Tenyésztésről általában
Pireneusi hegyikutyáról, tenyésztésről VIII. rész
A forrás
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Gaál Péter  |  2007. augusztus 15.

A kutyának, attól függetlenül, hogy mi volt az őse, valahogy mindig köze volt az emberhez. Nem áll ezzel egyedül az állatvilágban: ilyen rajta kívül a teve. Tevecsontokat csak emberi vagy ember készítette tárgyi maradványok mellett találtak.


Vadteve nincs, nem is volt emberemlékezet óta, csak elvadult házi teve. A kutya történetében a dingó az egyetlen homályos folt, de az ő emberhez való kezdeti kötődését sem vitatja senki, lásd e sorozat előző részét.

Érdemes mindamellett eljátszani a gondolattal, mi történne, ha egy szép napon a kutya szaporodása fölötti emberi kontroll megszűnne. Mindenekelőtt valószínűleg az, hogy a ma létező kutyafajták tekintélyes hányadától meleg és érzékeny búcsút kellene vennünk. erős a gyanúm, hogy a  kutya, ha fennmaradna egyáltalán - mi nem irtanánk ki -, nagyvonalakban két változatban létezne tovább: egy rövid szőrű, a mai páriakutyákra emlékeztető, és egy rövid vagy félhosszú, de kettős, tömött és vízhatlan szőrű, a mai spiccekre emlékeztető formában. E kettő pedig a szőrzeten kívül sem morfológiailag, sem tulajdonságait tekintve nem különbözne lényegesen egymástól. (A kunkori farok ne zavarjon senkit, az nem biztos, hogy kunkori maradna. Sőt, biztos nem maradna az: a nyugalmi állapotban lelógó, de hátvonal fölé emelhető farok több érzelem kifejezésére képes.) Az ugatás megmaradna a kölyökkori, esetleg a vadászatot jellemző jelzésrepertoárban, egyebekben a kutyanem nagyon térne el a többi vadonélő kutyafélétől. Egy ember nélküli világban hosszú távon valószínűleg kihalna, éspedig jóval előbb, mint rokonai.

Az előbbihez hasonló gondolatokkal több alkalommal nem haszontalan eljátszani. először, amikor kutyafajtát választunk. Másodszor, amikor kölyköt tervezünk (tenyésztünk) vagy választunk. Harmadszor pedig, amikor saját kutyánk viselkedését próbáljuk megérteni, illetve befolyásolni.

Az a kutya, amelyről az előbbiekben beszéltünk, a mai kutyafajtákkal olyan viszonyban áll, mint a fehér fény a szivárvány színeivel. A fehér fény nem a szivárvány színeiből áll, hanem azokra bontható le. Mi most a szivárvány színeit egyesítve jutottunk el a fehér fényhez, vagyis a kutyafajták képzeletbeli egyesítésével egy olyan kutyáig, amilyen az őskutyalehetett, az a forrás, amelyhez mindig vissza kell térnünk, ha életben akarjuk tartani saját választott fajtánkat.

Az egyes kutyafajtáknak ettől az etalontól való bármilyen eltérése egy ember nélküli világban csak hátrányt jelentene a kutyaszámára. Az anatómiai eltérések - a teljesség igénye nélkül: lógó fül, nem korrekt és nem komplett fogazat, kivéve a P1-hiányt, laza, túlcsüngő ajkak, laza szemhéj, rövid orr, túl rövid vagy görbe, szögellés nélküli vagy túlszögellt végtagok, farkaskarmok, ívelt hátvonal, far magasabb mint a mar, szűk vagy széles mellkas, túl nagy vagy túl kis méret, túl nagy tömeg, hosszú szőr, hiányos pigmentáltság, laza bőr, etc. - most is állandó egészségügyi kockázatot jelentenek, ezeket azonban az ember általában kompenzálni tudja.

A viselkedésbeli devianciák egy részét az ember maga hozta létre, más részét felelőtlenségből eltűrte. Amikor egy kutya állja a vadat, de nem hajtja, vagy hajtja, de nem támadja meg, akkor tulajdonképpen azt csinálja, amit egyébként is csinálna, csak a cselekvéssorozat következő fázisai gátlás alá kerültek. Amikor viszont egy harci kutya konfliktushelyzetben nem fogadja el, illetve nem gyakorolja a megadást, már az egész fajt veszélyeztető, súlyos viselkedészavarról tesz tanúságot. A túlzott agresszivitást vagy gyávaságot (nem az óvatosságot, lásd előző cikkeinket), rossz stressztűrő képességet hasonlóképpen kell megítélni.

