásom a bemutatott Csobánra esett, amely sikeresen be is fedezte Lepkét, és most, e cikk írásának pillanatában ott nyöszörög a szalmában három kiskutya (egy bak és két szuka) ebből a párosításból...




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)