Nem FCI besorolású fajták
Itt gyűjtöttük össze azon kutyafajtákat, amelyek nem rendelkeznek FCI besorolással
Az a fantasztikus Alano
Részletek a Bulldog Enciklopédiából
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Kocsis Miklós  |  2011. február 20.

Az a fantasztikus Alano

Az alano szó, melyet Délnyugat-Európában a buldog munkáját végző kutyák megjelölésére használnak, az alánoktól ered. Ez a népvándorlási hullámmal Közép-Ázsiából érkező, a szarmaták akkoriban legnagyobb nomád lovas törzse egészen Hispániáig hatolt, és félelmetesen erős kutyáikat is magukkal hozták.


Ezekről a kutyákról ázsiai eredetükön kívül csak annyit tudunk, hogy nagy-, közép-nagy termetű, középhosszú szőrű, rettenthetetlen őrkutyák voltak, akik a vándorló családok marháit felügyelték. Hogy az Ibériai-félszigetre való megérkezésükkel együtt a hasonló funkciót ellátó kutyáknak átadott elnevezésen túl milyen hatást gyakoroltak a helyi állományra, vagy éppen magára az alanora, nehéz pontosan kideríteni. A mai kutyák robosztus alkata és hatalmas koponyája világosan utal molosaid származásukra, melyet részint a föníciai (pun) kereskedők ebeinek a Mediterránum nyugatirészében való elterjedésével, részint a római hódítók hadikutyáinak Hispániában való - még időszámításunk előtti - megjelenésével magyarázhatunk. Talán a molosaidok leszármazottjai keveredtek az alánok fürgébb terelőkutyáival? Nem tudjuk. Egy mindenesetre biztos: a középkor beköszöntekor a spanyol területeken már általánossá vált a marhaterelő- és lefogó kutyák alanoként történő elnevezése. Emellett - hihetetlen fizikai teljesítőképességüknek köszönhetően - hamar népszerűvé váltak, mint rettenthetetlen vaddisznó- és medvevadászok.

Az alano egyik legkorábbi írásos említése De la Monteria 1330-ban megjelent munkájában található, melyhez képi ábrázolás is tartozik. XI. Alfonz, Kasztília királya 1343-as vadászati témájú könyvében szintén találkozhatunk a fajtával, melyben a nagyvadak vadászatára használt kutyának egy rajza azzal a kiegészítéssel együtt található, hogy az alano az egész spanyol területen nagy népszerűségnek örvend. A király az alábbi jellemzést adta a kutyáról: nagy és széles pofájú, erős állkapcsú, vad természetű. ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ne legyen túlságosan nagytestű, mert az fürgeségének elvesztéséhez vezethet. Gaston Phoebus francia főnemes 1387-ben saját művében három "alant"-féleséget ír le, különböző testalkattal. San Isidoro sevillai szerzetes úgy említi az alanot, mint széles és erős mellkassal rendelkező, különösen vad természetű kutyát. Zaccaria Gonzalez IV. Károly spanyol király megbízásából készített falfestményén az alanókat és lebreleket együtt ábrázolja vadkanvadászat közben.

Egy 1644-ben megjelent, szintén vadászati témájú spanyol könyv az alanót a nagyvadak vadászatára alkalmas három fajta egyikeként említi a "lebrel" és a "dog" mellett. Ez utóbbi egyfajta nehéz vadászeb, az uralkodói ajándékként Spanyolországba érkezett óriási angol masztiffok leszármazottja lehetett, míg a lebrel (vagyis az agár munkáját végző "elfogó") leírása alapján egy erőteljesebb kopóra emlékeztet. Az alanót, amelyet akár átmeneti típusnak is tekinthetünk a másik kettő között, a szerző a vadkan- és medvevadászatra leghasználhatóbb kutyaként írja le, amely "erős és kurta fejjel" rendelkezik, ugyanakkor gyors futásra képes. Ebből a korból is számos művészeti ábrázolás maradt ránk, melyek a kutyákat vadászat közben mutatják, mikor egyedül (!) gyűrik le a vadkanokat, mint ahogyan azt a bikafuttatásairól híres Pamplonában található köztéri szobor is megörökíti. Sokszor találkozhatunk olyan írásos említéssel, amely az alano végletekig bátor és hűséges természetét, valamint nagyszerű őrkutyavoltát méltatja.

