Társasági kutyák
A tenyésztés csak hobbi lehet... a bolognai
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Balaskó Norbert  |  2006. június 05.

Telefonbeszélgetésünk után egy órával rákanyarodom Budaörs utolsó utcájára. Buschiné Sz. Erika Zsuzsanna nem túlzott: a meredek lejtő első pillantásra nem túl szívderítő, de autóm némi noszogatásra végül csak felkaptat a szűkös emelkedőn.


Amint leparkolok a ház elé, felcsendül a többszólamú kutyaugatás, mely jól elkülöníthető a szomszédban lakó komondor mennydörgésétől. Az El Pandilla (vidám társaság) kennel lakói érdeklődve figyelik érkezésemet.

 

Kicsit bajban vagyok, mivel Zsuzsannát követve anélkül szeretnék beszlalomozni a házba, hogy bármelyik hófehér pehelylabdára rálépnék. Bent helyet foglalva már csak arra kell koncentrálnom, hogy az egyik pajkos kölyök ne tudjon mindenáron megszabadítani cipőfűzőmtől. Ekkor még nem tudtam, hogy felesleges az ellenállás, mivel a bájos zsebkutya egész beszélgetésünk alatt állhatatosan rohamozta lábbelimet.

- A szomszédban mindenhol nagytestű kutyákat láttam. Gondolom, Önöknél fel sem merült hasonló gondolat.

- Az az igazság, hogy én világéletemben rajongtam a nagytestű kutyákért, de a dolgok mindig úgy alakultak, hogy nem voltak megfelelő körülmények a tartásukhoz. A bolognaival akkor ismerkedtem meg, amikor a testvérem uszkárja meghalt, és új kutyát kezdtünk keresni neki. A fő szempont az volt, hogy legyen hasonlóan kicsi és fehér, de azért mégse legyen uszkár. Vettünk hát neki egy bolognait. Én akkoriban si cu-val foglalkoztam, és először nem is tetszett a fajta. később, amikor a testvérem megkért, hogy elfoglaltsága miatt panzióztassuk nálunk a kutyáját, rájöttem, hogy a bolognai kifejezetten intelligens, nagyon megnyerő modorú kutyácska. Ekkoriban már amúgy is terveztem a si cu-ról történő áttérést, mert véleményem szerint genetikailag igen terhelt fajta, hiszen a világ teljes állományát 10-12 ősre lehet visszavezetni. Beleástam hát magam a bolognaiba, és közel 27 éve a fajta szerelmese vagyok.

Hozzátartozik, hogy mikor Budaörsre költöztünk, teljesült egy másik álmom is: vettünk egy rottweilert "igazi" házőrzőnek. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy kutyánk megingathatatlanul emberbarát volt, tehát éppen csak legfőbb funkcióját, a házőrzést nem tudta betölteni. Mivel eddigre már több bolognai - köztük kölykök is - szaladgáltak az udvarban, jobbnak láttam, ha más gazdát keresünk neki: bár mindig barátságos volt a csöppségekkel, egy elhibázott lépés is elég lett volna, hogy akár egy felnőttet is halálra taposson. Végül minden szerencsésen alakult, mert találtunk számára egy jóravaló, négygyermekes családot, így aztán végül nagyszerű helyre került.

- Amikor elkezdte a tenyésztést, volt, aki segítette az első lépéseknél?

- Rendkívül szerencsés időben kezdtem tenyésztéssel foglalkozni: én még dr. Fodor Tamástól, dr. Kubinszky Ernőtől és dr. Répási Ervinnétől tanulhattam rengeteget. Többek közt ők voltak azok, akik nemcsak hatalmas tapasztalattal rendelkeztek, de kiváló érzékük volt a fiatalabb generáció neveléséhez. tudásuk mellett átadták a kutyaszeretetét, és azt a szemléletet is, mely mindenekelőtt a kutyát és kutyázást helyezi előtérbe, és semmiképpen sem a különféle díjak hajhászását. Az a keserű tapasztalatom, hogy itthon - különösen az elmúlt 4-5 évben - a gyűlölködés, furkálódás, csalás és széthúzás a jellemző. Magyarországon hatalmas a szembenállás a tenyésztők között, és sajnos saját bőrömön is tapasztaltam, hogy a tiszta segítő szándékkal is gátlástalanul visszaélnek. Valószínűleg nem véletlen, hogy külföldön előbb elismertek, mint idehaza. Magyarországon egyszerűen hiányzik a kutyatenyésztés, a hobbi-kutyatenyésztés alapvető kultúrája. Én mindezekből kifolyólag 2002-2003 óta Németországban vagyok tag, kizárólag ott fedeztetek, és tenyésztésre is csak külföldre (Németország, Ausztria, Belgium, Finnország) adok el kutyát. Sok külföldi kapcsolattal rendelkezem; régóta érzem, hogy kint segítőkészek, és korrektül, bizalommal fordulnak a komoly szándékú tenyésztőkhöz. Pedig higgye el, magyarként egyáltalán nem könnyű boldogulni, mivel a sok "serleghajhász" és a más kutyáit nagy hangon és gátlástalanul becsmérlő egyének miatt külföldön a magyar tenyésztőknek nincs jó híre...

