Nem FCI besorolású fajták
Itt gyűjtöttük össze azon kutyafajtákat, amelyek nem rendelkeznek FCI besorolással
Hivatalos származási ország: Ázsia
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Eifert Anna  |  2011. február 19.

Hivatalos származási ország: Ázsia

A Nemzetközi Kinológiai Szövetség jelenleg 34 olyan kutyafajtát ismer el, melynek hivatalos származási országa Ázsiában található. A legtöbb fajtával tizeneggyel a kontinens egyik kis országa, Japán dicsekedhet. Ebből hét az FCI ötödik fajtacsoportjába, azon belül az ázsiai spiccek szekciójába tartozik: az akita, a kai, a kishu, a japán spicc, a shiba és a shikoku.


Japán

 A japán spicc kivételével, szinte egyazon fajta különböző méretváltozatairól van szó, természetesen kisebb-nagyobb különbségekkel. Ásatások során talált kőszerszámok arra utalnak, hogy Japán területén már több mint 15 ezer évvel ezelőtt éltek emberek, akik egy spicc-típusú kutyasegítségével vadásztak. Az észak-amerikai jégtáblák olvadása világszerte jelentős változásokat okozott, Japánban az emelkedő vízszint szigetek láncolatát alakította ki a mai Japán tenger térségében. Mivel a szigetek közötti közlekedés elég kezdetleges volt, ekkor kezdhettek differenciálódni az addig egyforma spicc-típusú kutyák. Az idők során mindegyik idomulni kezdett szukebb környezete vadászati feltételeihez. Az ősi japán fajták megőrzése iránti igény a japán nacionalizmus érzésének növekedésével párosulva a XX. század elején vette kezdetét. Ahogy a japánok elkezdtek érdeklődni saját kultúrájuk és történelmük iránt, úgy szenteltek egyre nagyobb figyelmet kutyáiknak is. Szerencsére a vidéki észak elszeparálódott a nehéziparral, mezőgazdasággal rendelkező városi területektől, így vidéken fontos megélhetési forrás maradt a vadászat.

A japán fajták eredetileg kicsik-középnagyok voltak, nem léteztek nagynövésű kutyafajták. 1603 óta Akita tartományban Akita Matagi kutyákat (medvevadászatra használt középnagy kutyák) alkalmaztak a kutyaviadalokon. 1868-tól a fajtát tosával és masztiffokkal keresztezték. Ennek következtében megnőtt ugyan a fajta mérete, de a spicc-típushoz tartozó jellegzetes vonások elvesztek. 1908-ban betiltották a kutyaviadalokat, de a fajta mégis fennmaradt, növekedett és egy nagytermetű japán fajtává alakult. 1931-ben kilenc kiváló példányt a Természet emlékművének nyilvánítottak. A második világháború végére drasztikusan lecsökkent az akiták száma, és három különböző típus létezett. Az eredeti fajta karakterének újrateremtése érdekében, elsősorban Matagi akitákat vontak be a tenyésztésbe, így sikerült a ma ismert, nagy, eredetileg tiszta fajtát megszilárdítani. Az akita kanok 67 cm, a szukák 61 cm magasak.

Ha marmagasság szerint haladunk tovább, az akitát a kai követi.:Ez a fajta Kai körzetben volt honos (Yamanashi prefektúra), egy hegyekkel körülvett területen. Csíkos szőrzete jellegzetes fajtajegy. elsősorban vaddisznóra és szarvasra vadásznak vele. Feltételezik, kifejezett ösztöne a falkába verődésre, hozzájárult a fajta tisztaságának megőrzéséhez. 1934-ben a Természet emlékművének nyilvánították. A kanok 53 cm, a szukák 48 cm magasak.

A kishu és a shikoku marmagassága egyforma, a kanoké 52 cm, a szukáké 46 cm. A kishu is származási területéről kapta nevét, Kishu (Wakayama és Mie prefektúra) hegyvidékes területein honos. szőrzete korábban feltűnő színű jegyeket viselt (vörös, szezám vagy csíkos), 1934 óta azonban csak egyszínű szőrzet megengedett a fajtánál, miáltal 1945 óta ezek a feltűnő színes jegyek eltűntek és azóta nem fordultak elő. Napjainkban fehér szőrzet is előfordul. A fajtát manapság elsősorban vaddisznó-vadászatra használják, korábban szarvasra is vadásztak vele. 1934-ben ezt a fajtát is a "Természet emlékművének" nyilvánították.

