Kopók
Erdélyi kopó
Többre hivatott
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Arany Csaba  |  2011. június 12.

Erdélyi kopó

Az erdélyi kopó - a magyar agár és a drótszőrű magyar vizsla mellett - kétségtelenül a legveszélyeztetettebb helyzetben élő honi kutyafajtánk. Külső és belső értékmérő tulajdonságai, sokoldalú felhasználhatósága alapján többre hivatott jelenlegi megbecsültségénél.


Európa- és világszerte megfigyelhető egy olyasféle kutyatartási irányzat, ahol az egészséges, ellenálló, nem túltenyésztett, mondhatni naturális fajták erőteljes térhódítása ölt testet. Ha ezen tulajdonságok az állatvédők által kifogásolt fül- és farokvágás mentességgel, valamint az egyszerű gondozhatósággal párosulnak, akkor egyenes az út a népszerűség felé. Pontosan ilyennek alkotta a természet az erdélyi kopót is. Hogy a kopónk jövője előtt álló út mennyire lesz kacskaringókkal teli, avagy nyílegyenes az csak a fajta megszállott hívein múlik. Jó példa lehet az évekkel ezelőtt hasonlóan sanyarú helyzetben élő kutyánk, a mudi helyzete is. Szinte a végveszélyből indulva, ma kedvelt és keresett eb itthon és külföldön a natúrfajták kedvelőinek körében. Igaz, a fajta sajátosságai okán tartása mindenképpen csak szakavatott gazdának javasolható, kezdőknek komoly gondot okozhat nevelése. Valószínűleg nem lesz a jövőben sem úgynevezett divatkutya - hál' istennek...

Aki ismeri a vad, erdélyi havasi tájat az tisztában lehet azzal micsoda aktivitással, kitartással rendelkezhet az a kopó, aki hegynek le, hegynek fel akár napi nyolcvan-száz kilométert tesz meg a vadhajsza során. Mivel Erdélyben a kopóállomány mondhatni egésze vadászok kezén élt és él, általános a fajta fenti képessége. A rendszeres munka középméretű, jó csontozatú, erőteljes, de nem durva felépítésűvé alakította a kopót. A szélsőséges időjárás viszontagságainak ellenálló félhosszú, inkább rövid, fekete alapon cser, illetve fehér jegyekkel tarkított szőrzettel rendelkezik. Ismerünk azonban néhány zsemle sárga, fehérrel tűzött, rövidlábú példányt is, ami szintén elfogadott változata a fajtának. A vadászkopó igazi lételeme a vad hajszája, az erdős, nehezen járható, meredek terep ilyenkor nem akadály. A kopós vadászat lényege, hogy a kutyaáltal felzavart vad territóriuma határáról visszafordul, s így kerül a vadász elé, aki ennek megfelelően helyezkedve igyekszik azt puskavégre kapni.

Történelmünk során a kopót az agár mellett a vadászat egyik legfontosabb szereplőjének tartották. A kopó fáradhatatlan, kiváló orrú, rendkívüli támadókedvvel megáldott példányait kedvelték. Felkutatta, űzte, utolérte a vadállatot. Bölény, medve, őz, vaddisznó, nyúl, róka vadászatánál egyaránt megállta a helyét.

1729-ig a fajta neve magyar kopó volt, amelynek két tájváltozatát különböztették meg: Az Alföldön használatos pannon kopót, és a hegyi jellegű erdélyi kopót. Az 1729-ben hozott törvény mezőgazdasági okokra hivatkozva betiltotta a kopózást, ami, ezáltal a használati értékét vesztett pannon kopó kipusztulásához vezetett, egyes vélemények szerint. Erdély ez időtájt különálló közigazgatással rendelkező "gubernium" volt, így a magyarországi törvények nem feltétlenül érintették, s jelen esetben ez az erdélyi kopó megmaradását eredményezte.