A XVI-XVII. századi Spanyolországból a dél-amerikai gyarmatokra csapatostul érkeztek a szerencselovag hódítók, a konkvisztádorok, akik nagy számban vittek magukkal nehezebb típusú alanókat hadikutyaként, s melyek így az Újvilágban is elterjedtek. A kontinens tökéletes kifosztásához szükséges hajóhad megépítéséhez viszont a spanyolok gyakorlatilag hazájuk összes erdőségét kiirtották, ami egyet jelentett a nagyvadak csaknem teljes pusztulásával. Az alano így szinte teljesen elvesztette vadászati funkcióját, viszont továbbra is népszerű volt, mint a marhák lefogója és a mezőgazdasági nagybirtokok félelmetes őre, amellett gyakran szerepeltették állatviadalokon is. A fajta egész Spanyolországban ismert volt, leginkább mégis annak azon tartományaiban, ahol a marhatenyésztés volt a megélhetés jószerivel egyetlen forrása. Így nem véletlen, hogy éppen a rodrigói és a pamplonai katedrálisban találkozhatunk faragásokkal és képi ábrázolással, melyeken a kutyák vad bikákkal harcolnak. A templomot építő középkori mesterek minden bizonnyal olyan jeleneteket és azokon olyan kutyákat ábrázoltak, amelyek számukra a mindennapi életből, közvetlen környezetükből jól ismertek voltak.

A XX. század nem sok jót hozott az alanónak: a marhatartás egyre kevésbé volt gazdaságos, az állatviadalokat betiltották, így egyre szukült az a kör, ahol szükség volt nagyszerű képességeire. Noha a vidéki birtokokon továbbra is alkalmazták, mint a világ egyik legjobb őrkutyáját, a nemzetközi divatirányzatok nem kedveztek egy helyi "paraszteb" elterjedésének. A fajta nem vált divatossá, azonban éppen ez mentette meg. Csak olyanok tartották, akik értékelni tudták karakán jellemét, és szükségük volt a szolgálatára. Ezek a nagybirtokosok és parasztgazdák érdekelve voltak abban, hogy kutyáik erősek, fürgék és kitartóak legyenek, így csak a legjobb, legvadabb egyedeket párosították. Ennek következtében az alano nem korcsosult el, nem esett áldozatul a felelőtlen és lelkiismeretlen kutyaszaporítóknak. Mindazonáltal a mezőgazdaság és a marhatartás visszaszorulásával a '80-as évekre igencsak megcsappant az állomány létszáma, s a fajta a kihalás szélére került.

Voltak azonban olyan lelkes kutyarajongók, akik felemelték szavukat az ősrégi kutyák érdekében, s - a spanyol nemzeti kulturális örökség részeként - igyekeztek megmenteni őket. Ennek a munkának az élharcosa dr. Carlos Contera állatorvos volt, a híres kynológus és a spanyol fajták elkötelezett híve. első szakcikke megjelenését évekre visszanyúló kutatómunka előzte meg, melynek során több ezer kilométert utazott Spanyolország középső tartományaiban, a fajta nyomai és képviselői után kutatva. A "Perro" című újság 1984. januári számában megjelent tudósítás nem várt eredményt hozott: hazai tenyésztők és kutyatartók tömege érdeklődött az általuk addig nem ismert fajta után. Vele szemben sokan azt állították, hogy a fajta tulajdonképpen csak a Perro de Presa Canario vagyis a Kanári-szigeteki fogókutya könnyebb felépítésű változata. A kétkedők ellenében szerencsére többségben voltak azok, akik egy pompás régi fajta feltámasztása mellett kötelezték el magukat, s felkutatták a még fellelhető állomány képviselőit. 1991. november 25-én megalakították a GAPAE nevű egyesületet, amelynek deklarált célja az alano megmentése és népszerűsítése volt.

