Őrző védők, schnauzerek, molosszerek
Dobermann napjainkban
Öröklődő betegségtől mentes
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2010. december 21.

Dobermann napjainkban

A középkorúak még emlékeznek azokra az időkre, amikor - úgy bő két évtizeddel ezelőtt - hazánkban az egyik legnépszerűbb fajta a dobermann volt: úton-útfélen találkozhattunk ezekkel a tekintélyt parancsoló, nemes megjelenésű ebekkel. Aztán a rendszerváltás viharában úgy tűnt, a dobermann-kultusz teljesen megszűnt, az emberek egyszerűen megfeledkeztek róla.


A változások talán azzal is magyarázhatók, hogy a határok megnyílásával mind keletről, mind pedig nyugatról addig csak a könyvekből ismert fajták tucatjai jelentek meg, így a kihívást akkoriban sokak számára az egzotikusnak tűnő állatok tenyésztése jelentette. A vasfüggöny lehullása előtti időszakban elsősorban NDK és csehszlovák importból származó kutyák és ezek utódai alkották a hazai állomány jelentős részét. Az 1990-es évek elején viszont a nyugat-európából származó import kanok révén megújultak átalakultak a vérvonalak, melynek előnyei éppoly hamar jelentkeztek, mint a hátrányok.

Az újkorinak nevezett dobermann meghatározó típusa Hollandiából származik, pontosabban három kiemelkedő kennelből, de nem hagyható figyelmen kívül a norvégok tenyésztői munkája sem. Itt említésre méltó a Nordern Star kennel, melynek tulajdonosa egy NATO-tábornok volt, aki kutyáival valóságos csodát művelt. Egy kiállítás alkalmával egyszer csak megjelent gyönyörű kutyáival, s innentől kezdve minden lehető trófeát begyűjtött, majd két-három évre eltűnt. Ez idő alatt a derék katona újabb példányokat készített fel a megmérettetésekre, s a sikerek újra megismétlődtek. Ekkor azonban gazdájuk úgy gondolta, hogy szakít az európai léttel: Ausztráliába költözött, ahol sikeres lótenyésztő lett. Igazságtalanok lennénk viszont, ha csak a hollandokat és a norvégokat említenénk meg, mivel ennek a fajtának nemesítését a világ számos országában végzik, ahol szintén komoly sikereket értek el. Népszerű például Argentínában és Chilében éppúgy, mint Malajziában vagy Japánban.

Napjaink európai állományának ősapái mégis a 90-es évek legjobb holland kanja voltak. Jelenleg viszont kontinensünkön dobermannos téren egyfajta átrendeződésnek vagyunk tanúi: azzal, hogy az Európai Unióban az állatvédelmi törvény miatt tilos a fül- és a farokvágás, az északi, illetve a nyugatiországokban előfordulhat, hogy ezek az állatok, még ha a törvény életbelépte előtt is műtötték őket, sem vehetnek részt kiállításokon. Közép- és Kelet-európában viszont sokkal rugalmasabban álltak hozzá a problémához. Évente rendezik meg a dobermann kiállítást: hol európa nyugati, hol a keleti részén, s ilyenkor az orosz, Ukrán, illetve szerb kutyák igencsak figyelemreméltó teljesítményt érnek el. Németországban viszont a fül- és farokvágási tilalom miatt nagyon sok tenyészállat kimaradt a tenyésztésből, s mivel az ottani fajtaklub korlátozza a külföldi fedeztetéseket, mára az állomány igencsak beszukült. Természetesen más országokban is, ahol ilyen furcsa szabályozást vezettek be, jelentkeztek az anomáliák, ezzel is magyarázható, hogy Hollandiában, Belgiumban és Csehországban már engedélyezik a kurtított farkú, de lógófülű kutyák megjelenését a kiállításokon tehát egyfajta visszarendeződés is tapasztalható. Ez a folyamat állategészségügyi okokra is visszavezethető, hiszen ezeket az ebeket kifejezetten őrző-védő célokra nemesítették ki, ám a hosszú farokkal csapkodó kutyamunkája során könnyen megsérülhet. Arról nem is beszélve, hogy a hátsó végtag ez esetben soha nem lesz olyan jól izmolt, mint a vágott farkúaknál. Ezzel el is jutottunk a dobermannok alkati problémájához. Hosszú felkarjuknak s hosszú lapockájuknak kell lenni, ebből adódóan hátuk deszkaegyenes, ágyékuk rövid. Sajnos szép számmal előfordulnak rossz, rövidfelkarú példányok is, ahol törvényszerűen ellazult a hát, aránya az ágyékhoz képest megváltozik: a hát hossza csökken, az ágyéké nő.

