Spitzek és ősi típusú kutyák
Egyről a kettőre
Akita
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Eifert Anna  |  2012. március 08.

Egyről a kettőre

Az ásatások során talált kőszerszámok arra utalnak, hogy Japán területén már több mint 15 ezer évvel ezelőtt éltek emberek, akiket vadászataikban egy spicc-típusú kutya segített.


Tízezer éves leletek bizonyítják e kutyák létezését, melyek egyaránt megtalálhatóak voltak az Északi Sarkon, Korea és Japán területén, Kínában, Indonéziában és Ausztráliában. Az észak-amerikai jégtáblák olvadása világszerte jelentős változásokat okozott. Japánban az emelkedő vízszint szigetek láncolatát alakította ki a mai Japán tenger térségében. Mivel e szigetek közötti közlekedés elég kezdetleges volt, ekkor kezdhettek differenciálódni az addig egyforma spicc-típusú kutyák. Az idők során mindegyik idomulni kezdett szukebb környezete vadászati feltételeihez.

A kereskedelmi utak Hokkaido és Karafuto ainu lakosait Szibériából és Mongóliából érték el. Délen a japánok Koreával harcoltak és kereskedtek, de legfőbb partnerük a már létező kínai birodalom volt, kereskedelmi kapcsolataik 2500 éves múltra tekintenek vissza. Kína lenyugözte a Japánokat. Többek között átvették a kínai írásmódot és a rizstermesztés technikáját. Az arisztokrácia körében kedvelt állat és egyben gyakori ajándéktárgy volt a kutya. A kínaiak sok négylábút küldtek Japánba. Ezek különböző típusúak voltak, a chin ölebtől a vadászsólymokkal együtt dolgozó vadászkutyákig. A kínaiak használtak például egy a mai salukira emlékeztető, de annál zömökebb és szőrösebb kutyát. Ezek a típusok Kínába kétségtelenül a karavánokkal érkeztek a Közép-Keletről és Európából. Bár a japánok sok mindent átvettek Kínától, történelmük jelentős részére az elszigeteltség jellemző.

A XVI. század fordulóján a jövedelmező selyemkereskedelmet közvetítők vették át, óceánjáró hajókkal. A portugálok, jezsuita misszionáriusaik kizárólagos felügyelettel rendelkeztek. Általuk európai kutyák kerültek a japán udvarhoz. 1615-ben egy holland óceánjáró szenvedett hajótörést Japán partjainál. Ezen a hajón volt kormányos a James Clavel regényéből ismert William Adams, aki egyetlen nyugatiként elnyerte a szamuráj címet. Tokugawa sóguna, Leyasu megszerette a hollandot, Anjinnak, kormányosnak szólította. Ieyasu Tokugawa uralma alatt Japán egy időre elveszti elszigeteltségét és megnyitja kikötőit más európai országok hajói előtt is. A nyugatiakkal természetesen kutyák is érkeztek, melyeket kari inunak, idegen kutyáknak hívtak. Ieyasu sógun korabeli tudósítások szerint 60-70 ilyen kutyát is tartott szarvasvadászatra. Ha az idegen kutyák iránti érdeklődés egy kis tenyésztési kedvvel párosult volna, az az ősi fajták eltűnését jelentette volna.

1635-ben azonban Japán ismét visszasüllyed a nemzeti elszigetelődésbe. 1640-ben Ieyasu fia és örököse bezáratta japán kikötőit, Yokohama kivételével, a külföldi országok hajói előtt. csupán Mongóliával, Kínával és Koreával tett kivételt. És ez az elszigeteltség 200 évig tartott, Perry amerikai admirális partraszállásáig a Tokiói öbölben.