A shikokut vadászkutyaként tenyésztették, és Kochi tartomány hegyes-völgyes vidékein elsősorban vaddisznóra vadásztak vele, ezért Kochi Kennek is nevezik. A fajtának három változata létezik: Awa, Hongawa és Hata. Mindhárom származási területének nevét viseli. Közülük a Hongawa változat őrizte meg a legmagasabb fokú tisztaságot, mivel a tenyésztési területet nem volt könnyű megközelíteni. Ezek a kutyák szívósak és megfelelően fürgék, hogy a hegyekben is vadászni tudjanak. Szezám színű szőrzetük jellegzetes. 1937-ben nyilvánították a "Természet Emlékművének".

Feltételezések szerint a hokkaido ken olyan középnagy, japán kutyáktól származik, melyek a Kamakura-korszakban (1140 körül) a Honshu félszigetről Hokkaidóba kivándorlókat kísérték. Amikor 1937-ben a fajtát a "Természet emlékművének" nyilvánítottak, származási területének nevét vette fel. Az Ainu-ken nevet is viseli, mivel Hokkaidó őslakosai, az ainuk ezeket a kutyákat medvevadászatra használták, de más vadakat is üldöztek velük. Marmagassága 45,5-51,5 cm.

A 37-40 centiméteres shiba napjainkban világszerte népszerű fajta, Magyarországon is tenyésztik, őshazájában pedig városokban és vidéken egyaránt kedvelt kutya. Még napjainkban is használják apróvadra, korábban még vaddisznóra is vadásztak vele, a shiba falka hajtotta fel az állatot, majd addig köröztek ugatva az állat körül, míg a vadász odaért.

A japán spicc nem kimondottan őshonos fajta, valószínűleg a fehér német nagy spicctől származik. 1921 körül mutatták be először a fajtát kiállításon, Tokióban. Ezután két fehér nagy spicc párt hoztak kanadából és 1936-ig rendszeresen importáltak ilyen kutyák Kanadából, az Egyesült Államokból, Ausztráliából és Kínából. utódaikat egymással keresztezték, hogy a fajtát javítsák. A második világháború után, 1948-ban állította össze a Japán Kennel klub az egységes fajtaleírást, mely egészen a jelenlegi változatig érvényben volt. Marmagassága 30-38 cm.

Két japán fajta található a második fajtacsoportban, habár a nagy japán kutyagyakorlatilag amerikai fajta, az Egyesült Államokban alakult ki az akitából. A tosát szumó-kutyának is hívják hazájában, ahol a kutyaviadalok a szumóbirkózás szabályaira épültek. A fajta a japán Sikolu-sziget négy megyéjének egyikéről kapta nevét. A XVIII. században a japán viadorebek még a többi őshonos, spicc-típusú kutyához hasonlítottak, az 1840-es évektől azonban rendszeresen külföldi vérvonalakat használtak még bernáthegyit is a tömege miatt, hogy eredményesebbé tegyék a kutyákat.

A harmadik csoportba tartozó japán terrier a XVII. században Hollandiából Nagasakiba került simaszőrű foxterrierek és kis vadász- illetve őshonos kutyák keresztezéséből származik. A japán terriert a kikötővárosokban Kove, Yokohama, stb. elsősorban ölebként tartották. Élénk és vidám természetű kutya. A tervszerű tenyésztés 1920 körül kezdődött, de a fajta típusos megjelenése csak 1930-ban rögzült véglegesen. Kicsi, elegáns és kompakt kutya. szőrzete nagyon rövid, csak kb. 2 milliméter.

