Magyar fajták
Régi - új értékeink
Mit kell tenni a magyar kutyafajták megőrzéséért?
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2012. január 10.

Régi - új értékeink

Kutyafajtáink eredete talán még inkább ködbe vész, mint a haszonállatoké. Történetük szorosan összefonódik a vándorlással, a népek mozgásával. Legtöbbjüknek keleti eredete megkérdőjelezhetetlennek látszik: elég egy pillantást vetnünk egy pulira és egy tibet terrierre ahhoz, hogy legősibb terelőkutyánk származási helyét Ázsia szívébe tegyük.


Patinás épületek, képzőművészeti alkotások, összegyűjtött, fonográfra rögzített és lekottázott népdalok, könyvtárnyi irodalmi mű versben és prózában - valamennyi nemzeti kincstárunk részét képezi, s élő örökségünknek tekintjük a Kárpát-medence védett természeti értékeit is, a magyar kikericstől a kerecsensólyomig. Ugyanakkor igen-igen hosszú ideig semmiféle megbecsülést nem kaptak háziállataink, s még "újrafelfedezésük" után is meglepően sokáig kellett várni arra, hogy hivatalosan is felvételt nyerjenek nemzeti kincseink közé. Pedig elválaszthatatlan részét képezik történelmünknek és hagyományainknak. Velünk voltak már akkor is, amikor a mai műemlékeknek az alapkövét sem rakták még le, s közelebb állnak hozzánk, mint védett vadonélő állataink bármelyike, hiszen a magyarság hívta őket életre, s adta nekik azon tulajdonságokat, amelyeknek nemzetközi hírnevüket köszönhetik.

Sokat vitáznak a szakemberek arról, hogy a ma őshonosnak tekintett állatfajtáink mennyire ősiek valójában, illetve hogy együtt érkeztek-e a Kárpát-medencébe honfoglaló eleinkkel. Hiszen tudjuk, hogy Feszty Árpád tévedett, amikor híres Körképére szürke marhákkal érkező magyarokat festett: vándorló őseink marhái a csontleletek tanúsága szerint alacsonyabb termetű, rövidebb szarvú jószágok voltak. Minden bizonnyal az ezer évvel ezelőtti magyar juh sem pontos mása volt a mai rackának, a mangalica sertésről pedig éppenséggel pontosan tudható, hogy viszonylag késői "fejlemény": az eredeti magyar sertésfajtáknak mára sajnos hírmondója sem maradt, mint ahogy kihaltnak tekinthetjük rettegett őseink elmaradhatatlan lovait is, melyek oly fontos szerepet töltöttek be a kalandozó magyarság életében. Természetesen nem kevés vita övezi kutyafajtáink eredetét sem.

 

Csak a változás állandó

A vizsgálódások sok érdekes dologra fényt deríthetnek, és gazdagíthatják ismerettárunkat népünk történelméről, melybe természetesen beletartozik jószágaink kialakulásának története is. Háziállatfajtáink "magyarságát", ősiségét, nemzeti kincs mivoltát ezen az alapon megkérdőjelezni azonban nagy hiba volna. ugyanis nem attól lesz valami a miénk, nem attól lesz egy nemzet öröksége, egyedülálló sajátossága, hogy ezer vagy még több év óta változatlan formában létezik. Az élő történelem, az élő néphagyomány éppen abban különbözik a múzeumtól, hogy állandó változásban van, míg a múzeum csak egy bizonyos pillanatnyi állapot kimerevített képét tudja megőrizni az utókor számára. A magyarság viselete, népzenéje vagy szókincse is rengeteget változott Árpád fejedelem óta, mégsem vonja senki kétségbe a cifra szűr vagy a kalotaszegi népdalok nemzeti jellegét.

Mi magunk, magyar emberek is mennyi keveredésen, mennyi genetikai hatáson mentünk keresztül egy bő évezred alatt (sokak szerint éppen e keveredés az oka annak, hogy a magyarok közt nemzetközi mércével is kiemelkedően sok a szép leány és a tudós koponya) - hát miért pont az állataink maradtak volna változatlanok? Az azonban vitathatatlan, hogy nemzeti állatfajtáink markáns jellegeket hordoznak, melyek megkülönböztetik őket a környező népek hasonló jószágaitól, s azt is tudjuk történelmi forrásokból, hogy ezeknek az állatoknak nemcsak idehaza volt nagy becsülete (a magyar juhászok szemében például csak a racka számított juhnak, a többi "csak" birka volt), hanem az országhatáron messze túl is hírnévnek örvendtek. Legnevezetesebb minden kétséget kizáróan a szürke marha, melyet lábon hajtottak Nürnbergig. A magyar csorda érkezése a német és olasz mészárszékekben valóságos ünnepnek számított - és senki nem kérdezte, hogy a honfoglalókkal érkezett-e, vagy a Hortobágyon nyerte el végleges formáját ez az igénytelen, szívós és kiváló húsú állat.