Ezt követően azonban Japán a másik végletbe esett: az emberek lázasan érdeklődni kezdtek minden után, ami külföldi, főleg a nyugativilágra összpontosítva. Honshu északi hegyeiben európai bányamérnökök kezdtek dolgozni, magukkal hozva kutyáikat is. Honshu Akita tartomány része, melyet az 1800-as években Dewának hívtak. Ez a terület, távol a nyugatipart városaitól, barátságtalan, hideg, hegyes-völgyes tartomány, ahol elsősorban vaddisznóra, szarvasra és medvére vadásztak. Egy régi nemes, valószínűleg a Sanehide család leszármazottja, mikor kiesett Ieyasu Tokugawa kegyeiből, Akita tartományban talált menedéket, ahol kutyákat kezdett tenyészteni speciális vadászati célokra. Ez lehetett a nagy japán vadászkutya tenyésztésének kezdete. A vidékkel ellentétben, Japán sűrűn lakott városaiban általában az ősi típusok és a külföldi kutyák keverékéből származó ebeket tartottak. A japán chin kivételével ezek egyike sem maradt fenn önálló fajtaként.

A kutyaverekedtetés a szamurájok kedvelt szórakozása volt. De mivel kutyáik eredetileg vadászati célokat szolgáltak, nyugatikutyákkal kellett keresztezni őket. A legkedveltebb a Tosa Harci kutyavolt, melyet a régi Tosa (shikoku) és különböző külföldi masztiff típusokból állítottak elő. Hogy növeljék a méretet és harci kedvet, északon is hasonló keresztezéseket végeztek, Akita tartomány ősi kutyáit is keverve más idegen vonalakkal. Valószínűleg a német bányamérnökök dogjait is használták, illetve a mongol kereskedőkkel érkezett tibeti masztiffokat.

Az ősi japán fajták megőrzése iránti igény a japán nacionalizmus érzésének növekedésével párosulva a XX. századot elején vette kezdetét. Ahogy a japánok elkezdtek érdeklődni saját kultúrájuk és történelmük iránt, úgy szenteltek egyre nagyobb figyelmet kutyáiknak is. Szerencsére a vidéki észak elszeparálódott a nehéziparral, mezőgazdasággal rendelkező városi területektől, így vidéken fontos megélhetési forrás maradt a vadászat. Mikor a figyelem az ősi kutyák felé fordult, a matagi inu (vadászkutya) szolgált a tenyésztés alapjaként. E mozgalom során fontos szerep jutott Shozaburo Watase professzornak, aki 1925-ben cikket publikált a japán kutyákról a japán Inu magazinban, sőt előadásokat is tartott róluk, és ő lett az elnöke a belügyminisztérium történelmi megőrző bizottságának. A professzor munkássága eredményes volt: 1931 júliusában a japán kormány a nagy japán kutyát, mely kialakulási területéről, Akita tartományról kapta nevét, természeti műemlékké, a kulturális örökség részévé nyilvánította. A következő hat évben az akitát más fajták is követték: a Kai, a Kishu, a Shikoku és Shiba. A bizottság országszerte sok segítséget kapott az emberektől.

Bár már létezett egy akita kedvelők által 1927-ben alapított klub, az Akita Inu Hozonkai (AKIHO), 1928-ban a tokiói Hirokichi Saito vezetésével létrejött a Nipponken Hozonkai, a NIPPO is. Ez a klub élvezte a kormány támogatását, regisztrálni kezdte a japán kutyákat, újságot adott ki és kiállításokat rendezett. Hogy segítsen eldönteni, egy kutyavalóban az ősi akita típust képviseli-e, a NIPPO 1934. szeptemberében fajtaleírást adott ki. Akita tartomány kutyáival elkezdtek ugyan tenyészteni, de a bizottság problémákkal küzdött, egyáltalán milyennek kell lennie egy igazi akitának. Tenyésztési alapként elsősorban a hegyvidékben fennmaradt matagi kutyák szolgáltak.