A társasági kutyák közé tartozó japán chin minden bizonnyal ősi toy fajta. Valószínűleg Kínában alakult ki, és uralkodói ajándékként került Japánba, ahol szintén az arisztokrácia kutyája volt, és a nagyrabecsülés jeleként diplomatáknak vagy olyan külföldieknek ajándékozták, akik kiemelkedő szolgálatot tettek az országnak. Egy másik elképzelés szerint Koreából származik a fajta. Mivel ezen ország uralkodói is ajándékoztak kutyákat a japán uralkodóknak, ez a variáció is lehetséges; egy biztos, a ma japán chinként ismert fajta Japánban alakult ki. Kifejlett korában 2-4 kilogramm és kb. 25 centiméter.

 

Oroszország

Oroszország kilenc kutyafajtát mondhat magáénak. A spanyol masztiff, a katalán juhászkutyaőseiből és a helybéli kuakázusi juhász- és pásztorkutyákból, illetve a krími agarat is felhasználva alakították ki a dél-orosz juhászkutyát a mai Ukrajna füves sztyeppéin. univerzális juhászkutya létrehozása volt a cél, mely irányítani és terelni, de egyben védelmezni is tudja a nyájat a végtelen pusztákon. A XVIII. század végéről és a XX. század elejéről származó rajzok a mai dél-orosz juhászkutyához szinte megszólalásig hasonló kutyákat ábrázolnak.

A fekete terriert céltudatosan alakították ki az ötvenes években, Moszkva tartomány Vesnyáka nevű falujában működő központi szovjet katonai kutyakiképző iskolában, Medvegyev professzor vezetésével. Az orosz fekete terrier kitenyésztésének első részében különböző fajták keresztezésével néhány átmeneti fajtát alakítottak ki: a kelet-európai juhászkutyát (német juhászkutyából és kuakázusiból), a moszkvai vízikutyát (újfoundlandiból, kuakázusiból és kelet-európai juhászból), a moszkvai dogot (német dogból és kelet-európai juhászból) és a moszkvai őrkutyát (bernáthegyiből és kuakázusiból). A fenti átmenetek mellett még használtak óriás schnauzert, airedale terrier, rottweilert és moszkvai vízikutyát. Az erős szelektálás révén az FCI már 1968-ban elismerte átmeneti fajtaként az orosz fekete terrier, majd 1984-ben véglegesen regisztrálta. A moszkvai őrkutyát az FCI nem ismeri el hivatalos fajtaként.

A közép-ázsia juhászkutyatörténete egyidős a nomád állattenyésztésével, sőt őseit legalábbis elméletben a kőkorszakig lehet nyomon követni. Közép-Ázsia legtöbb nemzetsége kezdettől fogva elsősorban állattenyésztéssel foglalkozott, így a közép-ázsiai juhászkutyaszelekciója a nomád állattenyésztéssel van szoros összefüggésben. A fajtát két hatalmas erő formálta: az emberi élet szükségletei és a táj zord természete. Származási területe óriási, napjainkban Kazahsztán, Kirgisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Oroszország területének felel meg. Annak ellenére, hogy a közép-ázsiai juhászkutyaegyike a legősibb kutyafajtáknak, jelenlegi elnevezését csak néhány évtizeddel ezelőtt, 1938 körül nyerte el.

A közép-ázsiai és a dél-orosz juhászkutyához hasonlóan, a kuakázusi is évszázadok óta őrző-védő kutyaként szolgálta és szolgálja az embert, tehát nem terelte, hanem védelmezte a rábízott haszonállatokat, akárcsak gazdáját és annak minden más tulajdonát. Farkassal, medvével egyaránt felvette a harcot. Napjaink kaukázusija nemcsak nagyon attraktív megjelenésű kutyává fejlődött, de megőrizte sokoldalú felhasználhatóságát is. A legújabb kutatások és archeológiai leletek szerint a kaukázusihoz hasonló típusú munkakutyák Irak és Mezopotámia erdős dombvidékéről származnak. Nagyon sokáig alig ismerték a fajtát szülőhazáján kívül. Európában először Németországban tűnt fel az 1930-as években kiállítási kutyaként. Az egykori Szovjetunió különböző éghajlatú területein, például Grúziában, Örményországban, Azerbajdzsánban, Dagesztánban és természetesen a Kaukázusokban különösen sok példány él.

