Kutyavédelem
Állatvédelem napjainkban
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2006. október 21.

Mirtse Áron neve állatvédő berkekben ismerősen hangzik: húsz évvel ezelőtt már dolgozott az akkori HEROSZ sajtóreferenseként, majd a Göncöl Alapítvány képviseletében részt vett az Állatvédelmi Törvény előkészítésében.


Az elmúlt két évtizedben állatvédelmi cikkek, előadások sokasága jellemzi munkásságát, részt vesz a MÚOSZ Állatvédő Szakosztályának tevékenységében is. Jelenleg a Canis Maior Alapítvány kuratóriumi tagja, melynek alapvető célkitűzése a kynológiai kultúra fejlesztése, úgy, hogy a lehető legszélesebb tömegekhez eljŰsson. Az alapítvány küldetésének tartja a híd szerepét, amely napjaink törvényhozása és a rendeletalkotás, valamint az állatvédelem között kell hogy kiépüljön. A kuratórium tagját nem kellett sokáig faggatni, hogy elmondja véleményét napjaink állatvédelméről, természetesen elsősorban kutyás szemmel.

 

– előrebocsátom, hogy most nem az állatkínzás kirívó eseteiről fogok beszélni: azok megítélése egyértelmű, ma már elméletileg börtönnel is büntethetők, és bízom benne, hogy előbb-utóbb lesznek is precedensértékű ítéletek. Ezek a valóban felháborító esetek azonban csak a jéghegy csúcsát jelentik, ami – szemben a valódi jégheggyel – még tíz százalékot sem mutat meg a valóságból, az állatvédelem mindennapi problémáiból. 1998-ban született meg Magyarországon az állatvédelmi törvény, mely azonnal heves vitát váltott ki, mivel a törvény rendelkezéseit minden illetékes úgy értelmezi, ahogy éppen az érdekei megkívánják, így a végrehajtási rendeletek sok tekintetben nem követik a kerettörvényben foglaltakat. ráadásul bizonyos területek szabályozatlanok maradtak. Míg a haszonállatok vagy a védett állatok tartását a későbbiek során a szakminisztériumoknak – jól-rosszul – sikerült szabályozni, a társállattartás rendre kimaradt a törvényi szintű rendelkezésből. A kutyahelyzete ezen belül is különleges. Noha több jogalkotó a kutyatartást leegyszerűsíti a kedvtelésből tartott állatok szintjére, mégis a legnagyobb képmutatásnak tűnik kedvtelésből tartott állatnak nevezni azt a szerencsétlen ebet, amelyet másfél méteres vasláncra verve, ütött-kopott fabódéban vagy üres olajoshordóban sanyargatva, kapucsengő helyett tartanak. Ez a teremtmény nem társállat, hanem egy törvényen kívüli, a paragrafŰsok szövevényéből kimaradt lény, melyet a láncon tartás hosszú évei alatt súlyos pszichés károsodás ér. Az őt ért bántalmak egyértelműen kimerítik az állatkínzás fogalmát. Az emberek többségének az állatvédelemről az utcákon kóborló kutyák jutnak eszébe, melyek kétségkívül sajnálatra méltók és segítségre szorulnak, ám a magyar állatvédelemnek legalább ilyen nagyságrendű problémáját jelentik a láncra vert ebek százezrei, amelyekről a legtöbben megfeledkeznek. A kutyatartásnak ezt a módját azonnal fel kellene számolni – természetesen nem úgy, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket, és ellehetetlenítjük a felelős, a kutyaigényeit kielégítő állattartást. Egy jó törvényalkotó néhány órás munkával élőlények sokaságának szenvedését tudná megakadályozni azzal, ha megszületne egy gumiparagrafŰsokat mellőző, új állatvédelmi törvény.

