Mentőkutya
Fanatizmus, őrület, amit csinálunk!
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
kutya.hu  |  2009. május 04.

Velünk kapcsolatban mindig csak szenzációhajhászás folyik - fakad ki Szabó Gábor, a Jászberényi Mentôkutya Iskola vezetôje, amikor interjút kérek tôle.


 

     - Csak akkor kerülünk az érdeklődés középpontjába, amikor valami nagy tragédia következik be a világban. Pedig itthon több eltűnt embert kutatunk fel egy évben, mint odakint, a reflektorfényben. De ez már nem érdekli a médiát.

     A Magyar Katasztrófakutyás Egyesület jászberényi helyi csoportját 15 ember és 15 kutyaalkotja. Ki egy kutyával dolgozik, ki kettővel. Ki szabó mester, ki a jászberényi állatkertben dolgozik, ki meg a vendéglátóiparban. Akik meg alkalmazottak, azoknak a főnökei elfogadják, sőt, valahol büszkék is rájuk - folytatja megenyhülve Szabó Gábor, aki "civilben" egy kis akvarisztikai szaküzlet tulajdonosa.

Egymás kezét kell fogni, és nem egymás nyakát

     - Önerőből működik a csoport?
     - Ezt nem lehet önerőből csinálni. A legtöbbet - bármily furcsa - a Fővárosi Polgárvédelmi Igazgatóság segít, de kapunk támogatást Jászberény önkormányzatától, és magunk is igyekszünk szponzorokat keríteni. "Beszáll" az én vállalkozásom, meg az üzleti partnereim is. Általában így megy ez, személyes kapcsolatokon keresztül.
     - Hány kutyával dolgozik?
     - Zénó, a hatéves németjuhász kan, többszörös magyar bajnok, dobogós nemzetközi versenyeken is. Egymás után kétszer nyerte a szlovákiai Olga Kralovej emlékversenyt, ami egyedülálló. Volt már a területkutatás bajnoka Ausztriában, tavaly harmadik lett. Sok bevetésen volt velem, néhányszor megjárta Törökországot is. A másik kutyám Twister, egy nagyon fiatal malino. Remélem, néhány év múlva méltó utóda lesz Zénónak.
     - Merre jártak a világban?
     - Sokfelé. Törökországban is, Adapazoriban és Düzdzsében, az MSM-s és az MKKE-s kollégákkal. Két bevetésen tizenhét élő ember helyét jelöltük meg kutyáink segítségével. A tizennyolcadikat, sajnos, nem sikerült élve kiemelni. 
     - Mi volt a legmeghatározóbb élménye?
     - A kutyáink jeleznek élőt és holtat is. Az első napon jeleztek egy élőt, de nem tudtuk kiemelni, mert öt emelet volt fölötte. A muszaki mentők azt mondták, így lehetetlen. Négy napig tartott az emeletek elhordása, de az ötödik napon más mentőalakulatok segítségével kiemeltük az asszonyt. Élve! 
     - Hogyan jutott eszébe katasztrófamentőnek menni? 
     - Belesodródtam. kutyakiképző vagyok, de a mentőkutyasport közelebb áll a lelkemhez, mint az őrző-védő sport. Először csak kóstolgattam, közelítettem hozzá, aztán nagyon komoly, nagyon mély elkötelezettség lett belőle, amit már nem lehet sportnak nevezni.
     - Hanem? Szenvedélynek?
     - Talán annál is több. Ez már fanatizmus, őrület, amit mi művelünk.
Lehet, van benne némi kalandvágy is, de az óriási élmény, amikor megtalálunk valakit, akiről pedig már lemondtak, az leírhatatlan! 
     - Felemelő érzés lehet emberek életét megmenteni.
     - Nem szeretem ezt a kifejezést. Az ember életét nem mi mentjük meg. Az az óriási apparátus, ami körülötte dolgozik, az menti meg! Mi csak megtaláljuk. Az életmentés ott fejeződik be, amikor az orvosok a kórházban aláírják a zárójelentést, és az illető hazamehet. Akkor van megmentve!
Magyarországon is nagyon sok bevetésen voltunk. De sajnos, úgy tűnik, ezek az események nem hír értékűek.
     - Elmondana egy itthoni esetet is?
     - Szolnokon egy idős bácsi elkószált a szociális otthonból. Az otthon dolgozói, önkéntesek és rendőrök keresték, vagy hét órán át. Éjszaka azután úgy döntöttek, riasztják a szolnoki mentőkutyásokat, Ők pedig azonnal továbbadták a riasztást nekünk. Negyven percen belül a helyszínen voltunk Jászberényből, és munkához láttunk, együtt a szolnokiakkal. Húsz perc alatt megtaláltuk a bácsit. Azért ezt a történetet mondtam el, mert arról szól, hogy időben riasszanak bennünket. Nem két-három nap, vagy fél év múlva - mert ilyen is előfordult -, mert akkor már nem sok esély van a sikerre.
     - Van ars poeticája?
     - Egymás kezét kell fogni, és nem egymás nyakát...