A szamojéd és a három lajka fajta az FCI ötödik csoportjába tartozik. A szamojéd elnevezés a szamojéd törzsektől származik, melyek Észak-Oroszországban és Szibériában éltek. Ernest Kilbourne Scott, brit zoológus három hónapot töltött 1889-ben a szamojéd törzseknél. Angliába egy barna, kan kölyökkel tért haza, mely a Sabarka névre hallgatott. később az Urál nyugatioldaláról egy krémszínű szukát hozott, Whitey Pechorát, Szibériából pedig egy hófehér kant, Mustit. Ezek az egyedek, más tudósokkal érkező kutyákkal együtt, alkották a szamojéd gyökereit a nyugativilágban. Az első fajtaleírást 1909-ben, Angliában fogalmazták.

Az orosz-európai lajkát Oroszország európai részének északi területein élő vadász-lajkáiból tenyésztették ki. Jelenleg eredeti elterjedési területén kívül is nagy számban fordul elő Oroszország középső részén. A kelet-szibériai lajka Kelet-Szibéria és a Távol-Kelet erdős területein alakult ki, evenki, lamuc, amúr és más lakják keresztezéséből.

A nyugat-szibériai lajka az Urál északi részén és nyugat-Szibériában élő orosz vadászok egymással közeli rokonságban álló santelszki és mansijaki lajka-változatainak keresztezésének eredménye. Eredeti származási területén kívül ez a fajta Oroszország középső, kimondottan vadászterületein igen elterjedt; nagy számban, nagy telepeken tenyésztik.

Az agarak csoportjában is található egy orosz fajta, a barzoj, melynek nemcsak megjelenése, hanem múltja is kifejezetten arisztokratikus. Francia krónikák már a XI. században megemlítik a hosszúszőrű barzojt, I. Henrik és Bölcs Jaroszláv lánya, Jarovszlavna hercegnő házassága kapcsán. Számtalan írásos emlék bizonyítja, hogy az orosz arisztokrácia évszázadok óta tenyésztette ezeket a lenyugöző vadászkutyákat. Az orosz agár tenyésztése és a farkasvadászat az első cárok idejétől kezdve egészen a jobbágyság eltörléséig, 1861-ig az arisztokrácia nemzeti sportja volt. Hatalmas birtokokon, több száz jobbágy alkalmazásával folyt a barzoj tenyésztés. Egy-egy vadászaton több száz barzojt is használtak, akiknek ugyanennyi foxhound és ember segédkezett. Napjaink orosz agara nem sokban különbözik őseitől; ezt korabeli felvételek is tanúsítják. Külleme és nemes jelleme egyaránt szinte változatlan maradt. Bár egykoron elsősorban vadászati képességeit tartották fontosabbnak, szépségére és temperamentumára is figyelmet fordítottak.

Tibet

Egy másik kis ázsiai ország, Tibet öt fajtával rendelkezik. (Tibet hivatalosan Kína fennhatósága alá tartozik. A szerk.) A hazájában do khynak (megkötve tartott eb) nevezett eb a Himalája felföldjén alakult ki. Arisztotelész és Megasztenész már i.e. 327-ben beszámol a nagyon erős csontozatú, busa fejű, lógó fülű indiai kutyákról. Marco Polo (1254-1324) tibeti kutyákról szóló beszámolóját gyakran idézik. A híres utazó után fél évszázadon át semmit sem hallani a fajtáról európában, csupán a XIX. században bukkannak fel ismét a tibeti kutyák leírásai, immáron kinológia munkákban. Kreitner, Széchenyi gróf kísérője szerint a tibeti kutyasokban hasonlít az újfoundlandira, de jóval nagyobb a feje, és sörényszerűen növő tarkószőrzete imponáló vadságot kölcsönöz külsejének.

Érdekes, hogy az európaiak szinte az összes tibeti fajtát tévesen nevezték el: ahogyan a tibet spániel nem spániel, és a tibet terrier sem terrier, úgy a tibet masztiff sem masztiff, hanem hegyikutya. elsősorban nyájak, de házak, kolostorok és paloták őrzésére is használták hazájában. A lhasa apso, a shih tzu, a tibet spániel és a tibet terrier a kilencedik fajtacsoportba tartozik. A lahsa apso őshazájában házőrző feladatokat látott el. Persze nem feltartóztatnia, csupán jeleznie kellett az idegent. A házon kívül hatalmas masztiffok őrködtek, míg a lakás speciális őrszeme a lhasa apso volt. Nevét is munkájáról kapta, azAbso Seng Kye körülbelül ugató oroszlán őrszem kutyát jelent.