– Meglehetősen eltérő vélemények vannak arról, hogy mit jelent a kutyaigényeinek kielégítése…

– A kutyát az állatvédelmi törvényben a többi állattól teljesen elkülönítve kellene kezelni – nem azért, mert kivételezünk vele, jobban szeretjük, többre tartjuk más állatoknál, hanem mert tartásának módja jelentősen eltér minden más állatétól. Az ember – a macskán kívül – csak ezzel a fajjal él évezredek óta szerves egységben, közös otthonban. Egész életterét megosztja vele, és ami még a macskára sem jellemző: a közterületre is magával viszi, vagyis a kutyának nemcsak a családba, hanem az egész társadalomba be kell illeszkednie, amire képes is. Sajnos vannak, akik a városi kutyatartást ellenzik, és ezt a nézetüket széles körben terjesztik is, mondván, a kutyanem városba való, neki a természetes környezetében kellene élnie. Ezt a borzasztó téveszmét sajnos csak nehezen lehet kitörölni sok ember gondolkodásából. Ha belegondolunk, hogy a kutyaa legmagasabb fokon domesztikált élőlény, mely az évezredek során velünk együtt változva jutott el a mai fejlődési állapotára, természetes közege tehát az emberi környezet, legyen az bárhol: hómezőn vagy sivatagban, falŰban, városban, vagy akár egy hajó fedélzetén. Való igaz, hogy ma hazánkban lényegesen több a kutya, mint amennyit az emberek megfelelően tartani tudnának – de ez a már említett, másfél méteres láncon tartott vidéki ebek sokszázezres táborára éppúgy vonatkozik, mint a városi állományra. Arról nem beszélve, hogy senki nem szabhatja meg felülről, hány embernek lehet igénye a négylábú társra, mindenkit megillet ez a jog, természetesen egymás érdekeinek szemmel tartása mellett. Ennek azonban kölcsönösnek kell lennie! A hatóságoknak ideje volna szóba állni az állatvédelemmel, partnerként, és nem ellenségként tekinteni az állatbarátokra. Amint említettem, a kutyára vonatkozóan a törvény egyetlen melléklete sem tartalmaz részletes szabályozást: ezt a jogot lényegében az önkormányzatok kapták meg. Ezek viszont az ebtartókat maroknyi kisebbségként kezelik sok helyen, megfeledkezve arról, hogy például Budapesten minden negyedik ember kutyás (ez nem azt jelenti, hogy ötszázezer kutyaélne a fővárosban, hanem hogy a lakosság huszonöt százalékának családi környezetében, háztartásában él kutya). A hatóságok csak a közterületi kutyasétáltatásra és az egy lakásban tartható ebek számára koncentrálnak, miközben a valóban kulturálatlan, az állat számára szenvedést és károsodást, az ember számára pedig tényleges veszélyt okozó tartásmód, például a láncon való kutyatartás megszüntetéséért többnyire semmit sem tesznek.

– Miért nem sikerül az állatvédőknek hitelesen képviselni, általánossá tenni az álláspontjukat?

