Nem FCI besorolású fajták
Itt gyűjtöttük össze azon kutyafajtákat, amelyek nem rendelkeznek FCI besorolással
Egy dél-afrikai molosszus
A boerboel
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Kocsis Miklós  |  2011. május 23.

Egy dél-afrikai molosszus

Ritkaságokat bemutató írásainkban már megismerhettük a különböző feladatkörökben évszázadokig használt különböző hadikutyákat és a fürgébb elfogókat. Ez utóbbiakat a marhalefogás és a vadászat mellett a viadalokon is előszeretettel használták. Az ilyen típusú kutyák hasznosságuk miatt Nyugat-Európa-szerte ismertek voltak, s a középkorban szinte valamennyi államban tartották helyi változataikat.


   Az elfogókutya-típus elterjedése és a különböző "alfajok" kialakulása azonban jóval korábbra tehető. A folyamat leginkább a rómaiak hódításaival és a néhányszáz évvel ezután meginduló népvándorlási hullámmal indult meg, és a kora középkorra teljesedett ki.
     De hogyan került a korai elfogókutya-típus Hollandiába? Ez az első megválaszolandó kérdés a Boerboel történetének vizsgálata során. Eddigi ismereteink alapján rögtön kétféle teóriával is előállhatunk.
     Az első szerint nem lehetetlen, hogy - akárcsak szomszédai - Hollandia is rendelkezett egy saját "nemzeti" molosszussal. Tudjuk, hogy ezen kutyák ősei a római hódító hadjáratok és az ókori népvándorlások révén jutottak el a legtöbb nyugat-európai országba. Ott a helybeli ebekkel való keveredésből, illetve az általuk végzett napi munkából adódóan egymástól némileg eltérő változataik alakult ki. Ezek a középkori kutyák boldogan éltek évszázadokon át egészen addig, amíg a modernizáció sikerrel fel nem számolta életterüket és hivatásukat.
     Ám semmi sem utal arra, hogy ezen a területen - Angliához, Franciaországhoz és a Német-Római Császársághoz hasonlóan - már a kora középkorban létezett volna egy sajátosan helyi típus. Nagytestű és erős molosszoid kutyák mindig is voltak itt, de ezekből nem alakult ki Németalföld saját fogókutya-fajtája. Ebben valószínűleg az angol és német kutyák folyamatos behozatala és a helyi állománnyal való állandó keveredése is szerepet játszott.
     A második teória tulajdonképpen részben ez utóbbi mondat továbbgondolása. Ehhez előzetesen még ismernünk kell a XV-XVI. században ezen a vidéken - egyenlőre még spanyol uralom alatt - élők hajózási- és kereskedőkedvét, valamint kiterjedt gazdasági kapcsolatrendszerét. Németalföld lakóinak tehetsége, vállalkozó hajlama miatt már ekkoriban Európa egyik leggazdagabb területének számított. A jelentős vásárközpontként ismert városainak piactereire óriási gulyákban terelték a marhákat a német területekről, a kontinens egyik legnagyobb népsűrűségű lakosságának élelmezésére.
     A hajcsárok mellett dolgozó, erős és bátor kutyákat az itt élők így hamar megismerték. A bullenbeisser-ek, vagyis bikaharapók távoli területekről, gyakran többhetes terelés során hajtották ide a marhákat. Egy részük azonban nem tért vissza gazdáival a német területre, hanem - esetleg egy alku részeként vagy sérülés, kölykezés, miatt - új hazájában maradt. Ezek a kutyák tovább dolgoztak a németalföldi hajcsárok mellett, de segédkeztek a marhák levágásánál is a mészárszékekben.
     Nem véletlen, hogy hazájukon kívül elsősorban a közel eső németalföldi vidékeken, Flandria és Brabant tartományokban terjedtek el ezek a kutyák. A bullenbeisser-ek egyik legtovább fennmaradt, mondjuk úgy, "helyi változatát" - egészen a XIX. század végén bekövetkezett kihalásáig, helyesebben átalakulásáig - brabantiként is ismerték (lásd boxer).