A shih-tzu is kistermetű, kb. 26 cm marmagasságú kutya, mégis egy nála jóval hatalmasabb állat, az oroszlán megtestesítője volt a tibeti és kínai kultúrában. Angliába 1930-ban érkeztek olyan kutyák, melyeket kezdetben ugyan lhasa apsónak tartottak, azoktól mégis egyértelműen különböztek, elsősorban fejformájuk és szőrzetük tekintetében. Sokan kínai apso ebeknek hívták őket, és nem is volt olyan helytelen ez a megnevezés, hiszen maguk a kínaiak is gyakran Tibetből idevetődötteknek hívták ezeket a törpekutyákat. Mivel a Buddhista üdvtan tiltotta a kutyák árként való kezelését és a velük való kereskedelmet, így a tibeti törpekutyák mint ajándékok kerülhettek Kínába, hiszen a dalai láma is 1653-as látogatása során egy oroszlánkutyát ajándékozott a kínai császárnak.

A tibet terrier neve ellenére inkább egy társasági kedvenc szerepét is betöltő juhászkutya. Bár a fajta több ezer éves története során mindkét feladatkört betöltötte, tulajdonságai alapján sem tipikus juhászkutyának, sem igazi társasági kutyának nem tekinthető; napjainkban természetesen kedvencként tartják. A tibet terrier szinte mindenféle színben előfordul, hiszen a tibetiek fontosabbnak tartották a kutyák egészségét, mintsem hogy valamilyen színre/színekre szelektáljanak. Mérete sem túl kicsi, sem túl nagy, kb. 35-45 cm, de a standard által előírt marmagasságot sok egyed túllépi.

Kína

Ha Tibetet és Kínát külön államnak tekintjük, Kína négy fajtával rendelkezik. Napjainkban a chow-chow (V. fajtacsoport) csupán különleges megjelenésű kedvenc, de nincs semmilyen funkciója. Korábban ez egyáltalán nem így volt, számos bizonyítékát találni annak, hogy a chow-chow Kínában századokon át elsősorban vadászkutya volt. Talán minden idők leghatalmasabb kennele a hetedik században élt Tang uralkodóé volt. 2500 pár (!) chow-típúsú kutyája mellett tízezer vadászt tartott.

A shar pei nagyon régi fajta, Kína déli tartományaiban évszázadok óta létezik. Dialakból származik, de igen elterjedt volt Dah Let városában. A kínai nyelvben a shar pei körülbelül homokbőrt jelent, ami a fajta jellegzetes, durva, a bőrt szinte megkarcoló szőrzetére utal. A shar pei származását régészeti leletek és műalkotások alapján egészen a Han-dinasztiáig lehet visszakövetni.

A meztelenkutyák évszázadokkal ezelőtt alakultak ki, valószínűleg genetikai mŰtáció következtében, s már jóval az újkori tenyésztői kedvet megelőzően ismertté váltak világszerte, a kínai hajósoknak köszönhetően. A meztelenkutyák pontos eredetét ugyan nem ismerjük, de valószínűleg Afrikából származnak, mai méretüket pedig a kínaiak alakították ki.

A pekingi palotakutya is hosszú és előkelő múltra tekint vissza. Számos kínai használati tárgyon és műalkotáson szerepel, és több kínai legenda is kapcsolódik hozzá. A standard nem határozza meg a fajta marmagasságát, csak ideális súlyát, mely a kanoknál nem lehet több 5 kilogrammnál.

Thaiföld, Korea és Izrael egy-egy ötödik csoportba tartozó fajtát mondhat magáénak. A thai ridgeback-et elsősorban Thaiföld keleti részén használták vadászkutyaként, de járművek kísérőjeként és őrkutyaként is alkalmazták. A fajta hosszú éveken keresztül ősi állapotában maradt fenn, mivel Kelet-Thaiföld kezdetleges közlekedése miatt kevés lehetőség adódott más fajtákkal keresztezni. Rövidszőrű, középnagy kutya, szőrzete a háton hosszanti irányban ridge-t képez. A kanok 61-66 cm, a szukák 56-61 cm magasak.