A pannon és az erdélyi kopó nagy valószínűséggel a közép-európai, és kelet-európai kopófajták kereszteződéséből származott. Krisztus előtt 3. században az akkori Pannónia területére a kelták áramlottak be. A kelták itt találták a közép-európai kopó egyik fajtáját, amit kitűnő érzékkel továbbtenyésztettek. Így jött létre a kelta kopó. A Római birodalom bukása után a Kárpát-medencében hun, avar, és magyar törzsek is portyáztak, akik magukkal hozták vadászkutyáikat, köztük a keleti típusú kopóikat, amit ősmagyar kopónak is neveznek. A honfoglalás után a kelta kopó és az ősmagyar kopó kereszteződése során jöhetett létre a pannon és az erdélyi kopó.

Történészek szerint jelentős szerepe volt a honfoglaló magyarság életében a kopókkal történő vadászatoknak. A kopót és a vele történő vadászatot számos értékes régészeti leleten tanulmányozhatjuk. A XII. századból előkerült kőfaragáson egy vadászt és a nyulat üldöző kopóját láthatjuk. Jól kivehető rajta a kutya típusos feje, lapos koponyája, izmos mellkasa. Az 1300-as évekből származó Bécsi Képes Krónikában néhány miniatúrán az ősi magyar kopók ábrázolását is sejthetjük.

A középkor és az újkor idején is az erdélyi kopózás virágzó vadászati módként élt főként a főúri udvarházaknál. később, már közelmúltunkban, az 1947-es román törvény elrendelte minden kopó kiirtását, mely csaknem a teljes kipusztuláshoz vezetett. Hosszú kutatómunka eredményeként 1968-ban sikerült a kihaltnak vélt fajtából két példányt felderíteni. A két ebet "átcsempészték" Romániából, és a fővárosi állatkertben helyezték el. Ekkor kezdődött a kopó megmentése. A romániai rendszerváltás után további példányokat fedeztek fel Erdélyben, és vonták be a hazai vérfrissítésbe. Napjainkra eljutottunk oda, hogy Erdélyben már vadászversenyt rendeznek kizárólag erdélyi kopók részére, s rendszeresen több mint 100 eb nevez a megmérettetésre. A kopó még sincs rózsás helyzetben, égetően szükséges lenne a fajtának újabb híveket találni, a populációt számbelileg is növelni.

Az erdélyi kopó mindazokkal a külső és belső tulajdonságokkal rendelkezik, amit a mai kutyatartó elvárhat társától. Családi házban kamatoztathatja rendkívüli bátorságát, hiszen még a hatalmas vadkan által megsebzetten sem hátrál meg a vadászatokon. Éppen ezért a portát nyugodtan rábízhatjuk. Öblös hangján éberen sejteti a rosszban sántikálókkal, hogy nem érdemes kikezdeni vele. Ha nem értenek az ízes "erdélyi szóból", akkor cselekedni fog. Szívósságát, kitartását, erejét az őrző-védő munkában is bizonyítja, elsőrangú sportkutya képezhető belőle. Rövid szőre miatt lakásban is tartható, de biztosítsunk számára elegendő mozgást. Fülét, farkát nem vágják, úgynevezett öntisztuló szőrtípussal rendelkezik, nem kell szőrét nyírni, trimmelni, ezért gondozása egyszerű, és olcsó.

Az erdei, mezei csavargásokat kedvelőknek szigorúan figyelembe kell venni amint arra fentebb utaltunk, hogy csak igen komoly nevelés eredményeként válik kézben tarthatóvá, ezért nem igazán ajánlható vadászterületen való futtatása. A mai vadászati munkában elsősorban véreb munkára való betanítása látszik célszerűnek. Vaddisznózás esetén szintén ügyelni kell arra, hogy csak a vadászat rendezőjével egyeztetett módon használjuk kopónkat.
Az biztos, hogy mind a kutyának, mind a gazdájának felejthetetlen kaland, kitűnő testedzés, kitüntetés az ősi közegében, funkciójában való egész napos tevékenység. Egy ilyen nap után bizonyára elhatalmasodik kedvencünkön egyetlen rossz tulajdonsága, a mérhetetlen étvágya.

Aki szeretne egy ma is élő, sokoldalú, csodálatos "történeti relikviát", és közreműködni óhajt egy magyar kutyafajta megmentésében, annak jó szívvel ajánlhatjuk az erdélyi kopót, a fenti intelmek betartásával.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)