Az őskutya soha nem lehetett olyan "érdekes", mint mondjuk egy orosz fekete terrier, egy bulldog, egy bobtail vagy egy fila brasileiro. Érdekes az, ami valamiféle extremitást mutat. Ebből a szempontból a pireneusi hegyi kutya sem érdekes. Mivel a nem túl távoli múltban is félig-meddig önellátó volt, falkában élt, nagyjából megőrizte azokat a tulajdonságait, amelyek egy kutyát emberi segítség nélkül is életképessé tesznek, ezekbe azonban semmilyen mértéktelenség nem fér bele. Az ő viselkedését is helyesen kell tudni értelmezni, az ő - és az "őskutya" - fejével gondolkodva.

Ark az én több mint kilenc éves pireneusi kanom. unokaöccse, Borre most töltötte be a négyet. Körülbelül Borre kétéves koráig nagyon jól megvoltak egymással, innentől szét kellett őket választani, mert Ark kötözködni kezdett. Házon kívül sem Ark, sem Borre nem lép fel támadólag idegen kutyával szemben, megvédeni azonban eddig mindig meg tudták magukat. Például az egyik kiránduláson a pórázon levő Borre-t megtámadta egy nagy japán kutya. Ilyenkor a megkötött felet mindig el kell engedni, egyrészt, hogy legyen alkalma védekezni, másrészt, hogy ne érezze magát sarokba szorítva, és legyen alkalma abbahagyni. A csetepaté egyetlen karcolás nélkül véget ért: Borre leszorította a támadót, az megadta magát, és ment mindenki a dolgára.

Két év kölcsönös acsarkodás után Ark valahogy benyomta a kettejüket elválasztó kaput. Az azután következőkről Hóseás próféta egyik lánya jut az eszembe (úgy hívták, hogy Ló Rukhána, "Nincs Irgalom"). Már nyakig véres volt mindkét kutya(leginkább a vesztésre álló Ark sebeitől), amikor a két szukánkkal tett sétából visszatérő Anita nyakon öntötte őket vízzel.

A leltár két kitört fog (Ark: egy szemfog, Borre: egy metszőfog - legközelebb csak állatorvosi igazolással mehet kiállításra, hogy volt neki, pont kiállításon vették észre, ki is hajintották farkincájánál fogva egy "nagyon jó"-val), valamint sebek és lyukak. Ark még emlékeztet kicsit a Terminátorra az azonos című film utolsó epizódjaiból, és a Bourbonokhoz hasonlóan, akik semmit nem tanultak és semmit nem felejtettek, morog, mint a veszedelem, ha a volt ellenfelét meglátja.

A pireneusi hegyi kutya nyájakat őrzött a ragadozóktól. Ezt a feladatát egyedül nem tudta volna ellátni, egyetlen kan és néhány szuka formációban sem, mert a szukák fialás után nem voltak használhatók egy darabig. A kanok a köztük levő rangsort a teljes kifejlődés után egymás között eldöntötték, de a harc már csak az erő- és tapasztalati viszonyok egyenlőtlenségéből származóan sem tartott valamelyik küzdő fél haláláig, általában súlyos sebesülésig sem. A tér, ahol ezek a küzdelmek zajlottak, összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint egy zárt, pár száz négyszögöles terület: volt hová visszavonulni. Mi annak idején pontosan a kritikus fázisban választottuk szét a két kanunkat (kénytelenek voltunk, lásd az előző mondatot), és most, amikor alkalmuk adódott a rangsorvita eldöntésére, az egyik azt gondolta, hogy elég erős a falkavezéri poszt elnyeréséhez, hiszen természetes körülmények között, természetes időben az is lett volna, a másik pedig egész egyszerűen nem volt elég gyenge, hogy ezt elfogadja. A szétválasztásukkal természetesen semmit nem oldottunk meg. Borre valószínűleg győztesnek érzi magát (az is volt), Ark viszont sebei ellenére sem érzi magát legyőzöttnek, hiszen megakadályoztuk őket az egyértelmű döntésben. Ezt hívják civilizációs patthelyzetnek.

Van azért öröm is a kutyás életben: Borre testvérének, Lile-nak hat kan, két szuka kölyke július nyolcadikán, vagyis tegnap töltötte be a hathetes kort. Beszéltünk már mindenféle nagykutyákról, ideje, hogy kölykökről is beszéljünk. Megkísérlem a fogantatástól legalább egy ideig bemutatni őket, alaptémánkat, tehát a kutyák tenyésztés általi deformálását nem szem elől tévesztve, hátha ebből is okul az Olvasó.

Ez már azonban a szeptemberi számban lesz olvasható.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)