Tenyésztésről általában
A használati fajták mozgatásáról, edzéséről III.
Kölyökkortól az öregkorig - az úszásról
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Reiter László  |  2003. június 21.

Az úszás igen jó hatású izomzatfejlesztő sport. Bár a kutya inkább futó állat, többségük kedveli a vizet, szívesen úszik.


Ha mégis olyan kutyával találkozunk, amelyik iszonyodik a víztől, annak vízhez való szoktatásánál valószínűleg - az esetek többségében - súlyos hibát követtek el. Kedvencünket csak állóvízbe engedjük be, hiszen a folyókban itt-ott felbukkanó örvény, erős sodrás tragikus kimenetelű balesetek okozója lehet.

Bármennyire is rajong kutyánk már az első alkalommal is a vízért, a fokozatosságot mind a szoktatásban, mind a terhelésben messzemenően tartsuk be. Meghatározó lehet ugyanis a vízhez való későbbi viszonyában az a pillanat, amikor először "tűnik el" lába alól a talaj. Csendes, állóvízben - bár meglepődik egy pillanatra -, ha nincs zavaró körülmény, szinte ugyanabban a pillanatban ösztönösen elkezd tempózni. Rájön, hogy így fennmarad, halad, és irányítani is tudja magát. Ha semmiféle kényszert nem alkalmazunk, vagy kellemetlen meglepetés nem éri, a következő alkalommal többnyire már önfeledten száguld a vízbe. Ha azonban az első meglepetést, azaz a talaj "eltűnését" - még mielőtt a vízbiztonság kialakul - egy újabb követi, például egy közvetlenül előtte, a vízbe hangosan csobbanva csapódó apportfa, vagy egyéb tárgy, különösen, ha még ráadásul szembe is fröcsköli a kutyát, megijesztheti, s ezzel nagyon megnehezíti munkánkat a vízhez szoktatásban.

Minden kutya más-más természetű, akárcsak mi, emberek. Ami az egyiknek jó, nem biztos, hogy a másiknak is az. Ezt a szoktatásnál is vegyük figyelembe. Például, az egyiknél, ha nem akar vízbe menni, előnyös lehet, ha egy másik, szívesen úszó kutyával csaljuk be. Egy másiknál ugyanez a módszer riasztó lehet, hiszen nem elég, hogy ez az ismeretlen valami itt hullámzik előtte, még társa is szemtelenkedik...

Nagy apportkedvű ebeknél elegendő, ha a vízbe dobunk valamit, ügyelve, hogy az ne a közvetlen közelében csobbanjon. A legjobb módszer azonban az, ha a gazda maga úszik be. Kutyája biztosan követni fogja.

Féléves korban már megkezdhetjük a vízhez szoktatást. Intenzív sportot azonban ne csináljunk az úszásból, még felnőtt korú egyednél sem, hiszen amint arról már szó volt, a kutya elsősorban futó állat, s bár az úszást kedveli, ez maradjon meg számára önfeledt szórakozásnak, játéknak. Annak ellenére, hogy úszva meglehetősen hosszú távolságot képes leküzdeni, ne rontsuk el az úszás örömét azzal, hogy erre kényszerítjük.

 

Mire vigyázzunk, amikor kedvencünket vízbe engedjük?

Itt is érvényes az embereknél alkalmazott szabály. Azaz felhevült testtel soha ne hagyjuk vízbe rohanni. A kimelegedett állatot pórázon vezessük a tóhoz, csak a lábak legyenek a vízben, a test ne. Ne engedjük, hogy a vizet mohón lefetyelni kezdje. 2-3 korty után állítsuk le. A vízben álló kutya teste hamar alkalmazkodik az alacsonyabb hőmérséklethez, kb. 1-2 perc után már lecsatolhatjuk a pórázt, s hagyjuk, hogy szabadon ússzon, hancúrozzon.

 

A lépcsőzésről

A kiskutyák nagy része 7-10 hetes kor között kerül új gazdához. Az újdonsült gazdik egyik része emeletes-, másik része kertes házba viszi a kölyköt. Lépcsőkkel azonban mindenütt találkozunk. Ezek veszélyt jelentenek a kiskutyára, akkor is, ha a kertes házak teraszára felvezető kisebb nagyobb lépcsősorról van szó, még nagyobb a veszély azonban az emeletes házak végtelen lépcsősorain. És most nem elsősorban a lehetséges balesetekre gondolok, noha azok jelentősége sem elhanyagolható, amennyiben a kiskutya - veszélyérzete és térérzékelése még nem fejlődött ki kellőképpen - leugrik. Ez esetben inkább a nagyon fiatal kutya ízületeire gyakorolt károsító hatását szeretném kiemelni.

Gondoljuk csak el: a 8 hetes kölyökkutya, ha a lépcső alján, vagy bármelyik lépcsőfokon áll, a következő lépcsőfok az állát veri. Ha felágaskodik, akkor kb. a derekáig ér. Most képzeljük el azt a szituációt, amikor egy gyereknek, de akár felnőtt embernek is, olyan lépcsősorokon kellene akár csak egyetlen emelet magasságba feljutni, amelyekben minden egyes lépcsőfok derékmagasság fölé ér! Hát még ha a nyolcadikra kellene felmenni! Arra már gondolni is rossz, hogy mindezt hónapokon keresztül, naponta többször is végig kellene kínlódni.