A "holland Mastiff"

     Az állatharcok céljára legalkalmasabb gladiátorkutyák tartása és tenyésztése a XVII. századra kedvelt foglalatossággá vált Hollandiában. A viadalok rendkívül népszerűek voltak, és a nézők komoly pénzösszegekben fogadtak a küzdő felekre. Olyannyira hozzátartozott hétköznapi életükhöz, hogy óriási kiterjedésű gyarmatbirodalmuk legtávolabbi pontjain is meghonosították a küzdelmeket és az e célra általuk tartott ebeket.
     Érdekesség: Theo Basset 1875-ben Hamburgban látott egy "Dutch Mastiff"-ot. Leírása szerint a kutya 71 cm magas és 81,5 kg súlyú volt. Ezekkel a méretekkel sokkal inkább emlékeztethetett egy eredeti angol Mastiff-ra, mint egy fürge fogókutyára.
     A további kutatás során látni fogjuk, hogy akárcsak az amerikai bulldog, hősünk is egy több ezer kilométeres tengeri utazás végén érkezett meg új hazájába.

Irány Dél!

     1652-ben egy Jan van Riebeeck nevű holland telepesként érkezett meg a szinte érintetlen fekete kontinens legdélibb pontjára. Magával hozta családját, minden vagyonát, eszközeit és nem utolsósorban hűséges kutyáját. Ezt a hatalmas testű, erős csontú és nagy fejű ebet "bullenbijter"-nek nevezték. Rá az a feladat hárult, hogy megvédje a családtagok életét és vagyonát, őrizze állataikat és gazdájával vadásszon. Ez a védelem és segítség bizonyára elkélt a félelmetes vadállatok és ellenséges bennszülöttek által lakott vadonban.
     A van Riebeeck utáni bevándorlók hozzá hasonlóan magukkal hozták saját kutyáikat. Ezek a holland, német és angol farmerek hazájuk legjobb, legerősebb és leghasznosabb négylábúival érkeztek. Csak és kizárólag ezekre lehetett számítani a zord körülmények között, és közülük is csak a legjobbak maradtak életben. A telepesek így honosították meg Afrika déli részén a Mastiff-ot, a bulldogot és a bullenbeisser-t. Ahogyan egyre beljebb és beljebb nyomultak a vadonban, és egymás után alakították ki kolóniáikat, farmjaikat, úgy hódítottak meg egyre nagyobb területet hűséges társaik is. 
   Érdekesség: a XVIII. században feljegyezték, hogy egy Boel egyedül győzött le egy leopárdot.
     Ezek a kutyák és gazdáik meglehetős elszigeteltségben éltek óriási kiterjedésű birtokaikon, így az egyes szűk populációk igencsak szoros beltenyésztés eredményeként jöttek létre. Ez esetükben egyetlen tenyésztési célra irányult, melynek elérésére csak egy módszer létezett. Kizárólag a legerősebb és legvadabb egyedek párosodhattak, és a farmerek csak a legjobb kölyköket tartották meg. Ezt egészítette ki a vadállatok, mérgeskígyók és betegségek jelentette szelekció. Akárcsak az ancient bulldogok Angliában, sérülés esetén Dél-Afrika pompás fogókutyái is csak saját ellenálló szervezetükben bízhattak. Az állatorvosi ellátás ismeretlen fogalom volt ekkor, ezért csak a legéletképesebbek élték túl a megpróbáltatásokat.
     Mint látjuk, a farmerek világos elképzelésekkel rendelkeztek a jó kutyát illetően. Ezek között első helyen szerepelt a kiváló fizikum, az egészséges és ellenálló szervezet. Ezzel teljesen egyenrangúként kezelték a bátor, rettenthetetlen karaktert, az önfeláldozó, gazdájáért végletekig rajongó jellemet. A kutyától elvárták, hogy a család barátja, ugyanakkor a farmer munkatársa legyen, aki félelmetes őr és kiváló vadász is egyben. Ha a kutya nem volt képes ellátni ezen feladatokat, kíméletlenül kivégezték. Egyszerűen nem engedhették meg maguknak, hogy olyan ebet etessenek, amelyik nem elég eredményes, sőt haszontalan volt.
     A "Boel" a fenti körülmények hatására formálódott olyanná, amilyennek ma ismerjük. Már a két-háromszáz éves rajzokon és festményeken, valamint az 1900-as évek elején készült fotókon is mai formáját mutatja. Ezek a képek bizonyítják, hogy nemcsak megőrizte ősei legjobb tulajdonságait, de bizonyos mértékig tovább is fejlesztette azokat. Ezek révén a molosszoidok között ma kétségtelenül ő a legsokoldalúbb, a legtöbb célra alkalmas eb.
     Érdekesség: a fajta első szerelmesei, a régmúlt idők farmerei a következőként írták le feladatait: "Napközben a gyermekeket kíséri a legelőre a nyájat őrizni. Délben nyulat kell fognia számukra, hogy ebédre megsüthessék. Meg kell védenie őket minden veszélytől, ami fenyegetheti a gyermekeket. Este otthon a tűz előtt feküdjön, hogy őrizze a családot mindentől, ami a sötétben leselkedik."