Az egyesület lelkes tagjainak köszönhetően mára az alanót hazájában - noha az FCI által még nem elismert fajtáról van szó - nemzeti és nemzetközi kiállításokon is bemutatják, s elismertsége nőttön nő. Napjaink leghíresebb tenyésztői, dr. Mariano Gomez és austin del Rio Yenez, kutyáikat természetes közegben, azaz hatalmas kiterjedésű birtokokon tartják, ahol már kölyökkoruktól kezdve aktívan dolgoznak. A marhák terelése és lefogása, valamint a vadászatban való részvétel eredményeként ezek a kutyák megőrizték eredeti formájukat és páratlan munkakészségüket. Hasonló eredménnyel dicsekedhetnek azok, akik állataikat nagy telepek őrzésére használják, mivel ez a feladat is egybeesik a fajta képességeivel, természetes ösztönei által diktált magatartásával. A klub tagjai mindig hangsúlyozzák, hogy csak a fentieknek megfelelő elhelyezés lehet elég jó az alanónak, és senki se próbálja bekényszeríteni akár egy normál méretű kertbe, hogy a kennelben vagy lakásban való tartásáról már ne is beszéljünk. Fontos annak megértése is, hogy a fajta eredeti élőhelyén kis csoportokban, falkákban élt, ezért társaság iránti igényét tiszteletben kell tartani: a tulajdonosnak célszerű két, természetesen ellenkező nemű alanot tartani.

Jellemrajz:

A középkorból ránk maradt, az alano-t említő vadászati és történeti munkák mindegyike hangsúlyozza a kutyák páratlan erejét, fizikai teljesítőképességét. ugyanakkor legalább ilyen fontossággal bírt az írók számára az a félelmet nem ismerő jellem, vad és független természet, amely ezen kutyákat a csordák és birtokok rettegett őrzőivé tették. Szinte mindannyian kiemelték azt a sajátosságot is, hogy az alano csak egyetlen embernek engedelmeskedik.

 Az alano-ról nem mondhatni, hogy túlságosan nyugodttermészet volna: a legkisebb neszre is azonnal ugrik, s nem nyugszik, amíg a zaj forrását fel nem deríti, majd ezután is jó nagy köröket tesz meg futva, hogy biztosítsa a területét. Ezt a jellemző viselkedésformát alakította, jól fejlett, természetes védőösztönét erősítette az a tartási mód, melyben évszázadokon keresztül élt, s melyben ma is a legjobban érzi magát: birtokok végeláthatatlan távlatai között élő, nagy létszámú állat-, és  egy szuk, zárt emberpopuláció védelmét látta el. A fajta képviselői gazdájuk közelségében általában eltűrik az idegen jelenlétét, de ekkor is állandóan rajta tartják a szemüket. Nem célszerű megkísérelni a barátkozást velük, mivel ez a kutyák természetével teljességgel ellentétes, s nagyon valószínű, hogy a túlzott közelségbe kerülő ismeretlen személyt egyszerűen támadónak tekintik, s bevetik mindent elsöprő erejüket.

Amilyen kérlelhetetlen az idegenekkel, olyan szeretetre méltóan bánik családja tagjaival: gazdáját istenként tiszteli és imádja, valósággal olvas gondolataiban. A gyerekeket, amennyiben már kölyökkorától velük él, igazi dada módjára felügyeli, s minden veszélytől - legyen az külső, vagy olyan, amit maguknak okoznának - megóvja őket. Szereti, bár nem túlságosan gyakran igényli a kényeztetést. Számára a legnagyobb boldogság, ha szerettei körében tartózkodhat. Ilyenkor egy fa árnyékába húzódva figyeli napi tevékenységüket végző, vagy éppen beszélgető gazdáit.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)