Társunk a kutya
Kutyavilág 1937-ben
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2013. október 06.

Kutyavilág 1937-ben

A II. világháború kitörése előtti időkben a kutyás világot nem tudta megosztani a világpolitika. A hajdani hazai és külföldi szaksajtóban tallózva csokorba szedtem az érdekességeket, melyekről kiállításokon vagy éppen korzózás közben beszéltek. A németeknél nagyon csökkent ebben az időben a kutyák száma, viszont minőségük annál jobban emelkedett.


 Ez arra is visszavezethető, hogy komoly adót vetettek ki az ebekre. Így például míg 1926-ban az adózott ebek száma kétszázhúszezer volt, addig 1936-ban már csak bő száztízezer. Míg a fővárosban, Berlinben, minden harminchetedik lakosra jutott egy kutya, addig Münchenben mindössze minden negyvenegyedikre. Itt két kutya után mindössze nyolcszáztíz ebtulajdonos fizetett adót, három után harminckettő, és négy kutya után már csak három háztartásban fizettek.

A germánok földjén 1937-ben különösen magas volt Plauen városban az ebadó: negyvennyolc márkát kellett fizetni egy házőrző után, ami igencsak tekintélyes summának számított. Hogy miért is alakult ki mindez, arra a régmúlt idők adnak választ. Még a XIX. század elején kezdett kialakulni a klasszikus értelemben vett kutyatenyésztés ebben a városban, ami évtizedek alatt a kinológia fellegvárává nőtte ki magát. Igen ám, de ez a kutyák számának növekedésével is járt, s bizony így egyre gyakrabban jelent meg a veszettség is a cseh határ közelében lévő településen. A város vezetősége kezdetben a határ közelségét okolta a járványok miatt, majd pedig a tudományok akkori állásának megfelelően hol a napszúrást, hol a szomjúságot okolták a ragályért, s ennek megfelelően tettek óvintézkedéseket megelőzésére, elfojtására. De természetesen így nem járhattak sikerrel, ezért az egyetlen megoldásnak annak a rendeletnek meghozatala mutatkozott, miszerint a város határában a csőszöknek töltött puskával kell járniuk, hogy a közeledő veszett állatokat időben elpusztítsák. időközben azonban megjelent a kor egyik kiemelkedő állatorvosi munkája, a HandbŰch der Pathologie und Therapie, mely valóban sok jelentős tudományos eredményt tartalmazott, ám a veszettség kiváltó okát a kutyák nemi ösztönének kielégítetlenségében látta. Ennek hatására a város állatorvosa beadványban fordult az elöljárósághoz, hogy létesítsenek záros határidőn belül hatósági nyilvánosházat kankutyák részére. Természetesen ez a kutyabordélyház sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, bár lehet, hogy az ebek közt meglehetősen népszerű volt… Végül is 1851-ben bezárták az intézményt, s nem volt mit tenni, csak a kutyák számát csökkenthették volna jelentősen. Ezért bevezették az ebadót, mely tekintettel a település kutyás múltjára, nem volt jelentős: egy luxuskutyáért húsz garast, egy házőrzőért tíz garast kellett fizetni. A lakosság ennek ellenére passzív ellenállásba kezdett, azaz nem fizették be az adót, így 1853-ban mindössze tizenegy állat után rótták le a járulékot. Ekkor viszont kidoboltatták, hogy aki nem fizet, annak az ebét a sintér elviszi. A városvezetők ellenben nem számoltak a lakosság állatszeretetével, s amikor a sintér valóban elkezdte begyűjteni az ebeket, a feldühödött gazdák kiszabadították őket, a gyepmesternek pedig menekülnie kellett a fúrkósbotok és öklök elől. idővel a városi diákságnak kedvenc szórakozása lett a sintérkocsi megrohamozása, s a gyepmester félholtra verése. Így csakhamar rendőrök kíséretében járta a sintér a várost, mígnem egy alkalommal a gazdák őket is jól elagyabugyálták. Ekkor már oly nagy volt a társadalmi ellenállás, hogy az emberek az utcára vonultak, s szabályosan megostromolták a sintértelepet, ahonnan minden begyűjtött állatot szabadon engedtek. De hiába volt minden igyekezet, végül az adó magmaradt, sőt idővel meg is emelkedett, a kutyák száma viszont valahogy mégis megmaradt.