XX. századi története

     Miután közel háromszáz éven keresztül becsületesen ellátta feladatát, kutyánkat váratlan és addig ismeretlen ellenség fenyegette. A második világháború után rohamosan meginduló fejlődés és urbanizáció sokat ártott a fajtának. Az élettér leszűkülése, az eredeti hivatások elvesztése mind csökkentették azt a kört, ahol szükség volt szolgálataira. A '60-évek divatirányzatai által felkapott kutyák, elsősorban a német juhász és a rottweiler ráadásul kezdték kiszorítani még megmaradt birtokőrzési feladatköréből is. Az új jövevényekkel, vagyis az Európában ismert és kedvelt őrző-védő fajtákkal való keresztezések is mindennapossá váltak, így a Boel tisztasága veszélybe került. Úgy tűnt, a "könnyű" Mastiff-típus legeredetibb képviselője párszáz évnyi haladék után új hazájában is kihalásra ítéltetett.
     Szerencsére nem mindenki törődött bele a dicsőséges nemzeti történelem részét képező remek fajta kihalásába. Az 1980-as évek elején elszánt önkéntesekből komoly kutatócsoport szerveződött a Boerboel megmentésére. A Bedford-i Jannie Bouwer és a Kroonstad-i Lucas van der Merwe 5500 (!) kilométert utaztak azért, hogy felkutassák a farmokon még megmaradt egyedeket. A több hónapos úton Lucas felesége, Anneke töltötte be a titkárnő szerepét. Az akciócsoport által kitűzött cél komolyságát és a szelekció szigorúságát mutatja, hogy a megtekintett 250 egyedből mindössze 72-t találtak regisztrálásra alkalmasnak!
     időközben megalakult a South African Boerboel Breeders Association, és tagjainak létszáma gyorsan 500 fölé emelkedett. Az egyedek létszáma a tervszerű tenyésztési programnak köszönhetően stabil növekedésnek indult, s hazáján kívül elsősorban Namíbia vált a nemesítés központjává. 1990 óta a Boel-ek gazdái minden év novemberében tartják seregszemléjüket, melyen a fajta szerelmesei találkoznak.
     Afrikán kívül éppen őshazájában, Hollandiában kezdték meg a legkiválóbb import egyedekkel való tenyésztést a '90-es évek elején. Hamarosan az USA-ban is élénk érdeklődést váltott ki, s hívei itt is klubot alapítottak a tenyésztés összefogására. Azóta már Oroszországban is önálló szervezetet alakítottak a fajta szerelmesei. A Boel tehát megmenekült, és elfoglalta helyét a világ nagyszerű kutyái között!

Jellem és felhasználhatóság

     Fanatikus hívei szerint a Boel az a kutyafajta, amelyet speciálisan területőrzésre és személyvédelemre tenyésztettek ki. Mint ilyen, akár egy kezelhetetlenül vad és a végletekig agresszív kutyának is gondolhatnánk. De aki közelről ismeri hősünket, az tudja, hogy egyáltalán nem ilyen.
     A Boerboel alapvetően egy kedves, nyugodt fickó. Kimondottan szereti a gyermekeket, s gazdáin is végtelen szeretettel csüng. Imádja a kényeztetést, s szereti magát a család fontos és megbecsült tagjának érezni. tudja, hogy az Ő feladata gazdái és azok otthonának védelme, s munkáját roppant felelősségteljesen végzi. Megkülönböztetett figyelemmel kíséri szerettei minden mozdulatát, készen arra, hogy ha a helyzet megköveteli, azonnal a segítségükre siessen.
     Ebben van segítségére legjellemzőbb tulajdonsága, nevezetesen az, hogy valósággal olvas gazdái gondolatában. Tenyésztői szerint ez a képessége már egészen fiatal korában megmutatkozik. Úgy tartják, erre a csodálatos ösztönre mindig bizton számíthatnak. A kutya azonnal, parancs nélkül megtámadja azt a személyt, aki fenyegeti gazdáját. Akár az élete árán is kész megvédeni őt, gyermekeit és otthonát.
     A klasszikus őrző-védő fajtákkal már tapasztalatokat szerzett kiképzőket nem bűvöli el, hogy a Boel úgy fizikailag, mint mentálisan nagyon lassan "érik be". Néha még két évesen is több érdeklődést mutat a játék, mint a kiképzés iránt. Ebből következik, hogy tanítása nagy türelmet és megértést kíván. A "par force" módszerek esetében nem működnek, mivel csak dacot váltanak ki a már fiatalon is rendkívül önérzetes kutyából. Hősünk egyik napról a másikra nő fel, s az addig tanultakat hihetetlen vehemenciával teljesíti.
     Noha méretéből adódóan jóval többet eszik, mint a többi munkakutya-fajta, legalább kétszer olyan erős is. ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb akadályt testét meghazudtoló módon különösebb gond nélkül ugorja át. Szinte hihetetlen, hogy egy hatvan kilós kutya ilyen könnyedén mozogjon! Ez az agilitás a Boel kialakulásának ismeretében nem meglepő, hiszen sokszor nagy területeket kellett bejárnia egy-egy nap állatterelés közben, illetve vadásznia gazdájával a vadonban. Ez a munka nemcsak kitartást, de fürgeséget és mozgékonyságot is követelt.
     Éppen ezek miatt a tulajdonságok miatt a fajtát csak olyanok tartsák, akik megfelelő nagyságú területet és mozgási lehetőséget tudnak biztosítani kutyájuk számára. Ezenkívül napi gyakorlásra, figyelemre van szüksége, hogy elméjét is használhassa. Ezek hiányában a kutya kedvetlenné, búskomorrá válik, ami egy ilyen Herkules esetében nemcsak szomorú, de rendkívül veszélyes is.