 

Puska helyett sólyom

A komondorra leginkább hasonlító fajta a dél-orosz juhászkutya, a kuvasz és a rá erősen emlékeztető többi európai (jobbára hegyi) pásztorkutyaútját és szétterjedését pedig nyílegyenesen követhetjük vissza Törökországon keresztül egészen Belső-Ázsiáig. Nyáj mellett dolgozó ebeink némelyike azonban nyugati hatást is mutat: a mudi spicc jellege és a pumi terrierre emlékeztető tulajdonságai feltehetőleg a messzi tájról érkező juhászok vagy az onnan hazatérő magyar pásztorok által magukkal hozott kutyák genetikai örökségét hordozzák. A mudit emiatt hébe-hóba "német puliként" is emlegetik - ettől azonban az Alföldön (kivált a Nyírségben) még ma is nyáj mellett szolgáló juhászkutya éppen annyira magyar marad, mint a bakonyi pásztorok "spanyolozott" faragásai.

A vadászkutyák körében - az uralkodó osztályok tágabb mozgástere és kapcsolatrendszere folytán - minden bizonnyal még nagyobb lehetett a vérkeveredés, ami fokozza a bizonytalanságot is. Némi mosolyt csal azonban az ember ajkára az a feltételezés, mely szerint az agár csak Szent István után, a királyi udvarba érkező lovagok révén került volna az országba. Ázsia lovas nomád népeinek mindegyike ősidők óta (nyugat-európa népeinél jóval régebben!) ismeri a lovas agarászatot és solymászatot - elég nehéz elhinni, hogy éppen a magyarság lett volna kivétel! Kopónk őseit, a kelta és az avar kopókat a sírleletek tanúbizonysága szerint már itt találhatták a honfoglalók, de feltehetőleg hoztak is magukkal ilyen típusú ebeket. Az Árpád-kori lovas vadászatok leírásából kiderül, hogy már abban a korban kialakult a modern vizslamunka elődje is - csak éppen a puskát a sólyom helyettesítette. Az 1100 körül Székesfehérvárott íródott (ma Grazban őrzött) Codex Albensis egyik rajzán a kutya félreismerhetetlenül megállja a bokor mögött lapuló nyulat.

 

Múlt és jövő

Különös módon a XIX. század végén (1892) megjelent A Vadászati Ismeretek Kézikönyve című mű szerzője, Bölcsházai Belházy Jenő egyáltalán nem tesz említést sem a magyar agárról, sem a magyar vizsláról - még a kopóról is csak érintőlegesen -, holott számos olyan nyugat-európai vadászkutyát bemutat, amelyek még ma, több mint száz évvel később is ritkaságnak számítanak hazánkban (pl. deerhound, otterhound, curly-coated retriever stb.). Ennek magyarázata azonban, alapos okkal feltételezhetjük, csupán a dokumentált, törzskönyvezett tenyésztés hiánya. Nem egészen harminc évvel később (1921) ugyanis Ilosvay Lajos Károly már a Dunántúlon még megtalálható sárga magyar vizsla eredeti formájában való rekonstruálásáról és megőrzéséről ír. A kutya sportszerű tenyésztése, nevelése és idomítása című könyvében. De ha a magyar vizsla kitenyésztéséhez csak ekkor kezdtek volna hozzá, akkor is helye volna nemzeti kincseink között, mint jellegzetesen magyar, minden más vizslától jól megkülönböztethető, a hazai terepviszonyokhoz leginkább alkalmazkodott vadászkutyának.