A második világháború minden kutyás törekvést megállított. Egy nagytestű kutyát lehetetlen volt eltartani, ráadásul a kutyák bundáját használták a katonai ruhák béléséhez. Mivel a gazdaság egyre romlott, Akita tartományban rendeletet hoztak, hogy a rendőrség és katonaság által használt német juhászkutyák kivételével minden kutyát be kell fogni és bunkósbottal kivégezni. A háború végére az akita szinte kihalt, csak a vidéken elrejtett példányok élték túl a háborút. 1948-ban egy harmadik klub alakult a fajta védelmére, az Akitainu Kyokai, az AKIKYO. Mindhárom klubnak saját törzskönyve volt, saját fajtaleírással, és persze mindegyikük rendezett kiállításokat. Sok kutyát tulajdonosa mindhárom klubnál regisztráltatott.

Számtalan amerikai katona tetszését megnyerte az akita, így a falusi ipar hamarosan átállt az akita iránti igény kielégítésére. Az eladott kutyák többsége a megszállás alatt felnevelt kutyáktól származott, vagy még maguk is a háború alatt nőttek fel, így minőségük valószínűleg nem mindig volt éppen kimagasló. Az igazán kiváló egyedeket természeti örökséggé nyilvánították, így a kormányzat megakadályozta kivitelüket, tekintet nélkül arra, hogy már esetleg amerikai tulajdonban voltak. Az Amerikába eljutott példányok némelyikét kedvencként tartották, némelyiket továbbadták, néhánnyal pedig tenyészteni kezdtek. A fajta egyre népszerűbb lett, egyre több fajtaklub alakult. Az AKC 1965-ben felvette az akitát ideiglenes, ún. vegyes csoportjába. A klubok közötti veszekedés azonban hátráltatta a fajta végleges elismertetését.

1955-ben Spelmeyer vezetésével megalakult az Akita Dog Association of America. 1956-ban ennek zárt tagságára való tekintettel létrejött az Akita Kennel Club, mely nevét Akita Club of America-ra változtatta, így jegyezték be 1960-ban Kaliforniában. később még megalakult az Akita Breeders Association, sőt 1963-ban Charles Rubenstein vezetésével az American Akita Breeders Club. Az AKC szabályzata azonban csak olyan fajtát ismer el teljesen hivatalosan, melynek csak egyetlen fajtaklubja van. A két legnagyobb klub először természetesen megtagadta az egyesülést, majd hosszú huzavona után, szavazás alapján az Akita Club of America vált az egyetlen fajtaklubbá. Mivel már több mint 3000 példányt regisztráltak az Egyesült Államokban, 1973. április 4-én az AKC teljesen hivatalos fajtának ismerte el az akitát. Ezt követően a japán importokat már nem lehetett regisztráltatni, mert nem állt fönn ilyen jellegű kölcsönös megállapodás a japán és az amerikai kennel klub között.

Eközben Japánban az AKIHO került fölénybe, mint a legnagyobb és legbefolyásosabb törzskönyvező szerv. A tenyésztők azon fáradoztak, hogy megpróbálják minden idegen fajta nyomát kitörölni az akita állományából. (A háború alatt még német juhászokkal is keresztezték a nagy japán vadászkutyát.) A háború után két kutya vonala vált meghatározóvá. Mindkettő Akita tartomány Odate nevű fővárosában született: Kongo-Go és Goromaru-Go. Kongo sok kiállítást nyert, jól bereklámozott kutya volt. Színe kurogoma, azaz fekete szezám volt (árnyékolt fekete, fekete barna aljszőrrel.) Az ilyen színű kutyák azonban olyan jellegzetességeket produkáltak, melyeket a japán tenyésztők a kevert harcikutyák örökségének tartottak. Ezeknek az ún. shin akitáknak gyakran nagyon laza, ráncos volt a bőre. Mivel ez a Kongo vonal jellemzője volt, a tenyésztők az Ichinoseki vonalakat favorizálták, melyek Goromaru Gora épültek, aki vörös pinto (foltos) volt, fekete maszkkal és fehér csillaggal. Jó faroktípust, kis füleket, feszes bőrt örökített, ráncok nélkül. A japán tenyésztők más vonalakkal dolgoztak, mint amilyenek az amerikai katonáknak eladott kutyák voltak. Az amerikai állományt alapító akiták többsége a Kongo vonalból származott. De mielőtt bezárták volna az amerikai törzskönyvet a japán kutyák előtt, Ichinoseki kutyák is érkeztek Amerikába. Sok amerikai tenyésztő kombinálta a két vonalat.