– Az állatvédelem vezetői a hetvenöt évvel ezelőtti Magyarországon köztiszteletben álló tudósok voltak. Ma elsősorban érzelemorientált polgári aktivisták vezetik a mozgalmat, akiknek tevékenysége és sokszor hozzáértése is elismerést érdemel, de sokszor hiányzik mögülük a tudományos háttér. Hazánkban megvannak azok az emberek, akik szakmailag magas világszínvonalon támogathatnák a laikusokat, de sajnos a kettejük közti párbeszéd valami oknál fogva megszakadt. Pedig hazánkban a különféle kutatócsoportok világraszóló eredményeket hoznak nyilvánosságra. Például a magyar kutatók agresszióval kapcsolatos, golden retrievereken és belga juhászkutyákon végzett megfigyelései során bebizonyosodott, hogy a kutyák többsége még az agresszív emberi viselkedésre is barátságosan reagál. Tehát nem a kutyákban a hiba, ennek ellenére a hatósági megközelítés szerint a kutyaegyfajta „kártékony luxuscikk”, mely könnyen veszélyt jelenthet a köznyugalomra. Ma Magyarországon úgy a kutyatartás, mint a rendeletalkotás messze elmarad a gyakorlati állatvédelemtől és a tudományos eredményektől. A rendeletek szakszerűtlenek, esetlegesek: jó példa erre az a kerületi szabályozás, amely (hasraütéses alapon) közterületen szájkosár viselésére kötelezi a drótszőrű magyar és német vizslát, míg ugyanezen fajták rövidszőrű változatát nem. A kutyatartást az elmúlt években egyre keményebb, vaskalapos rendeletekkel próbálják ellehetetleníteni, egyre több a tiltás, ami társadalmi feszültséget szít, ugyanis nem győzöm elégszer elmondani: a társadalomnak nem a kutyával van a baja, hanem a szabálysértés tényével. nyugat-európában a kulturáltan tartott, egészséges, tiszta kutyával akár egy bevásárlóközpontba is be lehet menni. Német példával élve: Brémában az ebrendelet a tömegközlekedési eszközök, az üzletek és bevásárlóközpontok, valamint a tömeges rendezvények kivételével csak a harapós egyedekre, valamint négy(!) meghatározott fajtára nézve írja elő közterületen a póráz és szájkosár viselését. Ez utóbbiak is mentesülhetnek azonban a korlátozás alól, ha sikeresen megállják a helyüket a wesenteszten, melynek során a kutyaegyéniségét, idegrendszerét vizsgálják. Hamburgban valamivel szigorúbb a rendelet, de itt is szabadon járhat-kelhet gazdája felügyelete mellett az a kutya, amelyik letette az engedelmességi vizsgát. Ezek a szabályok betarthatók és betartathatók, szemben a feleslegesen szigorú hazai rendeletekkel, melyek a szabálysértések tömegét generálják – és éppen a gyakorlati következmények nélküli szabálysértések tömege teszi kétségessé a rendeletek szigorának szükségességét. Tovább megyek: a városi kutyák többsége azért nem lelkibeteg, közveszélyes állat, mert a gazdáik nem veszik túlzottan komolyan a rendeleteket. Az állandó fizikai mozgáskorlátozás ugyanis gátolja a kutyaszocializációját, így voltaképpen ellentétes a faj igényeinek megfelelő tartásmód követelményével. Elég utánanézni a statisztikákban: a nagy port felvert kutyatámadásokat soha nem a póráz nélkül sétáló kutyák követik el, hanem mindig azok, amelyek meg vannak kötve.

– A megengedő szabályozáshoz azért kulturált állattartó társadalomra is szükség van…

– Ahhoz, hogy ez létrejöjjön, elsősorban hatékony ismeretterjesztésre, állatvédelmi oktatásra van szükség. Sajnos, ezen a téren is mérföldkövekkel lehet mérni lemaradásunkat. Az iskolákban csak ritkán van tudatos állatvédelmi nevelés. Ezek után nem is csodálkozhatunk azon, hol tartunk. Nemrégiben fordítottam magyarra egy Angliában kiadott vastag, kutyás kézikönyvet, és meglepve láttam, hogy ebben már nem is írnak a kutyaólról, mint a kutyatartás szükségszerű eszközéről, mivel ez már a múlté: a kutyának, mint társállatnak, már az ember hajlékában a helye. Ez nem feltétlenül a hálószobát jelenti, de azt igen, hogy a kutyaaz emberi közösség szerves részét képezi, nem lehet kiközösíteni. Nehéz az évszázados hagyományokat megváltoztatni, és sokáig fog még élni az a nézet, hogy ha egy állat valamit kibír, és még szaporodik is, az már jól is érzi magát. Pedig a kutyais szenved a mínŰsz húsz foktól, akárcsak a plŰsz negyventől. A média is rendkívül ellentmondásos hatást fejt ki az állattartás ügyében. A családi vígjátékok, kalandfilmek a kutyát szinte, emberi intelligenciával rŰházzák fel, így látunk négylábú hősöket, akik túljárnak a sintér eszén, megfogják a rendőrökkel szembeszálló bűnözőt, vagy kiszabadítják fogoly fajtársaikat a kísérleti telepről. Ezek a mesék bizony megtévesztőek: könnyen elhisszük, hogy emberi elme lakozik a kutyafejében, így az esetleges gazdák eleve téves tájékoztatást kapnak leendő kedvenceikről. ugyanakkor míg a szórakoztató média tündibündi plüssállatnak mutatja be az állatokat, addig a hírközlő média képviseli az elrettentő oldalt: jórészt csak akkor foglalkoznak a kutyákkal, ha valamilyen tragédiát okoznak. Ilyenkor a kutyamint negatív szereplő, veszélyes, vérszomjas szörnyeteg jelenik meg képernyőn, újságban... A közelmúltban szinte az egész írott és elektronikus sajtó hírt adott arról, hogy egy hét alatt kétszer súlyosan sebesítettek meg kutyák gyerekeket, majd valamivel később egy csecsemőnek az életét is kioltotta egy eb. Arról már sokkal kevesebb szó esett, hogy a gyerekek szülei vagy a gazdák felelősek a történtekért, s legkevésbé az állatok. A kutyaa hírekben olyan lény, amely elöl harap, hátul piszkít, középen a szőrét hullatja, ráadásul félelmetes betegségeket terjeszt. Az igazságnak ilyen elferdítése a természettől elszakadt emberek gondolatvilágában mély sebeket okoz: már el sem hiszik, hogy a kutyase nem tündibündi, se nem szörnyeteg, hanem az ember gondoskodására rászoruló, sokszor élőlény.