Nem az a legfontosabb tehát, hogy nemzeti kinccsé minősített kutyafajtáink ezer, vagy csupán néhány száz éves múltra tekintenek vissza. A kérdés ma nem annyira a múltjuk, hanem sokkal inkább a jövőjük körül forog. Mit jelent, milyen kötelezettségekkel jár, milyen áldozatokat követel ezeknek a kincseknek a megőrzése? Az "újrafelfedezett" szürke marha vagy mangalica, mint haszonállat, mint jó minőségű mezőgazdasági termék újra megtalálja a helyét európa piacain, és számíthat az agrártárca támogatására is. De mire számíthatnak a magyar kutyafajták tenyésztői? Lesz-e a jövőben "piaca" ezeknek a kincseknek, fogja-e bárki is támogatni a komondort vagy a drótszőrű magyar vizslát? Vagy eltűnnek észrevétlenül, mint a "tizedik magyar fajta", a rövidlábú erdélyi kopó, amelyet már sohasem fogunk tudni az életbe visszahozni? (Egyes szakemberek egyébként egy második, kisebb agárfajtánk régmúltbeli létezését is feltételezik, az erdélyi havasok esztena kutyáját pedig, mint magyar fajtát szintén elveszítettük: miután a nemrég elhunyt Patay László figyelemfelhívása idehaza évtizedeken át visszhang nélkül maradt, a csobánok kutyáját ma ciobanesc romanesc carpatin néven, román fajtaként jegyzik.)

 

Végtelen puszták, zengő havasok

Miután a kutya nem "élelmiszeripari termék", "piaci" értéke a használhatóságában, mindenekelőtt a belső tulajdonságaiban, de nem utolsósorban a testi adottságaiban is rejlik. Sajnos ki kell mondani, hogy a magyar kutyafajták ilyen szempontból rossz csillagzat alatt születtek: míg eredeti feladatuknak mindannyian a legfényesebben megfelelnek, az új idők új szeleihez nehéz alkalmazkodniuk. A városi környezet szinte egyiküknek sem kedvez, márpedig az ország lakosságának egyre nagyobb része él városi körülmények között. Pásztorkutyáink vagy nagy méretük és bizalmatlan, sokszor mogorva természetük miatt (komondor, kuvasz) vagy szennyeződésre hajlamos, nehezen gondozható szőrzetük végett (puli, komondor), vagy pedig túlzott temperamentumok és nagy hangjuk okán (puli, pumi, mudi) nem tartoznak a legkívánatosabb lakótársak közé, míg az agarat és a kopót nehezen fegyelmezhető, önfejű természete miatt nem részesítik sokan előnyben - tegyük hozzá: joggal. A nemzeti elkötelezettséget érthető módon felülbírálják ilyenkor a gyakorlati szempontok. Egyedül a rövidszőrű magyar vizsla az, amelynek népszerűsége urbanizálódott világunkban is töretlen - de hozzá kell tenni, hogy e fajta nagy mozgásigénye is sokszor megoldhatatlannak tűnő feladat elé állítja a nem vadászó, kevésbé sportos kutyatartókat.

Két út áll tehát előttünk. Az egyik: új szempontok szerint szelektálva átgyúrni, "koradaptívvá" tenni nemzeti kutyafajtáink egyéniségét, habitusát - kérdés azonban, hogy ez nem túlságosan nagy ár-e a "piacképességért"? A puli, a kopó munkájának szerves része a folyamatos hangjelzés, hiszen tevékenységüket csak így tudja követni a sokszor látótávolságon kívül levő gazda. Kopó marad-e, puli marad-e az a kutya, amelyből ez a hajlam hiányzik? És komondor maradna-e a komondor, ha vattacukorrá fésült vagy fazonra nyírt bundával, metszőfogrebbenés nélkül, bambán tűrné az idegen kezek fogdosását? Agár-e az a kutya, amely ellen tud állni a futásnak eredő macska látványának? Sajnos szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a magyar kutyafajták szinte kivétel nélkül a végtelen puszták, a zengő havasok, a korlátlan szabadság zabolátlan lényei, amelyeknek egyénisége nehezen egyeztethető össze a városi kultúra kötöttségeivel és elvárásaival.