Nincs megállás...

     Pető Róbert a jászberényi csapat oszlopos (és alapító) tagja. A fiatalember "amúgy" állattenyésztő. Két kutyája van, Rexi, a hatéves németjuhász kan, akire nagyon büszke, mert több bevetésben is bizonyította nagyszerű képességeit. Ebben a korban vannak a mentőkutyák teljesítőképességük csúcsán - mondja. - Rexi már több hazai és nemzetközi versenyen ért el szép eredményeket. A kétéves Vito is németjuhász kan. Remélhetőleg Rexi nyomába lép. 
   - Kényezteti vagy ridegen tartja őket?
     - Semmi szín alatt sem ridegen, de nem is kényeztetem. Ha kényeztetném, ellustulnának, nem fogadnának szót. Ha elvégeztek egy komoly feladatot, jutalmat kapnak. Persze, játszom is velük. Mert ez az alapja mindennek. 
     - Miért adja a fejét katasztrófamentésre egy fiatal férfiember, ahelyett, hogy a lányok után kajtatna?
     - Azért azt is csinálom... Úgy kezdődött, hogy egy idős hölgy nekem ajándékozta Rexit, mert nem bírt vele, olyan "dögös". Eljártunk egy kutyaiskolába, amit inkább csak kutyaösszejöveteleknek lehetett nevezni, mert nem volt tapasztalatunk. 1996 elején megismerkedtem Szabó Gabival, és megpecsételődött a sorsom. 
     - Mi vonzotta ehhez a veszélyes hobbihoz?
     - Egyrészt az a tudás a kutyakiképzésben, amit Gabi nyújtott nekem és a kutyának. Szépen haladtunk, eljutottunk versenyekre is, csatlakoztunk az MKKE-hez, azután megalakult a jászberényi szervezet... és azóta nincs megállás.
     - Emlékezetes élmény?
     - Törökország, az első bevetés. Három nap, alvás nélkül. Éppen bebújtunk a hálózsákunkba, berohan egy család sírva, hogy délelőtt még hallották a kisfiúk hangját a romok alól, de azóta nem ad életjelt. Menjünk, hátha a kutyák tudnak segíteni! Egy német fiúval mentünk. Beküldte a kutyáját, de az nem jelzett se élőt, se halottat. Beküldtem Rexit, és egy percen belül ugatni kezdett, hogy élőt talált. Egy romkereső kamerával dolgozó angol csapat kereste a kisfiút, de félórai munka után azt mondták: semmi. utolsó kísérletként egy plafonon lévő repedésbe dugták a kamerát, és ott volt a kisgyerek, betemetve rommal. kommunikálni már nem tudtunk vele, de a mikrofonban hallottuk, hogy szuszog. Kimentették, és a kórházban magához tért. Elmondhatatlanul jó érzés volt!

Ha már volt egy jó kutyám, miért ne?

     Az rendben van, hogy férfiak katasztrófamentésre adják a fejüket. De hogy egy fiatal lány... A huszonegy éves Rékasi Krisztina azt mondja: kiskora óta kutyakiképző szeretett volna lenni. 
     - Egy reggel felébredt és azt mondta: kutyakiképző leszek?
     - Azt azért nem, de mindig nagyon szerettem a kutyákat. A lényeg azonban az, hogy értsek is a kutyához. Szabó Gabinál megtanultam. És persze kell egy jó kutya is. Úgy tűnik, az is megvan: Linda, a németjuhász nőstény. 
     - Nem marad le a kanok mögött?
     - Semmi különbség nincs. Csak amikor tüzel, nem szabad kanok közé vinni, mert bezavarja a többieket. Talán még jobb is a kanoknál, mert őt viszont nem zavarják a tüzelő szukák... 
     - Hogyan jutott el a kutyakiképzéstől a katasztrófamentésig?
     - Jó kérdés. Én csak elkezdtem kutyázni, és láttuk Lindán hogy jó kutya. Mi lenne - mondtam -, ha kiképezném mentőkutyának? Jó mentőkutya lett. És ha már volt egy jó kutyám, miért ne? Hiszen vele képeződtem én is.
     - Miért vállalja egy fiatal hölgy az igencsak veszélyes életmentést?
     - Ugyanazért, amiért a többiek. Nincs különbség. Mert szeretem. A szüleim féltenek, de beletörődtek.
     - Akkor is folytatja, ha férjhez megy és gyerekei lesznek?
     - Akkor is.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)