 

 

Standard

Általános megjelenés
     Nagy termetű, roppant erős kutya, hatalmas izmokkal. Nagyobb és erősebb a boxernél, de alacsonyabb és zömökebb a német dognál. Kiegyensúlyozott, nyugodtkarakterű, ugyanakkor kiváló őrző-védő benyomását kelti. Mozgása méretét meghazudtolóan gyors és fáradhatatlan, végtelen önbizalomról és eltökéltségről tanúskodik.
     Fej: A kutya egész karakterét tükrözi. Nagyméretű, erős és széles. Hatalmas agykoponyai rész, a fülek között lapos fejtetővel. A fülek közepes méretűek, V-alakúak, lelógóak. A szemek kerekek, egymástól távol helyezkednek el. Színük a barna valamely árnyalata.
     Az arcorri rész erős és végig csaknem egyformán széles. Viszonylag rövid, kb. 8-10 cm hosszúságú. Az orr fekete. Az állkapcsok erősek és szélesek, egyenesek. Jól záródnak, harapásuk ollós. A fogak nagyok és erősek. Az ajkak jól pigmentáltak, nem túl vastagok és lelógóak.
     Nyak: erős és vastag, hatalmas izomzatú. Kerek keresztmetszetű, közepesen hosszú. Felső vonala egyenes, törésmentesen csatlakozik a vállakhoz.
     Test: A mellkas erős, széles és mély. A vállak nehezek, hatalmas izomzatúak. A könyék szorosan záródik.
A törzs nem túl hosszú. A hát erős, széles, izmos és egyenes.
     Lábak: A mellsők erős csontozatúak, vastagok és egyenesek. A combok hatalmas izomzatúak. Mérsékelten szögelltek, nem fordulnak sem be-, sem kifelé. A közepes méretű mancsok szorosan zártak, íveltek.
     Farok: Nem túl magasan tűzött. Egyenes és vastag, általában rövidre kurtítják.
     Szőr: Rövid és sima.
     Szín: Csíkos, sárga, barna vagy szürke. Fehér jegyek a pofán, a mellkason és a lábakon elfogadhatóak, a fekete maszk gyakori. A legkedvezőbb az egyszínű kutya, a lehető legkevesebb fehérrel.
     Méret: Kanoknál a minimális marmagasság 66, szukáknál 61 cm, a hozzá illő testtömeggel.
     Mozgás: erőteljes, határozott. Egyenes vonalú, a végtagok keverő mozgása nélkül.
     Kizáró hibák: Nehézkes, lusta vagy éppen túlságosan könnyű megjelenés. Más fajták beütésének jele. Bizonytalan, imbolygó mozgás. Agresszív, kontrollálhatatlan viselkedés. Félős, gyáva magatartás.
     Kisméretű, erőtlen fej. Rövid felső, hosszú, előrenyúló alsó állkapocs. Májszínű, vagy rosszul pigmentált orr. Keskeny arcorri rész. Kék vagy szürke szemek.
     Keskeny, nem eléggé mély mellkas. Be- vagy kifelé forduló mellső lábak. A hátsó végtagok tehénállása.
     Göndör vagy hosszú szőr. Fekete vagy fehér szín. Foltok.



nyitókép: archív

Hozzászólások

vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)