 Lehet, hogy Londonban nem voltak ilyen kemények az adók, de az is lehet, hogy az angol királyi családnak volt miből gazdálkodni: ők ugyanis három labradort, egy cocker-spánielt, egy welsh corgit, egy csaucsaut és egy tibeti oroszlánkutyát tartottak. Anglia a kutyatenyésztésben ebben az időben is már valóságos nagyhatalomnak számított, amire jellemző, hogy a világ egyik leghíresebb bírója, Mr. Neville Dawson is innen származott. Ő valóságos világpolgár volt: szinte megszakítás nélkül járta a kiállításokat, így például bírált Ausztráliában is, majd hazafelé hajózva megállt Ceylonban, a mai Sri Lankán, ezután pedig India legkiválóbb ebeit minősítette. De Amerikában is rendszeresen megfordult, ahol sokan próbálkoztak a kutyák új típusú hasznosításával, kiképzésével. Így voltak olyanok, melyeket az elgŰrŰlt golflabdák megkeresésére és előhozására tanították be hűséges négylábúikat. A golflabdák komoly értéket képviseltek ebben az időben, s mivel a nagy kiterjedésű pályán igencsak nehéz és fáradságos volt megtalálni a messze elütött labdákat, ezért is sokan nagy jövőt jósoltak ezeknek a speciálisan kiképzett állatoknak.

Ezzel szemben az öreg kontinensen inkább a régi, megszokott feladatok jobb ellátásában látták a kutyatenyésztés és hasznosítás jövőjét. Ezzel is magyarázható, hogy Ausztriában a Bécsi Kinológiai MúzeŰm anyaga egyre jobban bővült, s hazánkban is voltak olyanok, akik szerettek volna egy hasonló intézményt létrehozni. Az osztrák múzeŰmra jellemző, hogy háromszázkilencven, zömében olyan kutyakoponyát őriztek, melyek kiváló minőségű, champion ebektől származtak, a szakkönyvtárban több mint kétezer kötetes állomány gyult össze 1937-re, de jelentős volt a fotógyűjtemény is.

Ennek ellenére itt is volt mit tenni a német nyelvterületen a kutyatenyésztés felvirágoztatásáért. Hogy milyen állapotok is uralkodtak akkoriban, arra egy hajmaresztő apróhirdetésből is következtethetünk, mely a NeŰes Wiener Tagblatt-ban jelent meg: Megvételre keresek pedigrét [törzskönyvet] sávos német dogszukám részére. Árajánlatokat ármegjelöléssel W jeligére kérek a kiadóba. De az óceán túlpartján is sok volt még a lelkes, de kinológiában járatlan kutyabarát. Egy amerikai újságban ez jelent meg: Elveszett egy kis pomerániai airedale. A megtaláló magas jutalomban részesül…

1937-ben volt a párizsi kutyavilágkiállítás. Ezt megelőzően a nemzetközi kinológiai szervezet a Société Centrale Canine-t (SCC-t) fogadta el Franciaország kizárólagos tenyésztő szervezetének. A kiállítás megszervezésében viszont már a kezdeti lépések megtételekor kiderült, hogy komoly hiányosságok vannak, így megtiltották a világkiállítás szó használatát. A nemzetközi szervezetnek ugyanis rossz sejtelmei voltak afelől, hogy az esetleges hozzá nem értés, tehetetlenség, rosszakarat, gyulölködés és gorombáskodás olyan nemzetközi botránnyá fajulhat, mely az egész világsajtót érdekelheti, s politikai aspektusai is lehetnek. A kinológia jelentős egyéniségeit meghívták, akiknek 100 frankos, úgynevezett részvételi kártyát kellett vásárolniuk, majd a helyszínen 20 frank pótdíj megfizetésére kötelezték őket. Ezek után már nem csodálkozhattak azon, hogy a hivatalos programok adatai hamisak voltak, mivel a meghirdetett előadások helyszínein több esetben zárt kapuk fogadták az érdeklődőket. Igen komoly csorba esett mindezzel a francia szervezők tekintélyén, viszont nekünk magyaroknak kedvezett a kiállítás, mivel az OŰr Dogs-ban, a kor egyik legkiválóbb angol nyelven megjelenő szaklapjában a következő sorok is megjelentek Mrs. Phyllis Robson tollából: …Nekem az egész kiállításon legjobban egy magyar Puli, valamint egy magyar komondor tetszett  isteni látvány volt! Végtelen kár, hogy Angliában senki sem foglalkozik ezekkel a fajtákkal: el is határoztam, hogy én fogom őket bevezetni….



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)