– Itt megint felmerül a kérdés: a társadalom szemléletformálásában nem játszhatnának komolyabb szerepet az állatvédők?

– Az állatvédő szervezetekre rendkívül fontos feladat hárul a tájékoztatás, felvilágosítás területén, de anyagi háttér nélkül a lehetőségeik korlátozottak. nyugat-európában aki társállattartásra vállalkozik, magától értetődő, hogy belép egy állatvédő egyesületbe, amelynek segítségével megtudja, mi az adott faj, illetve fajta tartási igénye, s az állat beszerzése előtt megfontolhatja, hogy meg tud-e birkózni ezzel a feladattal. Az egyesületi tagság tagdíjbefizetéssel is jár, melyből ezek a szervezetek meg tudnak valósítani nemcsak oktatási programokat, de olyan terveket is, mint például a kiöregedett versenyagarak otthonának működtetése (ez számunkra talán idegenül hangzik, de például Angliában, az agárversenyek hazájában nagyon is élő probléma), vagy a harci kutyák rehabilitációja. Ma Magyarországon a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlása jelenti az állatvédelem legnagyobb anyagi támaszát. Ezek mellett egyes emberek esetenkénti hozzájárulása még említésre méltó, de ezek is eltörpülnek azokhoz a pénzekhez képest, amivel a Lajtán túli szervezetek gazdálkodnak. Az állami szerepvállalás viszont szinte elhanyagolható, annak ellenére, hogy a kutyatáp adójából bizony néhány százalékot nyugodtan vissza lehetne forgatni. Az állatmenhelyeket ráadásul érthetetlenül mostohán kezelik nálunk: maga az állatvédelmi törvény állít létrehozásuk és működtetésük útjába számtalan szigorú feltételt. Ez különösen annak fényében meglepő, hogy más, nem közérdekből működő és olykor valóban állatkínzó ebtelepek felszámolása tekintetében a hatóságok szégyenletes tehetetlenséget mutatnak: példa erre az elhíresült balfi eset, melyet a helyi önkormányzat nyolc évig tűrt tétlenül. ugyanez a kettősség figyelhető meg egyébként az állatkertek és a cirkŰszok viszonylatában. Hazánkban a cirkŰszlobby befolyása még ma is rendkívül nagy. Szomorú tény, hogy apró utazóketrecekben legálisan sínylődhetnek oroszlánok, tigrisek és más cirkŰszi állatok, s olykor természetellenes magatartást is kikényszerítenek belőlük, ami pedig egyértelműen az állatvédelmi törvénybe ütközik (egyes országokban egyértelműen tiltják is a vadállatok cirkŰszi szerepeltetését). Ezzel szemben a állatkertekben élő állatok tartását meglehetősen szigorúan, sokszor a nyugat-európainál részletesebben szabályozzák, pedig az állatkertekben amúgy is megvan a jószándék a megfelelő körülmények biztosítására; az elmúlt években épült magyar állatkerti létesítmények legtöbbje állatvédelmi szempontból bárhol megállná helyét a világban.