Nos, ugyanez a helyzet áll elő, amikor a nyolchetes kiskutyától elvárjuk, hogy naponta többször is a saját lábán közlekedjen a számára irdatlan nagyságú lépcsősorokon.

Mindenesetre igen elgondolkodtató az a statisztikai adat, amely szerint a röntgenezett kutyáknál számottevően több esetben derül fény a csípőízület betegségére azok között, amelyek emeletes házakban nőnek fel, mint a kertes házban, vagy emeletes ház földszintjén élő ebeknél. Nem lehet ez másképpen a többi ízület esetében sem. Bár a csípőízületi dysplasiát elsősorban öröklött elváltozásként tartjuk számon, kialakulására a környezeti hatások lényeges befolyással lehetnek.

Azt hiszem kézenfekvő, mit kell tennünk. Használjuk a liftet. Ha pedig nincs a házban lift, akkor legalább addig ölben hordjuk fel és le a kutyust, amíg ezt testsúlya és a mi erőnk engedi. Mire "kinő" az ölünkből, addigra valamelyest erősödik csontozata is. Noha kb. féléves koráig, sőt, sokkal tovább is, még jobb lenne kímélni a folyamatos lépcsőzéstől, akkor azonban már például egy német juhászkutya vagy dobermann túl nagy ahhoz, hogy "öleb" legyen. Már azzal is sokat teszünk ízületei egészségéért, ha addig megkíméljük a lépcsőzéstől, amíg ölben bírjuk. A kellő testnagyság elérése után már nem jelenthetnek problémát a fokok. Ez addig jelent gondot, amíg derék-, esetleg állmagasságig kell kapaszkodnia, hogy leküzdje az akadályokat.

Fontoljuk meg hát alaposan ezt dolgot is, mielőtt kölyökkutyát viszünk a házhoz. Vajon hány kutyatulajdonos fejében fordult meg ez, azaz, hogy a lépcsőzés következményei mik lehetnek a kutyacsemeténél, függetlenül attól, melyik fajtához tartozik. Hiszen nem jelent ez alól kivételt egyetlen fajta sem. A kamasz, vagy felnőtt korú eb, az emberhez hasonlóan, sőt, könnyedebben fellépked a lépcsőkön, de a kölyköt kíméljük meg ettől.

 

Kúszás

Ha megfigyeljük a kutya mozgásformáit, azt látjuk, hogy nagyon szívesen üget, vágtázik, lassan lépked, esetleg poroszkál. A kúszást nagyon ritkán figyelhetjük meg a természetes mozgásformák között. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy ősei nem macskamódra, lesből vadásztak, hanem sokkal inkább falkában felhajtották, terelték, kifárasztották, körülfogták, majd leterítették prédájukat.

Az, hogy a kúszás mégsem veszett ki teljesen a mozgásrepertoárból, minden valószínűség szerint annak köszönhető, hogy az esetenként magányosan vadászó kutyaféléknek, például a falkából kivert állatoknak olykor előnyösebb lehetett a lesből való vadászás kisebb állatokra.

Tehát a kutya kúszik is, de nem jellemző rá. Nincs is értelme erre kiképezni. A fegyveres testületek speciális alakulatainál szükség lehet kúszásra képzett kutyákra, a civil kutyák esetében ennek nincs értelme. Az izomzat erősítésének ezer más módja van, a gyakori és huzamos ideig tartó kúszás pedig - ha az a kiképzés alakias szabályai szerint van végrehajtva - hasonlóképpen nem használ a fiatal kutyának, mint a lépcsőzés. Talán nem véletlen, hogy kiiktatták a sportkutyakiképzés követelményei közül ezt a gyakorlatot.

Ha a kedves Olvasó végigolvasta e fejezetet, talán úgy vélekedhet, mint az egyik "kutyás" ismerősöm, aki azt mondta, amikor a fentiekhez hasonló tanácsokat adtam neki, miután hozzám fordult problémáival: "Bezzeg a kisfarkasra ki vigyáz, ki szabályozza a tevékenységét?" Vagy: "A falusi portákon élő bármilyen fajtájú kutyák tartásánál ki vesz figyelembe ilyen szempontokat?"

Igen ám, csakhogy azt nem vette ismerősöm figyelembe, hogy a kisfarkast senki nem veszi pórázra, hogy különböző, számára idegen tevékenységre kényszerítse, például gazdáját a pórázzal végkimerülésig húzza! S ha a növendékfarkas komolyabban megsérül, elpusztul. Elpusztul, mert nem lesz többé alkalmas arra, hogy zsákmányt szerezzen, eredményesen küzdjön érte. Ezzel szemben a sérült kutya életben marad, mert gazdája gondozza. Sokszor a sérülés, vagy a csontrendszerbeli, ízületi elváltozás nem is érzékelhető azonnal, gyakran hónapok múlva jelentkezik hatása.

Ha pedig ismerősöm másik példáját nézzük, a "falusi kutyákat", el kell, hogy ismerjük, ma Magyarországon a kinológiai kultúra még meglehetősen el van maradva a nyugatitól, s nemcsak faluhelyen. Valóban, talán legalább annyi kutyát - ha nem többet - tartanak méltatlan körülmények között, mint amennyit szakszerűen, szeretettel gondozva. Csakhogy nem ezek közül a szerencsétlen állatok közül fognak kikerülni a jövő "trónkövetelői". Márpedig, kedves Olvasó, bizonyára az Ön fejében is megfordult már, milyen jó lenne egy kiállítási - vagy versenysztárt nevelni.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)