- Az imént a hobbi-kutyatenyészést említette. Kifejtené ezt egy kicsit bővebben?

- Nézzünk csak vissza a történelemben! A kutyatenyésztés amolyan úri passzió volt, melyet főként nemesek, grófok, bárók űztek időtöltés gyanánt. Nem pénzért, hanem pénzt áldozva, nagy odafigyeléssel végezték ezt a tevékenységet. Úgy vélem, hogy a kutyatenyésztés csak effajta nemes hobbi lehet, mert ha nem erről szól, akkor már nem tenyésztésről beszélünk. Sok országban megkülönböztetik, de nem degradálják a hobbitenyésztőket. Ehhez több kritériumnak kell megfelelni, mint például hogy nonprofit alapon működjenek, és csak kedvencnek adják el a kutyáikat. Emellett nem a győztesi címeket és serlegeket hajkurásszák, hanem legfontosabbnak ez egészséges fizikumot és idegrendszert tartják. Magyarországon boldog-boldogtalan kutyát tenyészt, sokszor bármiféle felkészülés vagy átgondolt koncepció nélkül. A kutya csak eszköz saját egoista céljaik eléréséhez. Még rosszabb, aki az áhított díjakért bármiféle etikátlan dologra hajlandó. Mára komoly iparággá nőtte ki magát a kutyahamisítás is. Például valahol olcsón megvesznek egy pigmenthibás egyedet, aztán pigmentfestékkel "kikezelik", majd jó pénzért eladják.

Én büszke vagyok arra, hogy bár kevesebb díjjal rendelkezem, viszont a kutyáim egészségesek és kiegyensúlyozott idegrendszerűek. A hozzám forduló érdeklődők egymástól kapják meg az elérhetőségemet. Sőt, a gazdák egymás kutyáiról felismerik, hogy tőlem származnak! Mindemellett persze a szervezeti elismerések is rendkívül jólesnek. Egyik kutyám Németországban a fajtán belül a klub legeredményesebb kutyája lett, összetettben pedig negyedik helyezést ért el. Két évvel ezelőtt pedig a Hobbitenyésztők klubjának elismerését kaptuk meg.

- A bolognai megítélése igen vegyes: sokan lenézik, kényeskedőnek, egyenesen degeneráltnak tartják.

- Ebben több dolog is szerepet játszik. Mindenekelőtt tudni kell, hogy a bichonokat sok esetben egymással is keresztezték, ennek megfelelően a bolognai is roppant kevert fajta. Magyarországra körülbelül "85 és "88 között hozták be őket, elsősorban az egykori Szovjetunió és az NDK területeiről. A magyar állomány 80-85%-a a mai napig rájuk vezethető vissza, azonban bizonyos visszatérő jelenségek (előreharapás, metszőfoghiány) arra engednek következtetni, hogy az import kutyák ereiben jócskán csörgedezhetett a tipikus orosz ölebecske, a bolonka francuska vére, melyre ezek kifejezetten jellemzőek. Mindemellett itthon gyakorta keverik a bolognait és a havannai bichont is. Nem véletlen, hogy Németországban nem ismerik el tenyészállatnak a Magyarországról származó kutyákat.

A kérdésre visszatérve: nemcsak a bolognainál, hanem a legtöbb kistestű fajta esetében talán az egyik legnagyobb probléma, hogy nagyon elterjedt a szebb küllem érdekében végzett szoros rokontenyésztés. Ez sokszor kivételes küllemű, de genetikailag sérült, labilis idegrendszerű, degenerált egyedeket eredményez. ráadásul mivel kistestű fajtáról van szó, ezeket a mentális defektusokat, illetve az azok következményeként jelentkező hisztériás, agresszív viselkedést nem veszik komolyan, és a fajta jellegzetességeként könyvelik el. Ez pedig hatalmas tévedés! A bolognait mindig társállatnak tenyésztették. Ezt a szerepét csak akkor tudja betölteni, ha fizikailag és szellemileg is teljesen egészséges. Mivel sosem túlzásokra tenyésztették, normális esetben az említett szélsőséges viselkedés igen távol áll tőle. ugyanez vonatkozik a fizikai megjelenésére is. A bolognai négyzetes megjelenésű, könnyű felépítésű, kistestű, de nem törpekutya. Látta, hogy mennyire kellett figyelni, nehogy véletlenül rájuk lépjen. Sokan jönnek azzal, miután megnézték a kutyáimat, hogy nekik ezek túl nagyok... Van egy rétege az érdeklődőknek, akiknek mániája az extra kicsi méret. Nehezen értik meg, hogy az ilyen állatok általában genetikailag igen terheltek, és nem szabad, hogy a bolognai tenyésztése ilyen irányban haladjon. Nagy gondot jelent az is, hogy a fajtát sokan valamiféle gyerekpótlékként tartják, és agyonkényeztetik. Én mindenkinek azt mondom: attól még, hogy kistermetű, ugyanúgy kutyaként kell kezelni. Akik megfogadták a tanácsomat, eddig még nem csalódtak.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)