Korea

A koreai jindo kutyamég nem véglegesen elismert fajta. Írásos emlékek nem léteznek a származásáról, de sok szakértő úgy gondolja, hogy ez a fajta néhány évszázada Jindo szigetén honos; ez a sziget a koreai félsziget dél-nyugaticsücskénél található. A jindo arányos, középnagy vadász- és őrkutya. Felálló füleivel és gyűrős vagy sarlós farkával élénkséget, mozgékonyságot, erőt, éberséget és méltóságot sugároz. A kanok ideális mérete 53-54 cm, a szukáké 48-49 cm.

Izrael

Az izraeli kánaán kutya a sensi vagy pária kutyák csoportjába tartozik. Valószínőleg már a kereszténység születése előtt használták őket a nyájak mellett. Az elvadult kutyákra a XX. században Rudolf és Rudolfine Menzel, egy tudós házaspár figyelt fel elsősorban a beduinoknál, amikor 1938-ban Palesztinába emigráltak. Az Izraeli Kennel klub 1953-ban fogalmazta meg a kánaán kutyafajtaleírását, az FCI pedig 1966-ban fogadta el hivatalos fajtaként.

Afganisztán

Az afgán agár őshazájában testőrként és terelőkutyaként is dolgozott, de elsődleges feladata a vadászat volt. Afganisztán királyai generációkon keresztül vadászkutya-tenyészeteket tartottak fenn. Az afgán agárnak kiváló a látása, hiszen elsősorban szemével követi a zsákmányt. A vadászok lóháton kísérték a kutyákat, de az afgán agarak rendszerint lehagyták a lovakat, és az ember irányítása nélkül, saját elképzeléseik szerint vadásztak. Ez a független gondolkodás napjainkban is sajátja a fajtának. Több forrás szerint is számos formában vadásztak az afgán agárral: falkában, kan-szuka párban és egyetlen kutyával is. Gyakorlatilag minden vadászati szituációban használták a kutyát, területtől és vadtól függően.

Törökország

A Törökországban fekvő anatóliai fennsík területén talált csontleletek szerint, már az i.e. 10 és 9. évezredben tartottak illetve tenyésztettek itt juhokat, tehát meglehetősen régi hagyományai vannak a pásztorkutya-tartásnak- és tenyésztésnek, sőt a még mindig létező nagybirtokokon, a hatalmas birkanyájak mellet napjainkban is szükség van e hatalmas kutyák munkájára. A török tenyésztők, és a nyugatiszakirodalom többsége három török pásztorkutyafajtát vagy csupán típust különböztet meg. A "fehér fejű" akbas a Kuvaszra hasonlító, nagytestő, általában hosszú szőrzető, fehér kutya. A karabas neve "fekete fejűt" jelent, mely elnevezés nem a kutya teljes színére, hanem csupán fekete maszkjára utal. Gyakran nemcsak a kutyapofája és füle, hanem egész feje fekete. A karabas szőrzete rövid és sőrő, és a maszkot leszámítva világos barna, esetleg csíkozott. A harmadik török pásztorkutyaa kangal, mely az arisztokrata Kangal törzsről kapta nevét, akik Sivas tartomány Kangal nevő falujában illetve annak környékén élnek, és évszázadok óta juh- és lótenyésztéssel foglalkoznak. A kangal és a karabas külleme nagyon hasonló, kérdéses, hogy egyáltalán lehet-e két önálló fajtáról beszélni. Az FCI igen egyszerűen oldotta meg a kérdést: a 331. számú standard által hivatalos fajtaként fogadta el az anatóliai juhászkutyát.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 

Magyar vizsla kölykök eladók 20.000 Ft/db áron. 3 szuka, 2 kan. Augusztus végi elvihetőséggel. Oltási könyv 1 oltással. Érdeklődni telefonon: +36-70/705-6243

tovább a hirdetésre »

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)