Őrző védők, schnauzerek, molosszerek
Dobermannok dédapáink korában
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2011. augusztus 12.

Dobermannok dédapáink korában

A Magyar Ebtörzskönyvben az első dobermannra való utalás 1914-ből származik. Az első ilyen hazánkban bejegyzett kutya származása ismeretlen volt, s az az évben iktatott másik egyeddel együtt nyomtalanul eltűnt. Mindez az első világháború okozta társadalmi földindulás számlájára is volt írható.


 Viszont a nagy világégés során hazánk népe megismerhette a német hadikutyákat is, melyek szolgálatuk során Magyarországra is elkerültek. Sok hazánkfia ekkor látott először például németjuhászt és dobermannt. Ez utóbbi fajta hallatlan népszerűségre tett szert különösen a katonák körében. Ha néhány példány itt is maradt, akkor sem játszhattak különös szerepet egy stabil állomány kialakításában, mivel törzskönyv nélküli, ismeretlen származású, legtöbbnyire kan munkakutyákról volt szó. Néhány helyen mégis szaporítottak meglehetősen heterogén minőségű ebeket. Ezt az időszakot nevezhetjük a magyar dobermanntenyésztés újszülött korának.

            Mérföldkövet jelentett, amikor a kor egyik kiemelkedő kinológusa, Kelemen Emil 1918-ban osztrák import szukáját magyarországi minőségi kannal próbálta volna fedeztetni, de mivel nemzetközi szinten kiváló minőségű, törzskönyvvel is rendelkező kanra nem lelt, kénytelen volt Bécsbe vinni tüzelő szukáját. Ekkor tudatosult benne, hogy itthon e fajtát milyen kevesen tartják. Akik foglalkoznak vele, azok is szervezetlenül, a szakmai hozzáértés minimális alapjai nélkül próbálják szaporítani őket. Az első hazánkban született minőségi dobermann alom szomorú sorsra jutott. Történt ugyanis, hogy gazdájuk az összeset megtartotta magának továbbtenyésztés céljára, de amikor félévesek lettek, mindahányan szopornyicában elpusztultak. A következő évben született kölyköket viszont baj nélkül sikerült felnevelni, melyek a későbbi évek során az úgynevezett rendőrkutyabemutatókon oly nagy sikerrel szerepeltek, hogy több újság fényképekkel illusztrált cikkben is beszámolt róluk. Dr. Szeles Pál is, mint újságíró, először a Naphegy kennelről akart írni, így jutott el Kelemen Emilhez, aki látva a fiatalember érdeklődését a fajta iránt, később egy kiváló minőségű szukával ajándékozta meg. Kelemen 1922-ben tanulmányútra ment Németországba, s az ott töltött egy esztendő alatt alaposan megismerte a tenyészeteket, módszereket és az ott elfogadott fajtaleírást. A dobermannok a germánok földjén ebben az időben vékonyabbak, kecsesebbek voltak az osztrákokéhoz képest, melyek kifejezetten robosztus, nehéz állatoknak számítottak. A tanulmányút három nőstény behozatalával zárult. Az egyik befedezve érkezett, a másikat néhány hónap múlva Bécsben az akkor legjobbnak tartott kannal pároztatták, míg a harmadikat itthon nevelték, mivel az egy kék kölyökszuka volt.

1923. újabb fordulópontot jelentett a magyar dobermanntenyésztés történetében, mivel igen jó vérvonalak érkeztek hazánkba. Ebben az évben kezdte el Dr. Szeles Pál is aktívan tenyészteni a fajtát, s az esztendő legnevezetesebb eseménye az volt, hogy a MEOE őszi kiállításán a Naphegy kennel nyerte el a foxterriereket és a tacskókat verve tenyészcsoportban az első díjat. Kiváló szukáink voltak, miközben hozzájuk illő minőségi kanok nem. A fajta népszerűsége hónapról hónapra nőtt, aminek fényes bizonyítéka volt, hogy az azévi országos rendőrkutya-versenyen a nagy számban nevezett német juhászok mellett első és második helyezéseket dobermannok értek el.

A következő év is hasonló fontosságú volt: ekkor kezdődtek a fajtahonosítónak is tekinthető Kelemen Emil fáradozásai azért, hogy komoly szervezeti keretek közé fogja a dobermannok népszerűsítését. Vezetésével minden hónapban egyszer egy-egy dobermannosnál, ahol elég hely volt, vagy pedig a szabadban általában Budán összegyűltek, és baráti beszélgetés közben tárgyalták meg a tenyésztés, idomítás, nevelés aktuális problémáit. Így egymást segítve hónapról hónapra egyre nőtt a résztvevők száma.

Hogyan is zajlottak ezek a találkozások? Az egyiket, például a januárit a Hűvösvölgyben tartották, Dr. Szeles Pál házánál. Kint esett a hó, fehérben ragyogott a Budai táj. Egy csomó lelkes, többségében fiatalember egy vagy több kutyával gyalogolt ki a városból néhány kilométert, hiszen ekkoriban még kutyákat villamoson szállítani nem lehetett. A ház egyik szobájában a kéthetes almot közösen vizsgálták meg, segítettek a gazdának kiválasztania a legjobb kölyköt, amit magának akart megtartani, kettővel kapcsolatban pedig azt javasolták, hogy "dobja el őket, mert nem érdemlik meg az anyatejet".