 

Élőhelyén megőrizni

Mi tehát a másik út, a járhatóbbnak látszó? Vissza kell adni kutyáinknak az eredeti életterét, ősi foglalkozását. Támogatni kell (akár anyagilag, vagy különféle kedvezményekkel is) minden olyan kezdeményezést, amely visszahelyezi őket eredeti környezetükbe és hivatásukba. Szorgalmazni kell, hogy a magyar nyájak mellett puli, pumi, mudi teljesítsen szolgálatot, emellett a tenyésztési szelekció terén is előnyhöz kellene juttatni a képességvizsgát megállt egyedeket (ehhez természetesen a hagyományos, legeltető állattartás minél szélesebb körű újjáélesztésére volna szükség). elő kellene segíteni valamiképpen, hogy a hazai objektumokat, tanyákat, telepeket ne össze-vissza keresztezett harci ebek, hanem újra komondorok és kuvaszok őrizhessék. Végül pedig teret kellene engedni (sportszerű keretek között) az ősi kutyás vadászati módoknak: kopár, sík vidéken az agarászatnak, az erdős hegyekben az eredeti magyar kopózásnak (ami nem azonos az angol falkavadászattal!), amelyek megfelelő keretek közt akár idegenforgalmi látványossággá is válhatnának.

Természetesen megvan azért a helyük ebeinknek a házi kedvencek között is: a mudi, a pumi remek teljesítményt nyújt az agility-pályákon, a kertvárosi házak udvarán pedig semmivel sem mutat rosszabbul a kuvasz és a komondor, mint a bobtail vagy a bernáthegyi. kutyáink népszerűsége növekszik és még tovább növelhető az országhatárokon kívül is, s az ily módon megnövekedett kereslet lendületet adhat a hazai tenyésztésnek (tragikus, hogy a drótszőrű magyar vizsla hazai állománya csupán néhány száz egyedre rúg!). A magyar kutyafajták megőrzésének kulcsa azonban nem a külföld, hanem a haza, és döntőrészt nem a város, hanem a vidék kezében van. Ha komolyan vesszük azt, hogy kutyafajtáink élő nemzeti örökségünk részét képezik, akkor ezt a kincset az eredeti helyén (ahogy a természetvédelmi szaknyelv mondja: in situ) kell megőrizni.

 

Mit nem tudnak?

A magyar fajták nem tartoznak korunk divatkutyái közé. Hogy miért? Ennek kiderítéséhez lássuk, milyen kutyák vezetik ma a népszerűségi listákat!

  1. Ölebek. Ugrásszerűen megnőtt az utóbbi években a törpe fajták népszerűsége: soha ennyi yorkshire terrier, papillon, különféle bichon nem rótta még a magyar utcákat, s a sort folytathatjuk a már nem kifejezetten törpe, de azért eléggé kicsiny termetű, divatosan fazonírozott west highland white terrierek tömegével. A magyar fajták között igazi öleb nincs, még a kistestű terelőfajtáink is nagyobbak a westie-nél, ráadásul nyírni sem szokás őket...
  2. Marcona kutyák. A másik igen divatos fajtacsoportot a különféle masztiffok és harci ebek alkotják. A magyar őrzőkutyák semmivel sem "puhábbak", mint ezek a sokak által bizalmatlanul méregetett állatok, de ez nincs "rájuk írva". Márpedig manapság nem elég keménynek lenni, annak is kell látszani.
  3. Különlegességek. Nagy a keletje az extrém fajtáknak is. Lehet turcsi orrú, lepedőnyi fülű, harmonikabőrű vagy tetőtől talpig kopasz, az sem baj, ha mindez tömérdek öröklött rendellenességgel jár - a lényeg, hogy különleges legyen! A magyar kutyák mindegyike egészséges, természetes fajta, végletes tulajdonságok nélkül. Az egyetlen igazán egyedülállónak mondható küllemi sajátosság a puli és a komondor zsinóros "subája", de úgy látszik, ez csak külföldön kuriózum...
  4. Sportkutyák. A jó sportkutya meghatározó tulajdonsága a feltétlen engedelmesség. A magyar kutyák többségének ez nem kenyere: eredeti feladatukat önállóan végezték, ebből adódóan céltudatos egyéniségek, akik hűséges társak ugyan, de nem szeretik, ha ugráltatják őket. Kivételt e tekintetben a két vizslafajta és a három terelőkutyaképez, amelyeknek együttműködésre való hajlama sokkal erősebb, mint az agáré, a kopóé vagy a nyájőrzőké, ezért sportkutyának is beválhatnak.
  5. Médiasztárok. A sikeres könyvekben, illetve ma már inkább filmekben szereplő kutyafajtáknak a népszerűsége mindig megugrik. A skót juhászkutyának népes rajongótábort eredményezett a Lassie hazatér, a német juhászkutyának a Kántor, a szánhúzóknak Jack London Alaszka-történetei, a dalmatának a 101 kiskutya, a bordeaux-i dognak az Egyik kopó, másik eb, a golden retrievernek az Úton hazafelé, a bernáthegyinek a Beethoven és így tovább. Abban, hogy a magyar fajták között a rövidszőrű magyar vizsla toronymagasan vezeti a népszerűségi listát, minden bizonnyal szerepe volt Homoki Nagy István Cimborák c. filmjének, illetve a Frakk-sorozatnak.