A dobermann kiváló munkakutya, olyan embercentrikus lény, mely gazdáját tűzön-vízen keresztül képes megvédeni. A jó kutyának ez a tulajdonsága génjeiben van, így a kölyök szinte a végletekig ragaszkodik gazdájához. Nos, ha ezt a tulajdonságot nem veszik figyelembe, idővel az elhanyagolt ebnél rossz szokások jelennek meg, különféle pótcselekvésekkel kezdi elfoglalni magát. Aranyszabály nevelésénél, hogy erőszakkal sose idomítsuk, hiszen érzékeny lelkületű állat, mely rosszul reagál a testi fenyítésre. Ha a fiatalokkal megfelelően törődünk, jól szocializálódnak. Egy másféléves kutyával gazdája körülbelül annyit tud kommunikálni, mint egy másfél-kétéves gyerekkel. (Persze ez nem jelenti, hogy a kutyahelyettesítheti a gyereket!) Nevelésüknél a játékosság és a dicséret a legfontosabb, hiszen labdával, apportírozással és például jutalomfalatokkal mindenre rá lehet őket venni.

Az egészséges dobermann jó étvágyú, nem válogatós. Ha kiskorában a szükséges védőoltásokat megkapja, s megfelelő helyen tartják, akkor nem lesz fogékony a későbbiekben sem a betegségekre. Tévhit az, hogy ez a fajta idegbeteg, de ahogy másoknál, itt is előfordulhatnak labilis példányok a hazánkban történt tragikus kimenetelű kutyatámadások szereplői között tudomásom szerint dobermann nem volt még. Nagy kár, hogy filmekben gyakran úgy szerepelnek, mint vérszomjas ebek, aminél károsabbat nehezen találhatnánk ki. Pedig hogy milyen jól szocializálódhatnak, arra jellemző, hogy a kutyák kiképzéskor a csibészkaron vidáman lógnak, farkukat csóválják.

Nagyon fontos a tenyésztés oldaláról nézve, hogy agresszív szukát sosem szabad bevonni, hiszen az kölykeivel is agresszíven viselkedik. A megfelelő vérvonalú nőstények ellető ládájához a gazda jelenlétében az idegen nyugodtan odamehet, az anyaállat megengedi, hogy kölykeit megnézzék, sőt akár az érdeklődő kezét is nyaldossa. Viszont ha a gazda azt mondaná neki: "fogd meg!", a parancsnak azonnal engedelmeskedne. Sok múlik a fiatal kutyák szocializálásán is: ha idejében nem szokják meg az idegenek és más kutyák társaságát, előfordulhat, hogy később emiatt bizalmatlanokká, kiszámíthatatlanokká válnak. Legjobb, ha idejekorán gyakran járunk velük olyan helyen, ahol egyszerre több ember és kutyais megfordul, s engedjük őket ismerkedni, barátkozni. A felelős tenyésztők belátják, hogy olyan kölykökre van szükség, melyek felnőve is harmonikusan tudnak együtt élni gazdájukkal és annak környezetével. Néhány hónapja Keszthely belvárosában sétáltam feleségemmel és két és féléves, a kutyákért rajongó kislányommal. Ő feltétlen bizalommal kérdezte a gazdát: bácsi, megsimogathatom? (Kislányomat megtanítottuk, kutyához csak gazdája engedélyével nyúlhat.) Az úr egy rövid igennel válaszolt, de amikor a csöppség a kutyához ért, az egy szempillantás alatt megváltozott, rámordult, arca felé kapott, s csak a pillanat töredékén múlt, hogy nem történt tragédia. Bizony ez az eset is mutatja, hogy a tenyésztőknek és a gazdáknak komoly a felelősségük, vannak még kiküszöbölendő hibák...

A dobermann mozgását és kommunikációs igényét, ha ki tudjuk elégíteni, akár lakásban is tarthatjuk, de kertben is kiválóan érzi magát. Nincs különlegesen nagy mozgásigénye: annyit kell neki is biztosítani, mint más középnagy méretű ebnek. Ez bizony még így is nagyon komoly áldozatot jelent: aki valóban szeretne ilyen kutyát, hosszú éveken keresztül mindennap több órát kell foglalkoznia vele. A durva rövid szőr a kívánatos, de előfordulnak felpuhult, hosszabb szőrű egyedek is. Ma már csak két színváltozat engedélyezett: az európai állomány kétharmada fekete, egyharmada barna. Ez utóbbi furcsamód nem olyan közkedvelt, pedig sokak véleménye szerint küllemileg jobb és kiegyensúlyozottabb. A 90-es években zárták ki a kék színű egyedeket a tenyésztésből, mivel bebizonyosodott, hogy ez egy olyan mutáció, mely anyagcserezavarral jár együtt, s később bőrproblémák is jelentkeznek. Az izabellákat már régebben kizárták.

Napjainkban a nálunk szinte már kritikus egyedszámú fajta tenyésztésének egyik legfontosabb célja, hogy öröklődő betegségektől mentes, mentálisan tiszta vérvonalak megerősödését segítse elő. Ezért a megfelelő, szakszerű és közhiteles szurővizsgálatok elengedhetetlenek, valamint hogy a tenyészalkalmassági vizsgákon a félénk vagy agresszív állatok még emberi tévedésből se szerepelhessenek eredményesen. Szerencsére vannak a fajtának elkötelezett hívei, akik időt és energiát nem sajnálva mindent megtesznek a dobermannok jövőjéért.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)