A dobermannosok összejöveteleik alkalmával egy idő után elhatározták, hogy baráti társaságuk komoly szervezeti formává alakul, és a MEOE-ben szakosztályt alakítanak. Ez azért is vált időszerűvé, mert addig nem volt a kiállításokon külföldi, hozzáértő bíró, hanem a jóindulatú, kiváló vizslaszakértő, Grafi Frigyes bírálta a dobermannokat is minden kiválósága ellenére nagyon is egyéni standard alapulvétele mellett Így végül is a kutya kiállítások tenyészői szemmel nézve nem töltötték be a szerepüket, legföljebb fajtanépszerűsítő események voltak. Az akkori legnagyobb kutyás szervezet elzárkózott a szakosztály-alakítás kérdésétől, annak ellenére,hogy a dobermannosok vállalták volna, hogy fizetik a bíró költségeit, a díjakat, és még az egyesületet kutyánként is támogatják. Ezért végül független szervezetként 1924 májusában a minisztérium jóváhagyásával megkezdte működését a Magyar Dobermann tenyésztők Egyesülete (MD). első kiállításuk a hűvösvölgyi Nagyréten volt, ahol harmincnyolc kutyanevezett. Jellemző volt az akkori MEOE hozzáállására, hogy Kelemen Emilt, illetve Szeles Pált kizárták soraikból, míg a MEOE azévi kiállításán mindössze öt, meglehetősen gyenge állat szerepelt.

Az MD célkitűzése szerint elkerültek minden olyan tevékenységet, mely üzlettel kapcsolatos. Így kiállításaikon nem volt sem nevezési, sem belépti díj. A díjazást a tagok által önként beadott pénzből biztosították. Mivel kiállításukat Hűvösvölgyben tartották, az arrajáró több száz kiránduló hosszasan gyönyörködhetett a bemutatott ebekben. Kellett-e ennél jobb reklám? A sajtó is elismerően írt a kedves kiállításról. A sikernek hamar híre ment, s őszi bemutatójukat már a foxterriertenyésztőkkel együtt a városban, az állatorvosi főiskola parkjában rendezték. Mindezt annak is köszönhették, hogy Dr. Raitsits Emil (aki az állatkert főállatorvosa is volt ebben az időben) szintén támogatta őket Cseh Ödön rendőrfelügyelővel karöltve. Ezen az őszi kiállításon szerepelt az úgynevezett szalagverseny és szalagdíj, ami lényegében az előző naptári évben született dobermannok küllembírálata és munkaversenye volt.

A kiállításon került napirendre a tenyészosztály verseny bevezetése is. Ennek igénye abból adódott, hogy bár a dobermann kiváló munkakutya volt, de a küllemre való megmérettetés miatt nem mindig értek el megfelelő helyezést. Ezért olyan összetett versenyre volt szükség, ahol a küllemértékelés és a munkánál elért helyezés pontjainak összege adja a végső eredményt. Ezek során beigazolódott, hogy a rosszküllemű kutyák haszoncélra sem elsőrangúak, de az is, hogy a jó küllemű egyedek munkavégző-képesség szempontjából nagyon különbözőek lehetnek.

A sikereken felbuzdulva 1925. május 3-án tartották az első nemzetközi dobermann kiállítást hazánkban. Sok babér nem termett ugyan számunkra, ugyanis a több évtizedes dobermann rajongó bécsiek aratták a díjakat. Egyedül a tenyészcsoportok bírálatánál lettek kiemelkedő magyar sikerek: első a Hűvösvölgy, második a Naphegy, a harmadik a Törökvész kennel lett, kiszorítva a külföldieket. A magyar kutyák inkább küllemre feleltek meg, de munkavégző-képességük hagyott maga után kívánnivalót. A hűvösvölgyi csoportot benevezték a hagyományos bécsi pünkösdi kiállításra is, s a négy résztvevő kutyaközül három nagyon jó minősítést kapott, míg a negyedik a fiatal osztályban a legjobb lett. Az összes rendőrkutyák versenyében meglepő eredmény született: az első egy airedale terrier lett, ezt követte egy boxer, és harmadikként egy magyar dobermann futott be.

Hazánkban a fajta szinte hétről-hétre egyre nagyobb közkedveltségnek örvendett, ezért egyre többen importáltak értékes tenyészállatokat. De bizony sok elpusztult ezek közül: voltak olyanok, melyeket betörők mérgeztek meg, mások a betegségek, főként a szopornyica áldozatai lettek. Sajnos a Hűvösvölgyi kennel tulajdonosa kénytelen volt kutyáitól megválni ez év decemberében, így az egyik nagyreményű kennel sorsa is megpecsételődött.

 



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)