– Ezzel egy kicsit el is kanyarodtunk a kutyáktól, más állatok felé. Az ő védelmük terén is vannak még hiányosságok.

– A haszon- és kísérleti állattartás szabályozása (nemcsak nálunk, hanem az Eu-ban is) mennyiségi és méretbeli kvóták szabályozásának bűvkörében történik, melynek során gyakran a gazdasági érdekek dominálnak az állatok biológiai szükségletei helyett. Például hiába mondja ki a kerettörvény, hogy az állatnak biztosítani kell az igényeinek megfelelő elhelyezést, ha ugyanezen törvény végrehajtási rendelete egy tyúk területigényét 750 négyzetcentiméterben, vagyis egy A/4-es papírlap méretében határozza meg… Nehezen ellenőrizhető az állati élet kioltásának ügye is. Az elfogadható indokok között szerepel az „állományszabályozás, ami végül is bármire ráhúzható: ez az állat felesleges, tehát ki lehet irtani. Az a terület azonban, amit én jól átlátok, a társállattartás témaköre. Ezen a területen óriási hiányosságokat látok. Ilyen például az állatkereskedelem szabályozásának kérdése. Tarthatatlan állapot, hogy jóhiszemű emberek tudatlanságból kínoznak állatokat, mivel a kereskedelemben még mindig legálisan forgalomba hozhatók olyan ketrecek, kalitkák, akváriumok, amelyeknek formája és mérete nem alkalmas a kulturált állattartásra, s az állatok megvásárlásakor sokszor a legelemibb tájékoztatást sem kapja meg a leendő gazda. A kutyakereskedelem betiltása is gyakran foglalkoztatja az állatvédőket, mivel ennek szerepe akkor is megkérdőjelezhető, ha a szállítás, karanténozás során az állatjóléti előírásokat maradéktalanul betartják. ugyanis míg a tenyésztőtől a vásárlóig jutnak a frissen leválasztott kölykök, pszichésen komoly károsodást szenvedhetnek, mely a későbbi szocializálódási esélyeiket nagymértékben rontja. ugyanakkor én személy szerint másoknál megengedőbb álláspontot képviselek a kutyák kozmetikai műtétjeivel szemben. Ezek távolról sem járnak annyi szenvedéssel, mint a hírük tartja, tapasztalataim szerint a kommunikációban sem gátolják az állatot, és szerepük lehet későbbi sérülések megelőzésében. Nem a harci ebek fülsérüléseire gondolok persze, hiszen furcsa is lenne az illegális kutyaviadalokhoz igazítani a törvényt, de bizonyos fajták egyedei például felnőtt korukra csúnyán össze tudják törni a farkŰkat, ha a heves csóválás közben lépten-nyomon beverik valahová. Egy szó, mint száz: örülnék, ha Magyarországon ma ez volna az állatvédelem legnagyobb problémája…

 

A Mirtse Áronnal folytatott hosszúra nyúló beszélgetés bebizonyította, hogy nehéz napjaink szerteágazó, bonyolult állatvédelmét néhány oldalon jellemezni. Egy biztos: lemaradásunk nyugat-európához képest hetvenöt évvel ezelőtt nem volt olyan jelentős, mint napjainkban, sőt, akkoriban nagymértékben föl tudtunk zárkózni, bizonyos területeken világszínvonalra is jutottunk. Nagyapáinknak vajon miért sikerült megvalósítani elképzeléseiket akkor, amikor sokkal nehezebb gazdasági helyzetben éltek? Talán tőlük is tanulhatnánk…




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)