Míg Amerikában egy Kennel Club létezett, egy fajtaklubbal és egy standarddel, Japánban három klub is foglalkozott az akitával, melyek közül az AKIHO a legnagyobb. Az AKIKYO-t 1988-ban újjászervezték, a NIPPO viszont inkább csak a közepes- és kisméretű japán fajtákkal foglalkozott. 1992-ben a Japán Kennel Club és az Amerikai Kennel Club kétoldalú megállapodást kötött, így ismét lehetett akitákat importálni Japánból.

Idővel az amerikai és a japán akita állomány között jelentős különbségek alakultak ki. A két típus problémája először az FCI országokban kezdett kibontakozni. Mióta a fajtaleírások országról országra különböznek, az FCI a származási országét fogadja el, vagy ha ez nincs, a patronáló országét. (Pl. a szibériai husky nem orosz, hanem amerikai fajtaleírással rendelkezik.) Az akita esetében persze létezik a fajta őshazája, na de melyik standard a hivatalos? Az 1955-ben készült AKIHO fajtaleírás a legtöbb amerikai akitára is ráilleszthető. A Japán Kennel klub standardje viszont sokkal korlátozóbb, és amikor az FCI elfogadta a kilencvenes évek elején, számos problémát okozott. Eddig a legtöbb FCI országba importált akita az Egyesült Államokból vagy Kanadából származott. Sokuk, akárcsak utódaik, megszerezte az FCI championátust. A JKC fajtaleírása azonban hibának jelöli meg a fekete maszkot, sőt később a JKC nyomására az FCI úgy utasította bíróit, hogy a fekete maszkkal rendelkező kutyák nem kaphatnak kitűnő minősítést. Hirtelen ott állt egy csomó ember, egy rakás a tenyésztés szempontjából teljesen használhatatlan Amerikából importált vagy ilyen kutyától származó akitával. Még champion kutyáik is kiállításképtelenné váltak. Természetesen valamilyen megoldást vártak az FCI-től. Így az angolnyelvű országokban, az Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Nagy-Britanniában egy fajtának számító fajtából az FCI kettőt csinált. 1999. júniusától a "japán akita" mellett önálló fajtaként létezik az "amerikai akita", hivatalos nevén a nagy japán kutya. előbbi számára a Japán Kennel Club fajtaleírása az irányadó, utóbbi az AKC érdekeltségébe tartozik. Japánban - az USA-val ellentétben - ma már csak vörös, fehér és csíkos színben tenyésztenek, Amerikában viszont különösen kedveltek a fekete maszkos és a pinto kutyák.

Természetesen nem a színekben rejlik a legfőbb különbség, hiszen akkor nem vált volna két fajtává az akita. Az amerikai kutyák sokkal nagyobbak, erőteljesebbek, egyikük-másikuk szinte masztiffosan vastag csontozatú, de mégis roppant elegáns, dekoratív kutya. Az FCI döntése ellenére az amerikai akita klub tagsága és vezetősége nem kívánta felosztani az állományt: náluk az akita egyszerűen akita maradt. Az FCI tagországaiban, így Magyarországon is az akitákat konfirmálni kellett, hogy az egyes egyedekről eldöntsék, akita-e vagy nagy japán kutya. A szakértők a kutya küllemét és származását figyelembe véve döntöttek, persze a folyamat nem volt és nem is lesz problémamentes, sokáig eltart még a köztes példányok eltűnése. Az FCI egyébként a nagy japán kutyát nem az ötödik fajtacsoportba sorolta, ahová az akita tartozik, hanem a másodikba, ahová a dogtípusú kutyák, a masztiffok és általában az őrző-védő fajták tartoznak.



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)