Mivel a magyar kutyák zöme az első négy kategóriába sehogyan sem szorítható be, népszerűségük növeléséhez az utolsó pontra érdemes koncentrálni. Nemzeti kincseinknek tehát mindenekelőtt jó sajtóra, profi menedzserre volna szüksége...

 

A SZÍNE-JAVA MARADJON!

Két évtizede is megvan már, hogy egy Amerikában született, magyar származású barátom eredeti magyar kuvaszra vágyott, s közreműködésemet kérte egy szuka beszerzéséhez, meglévő kanja mellé. Amikor ennek híre ment az Egyesült Államok kuvasztenyésztői között, barátomat hirtelen elárasztották a jelentkezők, akik követni szerették volna példáját, s nagy érdeklődés mutatkozott a tengerentúlon egzotikumnak számító mudi iránt is. Nekiálltunk tehát szép kölyköket keresni, lelkiismeretem azonban háborgott: úgy éreztem, bűnt követek el, ha az amúgy is maréknyi mudiállomány színe-javának külföldre juttatásában segédkezem. Ezeket az aggályokat fel is tártam azon tenyésztők egyikének, akik nem csupán küllem alapján válogatják a kutyáikat, hanem a képességek, a nyáj melletti munka szempontjából is szelektálnak. A válasz a következő volt: "Kilenc szukám van, de évente csak egyet merek befedezteti, mert attól félek, hogy nem tudom eladni a kölyköket. Így egy csomó kölyök, egy csomó reménység, egy csomó lehetséges kiváló tenyészegyed meg sem születik. Ha a mudinak valóban van piaca külföldön, befedeztetem az összeset, és kilenc alomból választom ki azt az egy-két kölyköt, amelyeket megtartok továbbtenyésztésre. És majd én gondoskodom arról, hogy valóban a színe-java maradjon itthon!"

NAGYBETŰVEL?

Évekkel ezelőtt olvastam egy újsághírt arról, hogy a nemes borok, szőlőfajták nevét indokolt az Európai Unióban általánosan megszokott módon nagy kezdőbetűvel írni, már csak azért is, mert ezek nagy része az adott fajta létrehozójának tulajdonnevével egyezik meg, s az osztrákok például (akik német anyanyelvűek lévén, amúgy is minden főnevet nagybetűvel kezdenek) joggal háboroghatnának, látván, hogy kisbetűvel írjuk, mondjuk, dr. Fritz Zweigelt nevét. Hasonló problémák merülhetnek fel a kutyafajták nevének helyesírása kapcsán is. Magyarul ugyanis ezeket mindig kisbetűvel szokás kezdeni, akkor is, ha történetesen a fajta szülőatyjának nevéről van szó (pl. dobermann - Louis Dobermann, a fajta kitenyésztője) vagy más, az adott fajtához valamiképpen kötődő személy nevéről (pl. landseer - a fajtát megörökítő festő, sir Edwin Landseer), esetleg földrajzi névről (pl. yorkshire terrier - Yorkshire grófság, a fajta szülőhelye), az olyan kacifántos nevű kutyákról már nem is beszélve, mint a parson jack Russell terrier, amelyben angolul természetesen minden szót nagybetűvel kell kezdeni. Felemás lenne ugyanakkor, ha a nagy kezdőbetűs írásmód csak ezen fajták esetében kerülne bevezetésre, nem volna indokolatlan tehát annak felvetése, hogy a jövőben minden állatfajta neve nagy kezdőbetűvel íródjék. Ehhez azonban nem elég néhány kutyabarát elhatározása; a helyesírási szabályzat megváltoztatására volna hozzá szükség. Kétségtelen persze, hogy egy darabig furcsán hatna leírva, hogy Rövidszőrű Magyar Vizsla...



nyitókép: archiv
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)