Őrző védők, schnauzerek, molosszerek
Landseer, a fehér-fekete
Nem újfundlandi kutya
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Stefan Siman  |  2011. június 28.

Landseer, a fehér-fekete

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer Angliában egy Edwin Landseer (1802-1873) nevű festő, aki nagy előszeretettel festett romantikus hangulatú képeket az angol és skót tájról, melyeket leginkább néhány állat ábrázolásával tett érdekessé.Volt neki egy nagytestű, robosztus, fehér alapszínű, a fején és az oldalán néhány fekete foltot viselő, hosszú szőrű, paraszti udvarból származó kutyája, Lion.


Sir Landseer nagyon kedvelte és tisztelte Liont, ezért több olyan képet is festett, amelyen fehér-fekete színű kutya látható, olyan, mint a saját kutyája volt. A korabeli köznyelv ezért minden kutyát, amelyek hasonlítottak a képein látható kutyákra, Landseer-kutyának nevezett.

Aki látott már egymás mellett fajtatiszta landseert és újfundlandit, annak feltűnhetett a két fajta megtévesztő hasonlósága. Felmerülhet tehát a kérdés: miért nem minden fehér-fekete újfundlandi landseer, és a landseer miért nem azonos a fehér-fekete újfundlandival? Erre kaphat választ az alábbiakban az érdeklődő olvasó.

Kezdetben volt az újfundlandi...

A landseer kutyafajta kialakulásának, történetének megismerése lehetetlen az újfundlandi kutyafajta történetének ismerete nélkül. Azonban ennek a fajtának a története is - hasonlóan sok más kutyafajtáéhoz - eléggé homályos múltba néz vissza. Az első kutyára vonatkozó utalás újfŰndlandi néven G. L. Buffon (1707-1788) francia természetkutató írásaiban fordul elő, 1782 -ben. Egy másik írásos följegyzés szerint 1845-ben Kanadának Újfoundland-Labrador területén (érdekes módon mindkét földrajzi név egy-egy kutyafajtának is a névadója) lévő St. John`s városában 2000 darab közel egyforma kinézetű, fehér-fekete színű, keverék kutyát számoltak össze, amelyeknek közös jellemzőjük volt a kb. 65 cm-es marmagasság.

A XVIII. század végén ezekből a kutyákból a hajósok több példányt is magukkal hoztak Angliába és Franciaországba. Tenyésztésükkel azonban az időben nemigen foglalkoztak az európai emberek. Néhány évtizeddel később, érdekességképpen, tiszta fekete, illetve sötétbarna színű, hasonló formájú kutyákat is áthoztak Újfoundlandról Európába. Mivel ezek kisebb testméretűek voltak, különlegesnek és népszerűnek mutatkoztak, ezért jó üzletnek bizonyult a velük való kereskedelem. Ez viszont azt eredményezte, hogy az ilyen kinézetű kutyák szinte teljesen kipusztultak a kanadai szigetvilágon.

Az újfundlandi fajta első célirányos tenyésztése Franciaországban indult el, a XIX. század elején. A korabeli, kizárólag fekete színű kutyák azonban szinte csak színükben hasonlítottak a mai standardban leírt fajtatiszta újfundlandi kutyákhoz. Hogy milyen más fajták keresztezésével sikerült elérni a jelenlegi formát és karaktert, arról nemigen maradt fenn bizonyítható információ. Az viszont megállapítható, hogy az elsődleges cél az volt, hogy lehetőség szerint minél nagyobb testű, fekete vagy fehér-fekete színű, hosszú szőrű, lelógó fülű kutyajöjjön létre. Feltételezhető tehát, hogy bernáthegyi, pirenenusi pásztorkutya, leonbergi, sőt, talán kuvasz is szerepelt a keresztezésekbe bevont kutyák között.

Két fajta, három szín

Időközben a klasszikus, fekete és fehér-fekete színű kutyák mellett természetesen a barnák (sötét és világos) is elterjedtek a kontinensen. A németországi Kontinentalen Neufundländer-klub tenyészkönyvének egyik 1898. évi bejegyzése szerint az évben 138 fekete, illetve fehér-fekete, és csupán öt barna egyed született. A klub vezetősége és tagjai viszont szerették volna, ha ez a születési arány közel egyenlően oszlik el a fekete, a fehér-fekete és a barna egyedek között. Ezért Angliából 20 kutyát importáltak, amelyek közül 17 barna szuka volt.

Ezzel a törekvéssel szemben a svájci újfundlandi tenyésztők között szinte szégyennek számított, ha barna kölyökkutya volt az alomban, ezért azokat a születést követően azonnal megsemmisítették, és csak a tiszta fekete, valamint a fehér-fekete egyedek vihették tovább a kromoszómáikat, azzal együtt a pigment-adatbankjukat. A korabeli tenyészkönyvekbe a barna kölyköket nem is jegyezték be. Sajnos a kutyák színének öröklésével kapcsolatos korabeli információkat nagyban befolyásolták Emil Burkhardnak (aki egyébként a kor egyik rangos kynológus szakembere volt) ezzel kapcsolatos téves és tudományosan tézisei is.

A Hollandiában időközben lezajlott törekvéseket ennek az ellenkezője jellemezte. Ott a sötétbarna ("havannabarna") újfundlandi kutyák iránt volt óriási fizetőképes kereslet. A hollandiai tenyésztők fölismerései - ellentétben Burkhardéval - teljesen megegyezőek voltak az örökléstan legújabban ismert recesszív törvényszerűségeivel, amely szerint barna párnak nem születnek fekete utódai, és a barna újfundlandi kutyák, amelyeknél az egyik szülő fekete volt, ennek ellenére csak a barna színt örökítik tovább kromoszómáikban.

Az újfundlandi fajtára vonatkozó jelenlegi FCI standard (II. csoport, 2 szekció, Nr. 50), amely 1996. 12. 09-től van érvényben, tradicionálisan három színt határoz meg: fekete (kis méretű fehér folt a mellen, a karmok között és a farok végén elfogadható), fehér-fekete, a fehér alapszínű kutyának a feje mind két oldalán, a fülekkel együtt, összefüggő fekete foltnak, a hát közepén nyeregszerűen elterülő fekete foltnak, és a farok felső felületén fekete foltnak kell lennie (a test többi részén csak minimális, pontszerű fekete foltok elfogadhatóak), és barna, mely a csokoládébarna (havannabarna) színtől a bronzbarna árnyalatig terjedhet (kis méretű fehér folt a mellen, a karmok között és a farok végén elfogadható).

A festő kutyája

A XIX. századi kynológiai kutatások megállapították, hogy az újfundlandi fajtához hasonló, fehér-fekete kutyák már a XVI-XVII. században is éltek az egész brit szigetvilágban, főleg vidéki udvarokban, gazdaságokban és henteseknél - ez utóbbi helyeken a szagra odacsődülő mindenféle állat távoltartása volt a feladatuk. Ezek a kutyák méretükben (75-85 cm marmagasság) jóval fölülmúlták az Újfoundlandról egy évszázaddal később behozott hasonló kutyákat. S mint ahogyan írásosos följegyzés maradt meg az utókornak arról, hogy Újfoundlandról kutyákat hoztak európába, arról is írásos följegyzés tanúskodik, hogy 1620-tól brit hajósok, halászok kutyákat vittek magukkal, nemegyszer egészen Újfoundland-Labrador területéig.

A kanadai szigetvilágot azonban, annak ellenére, hogy ez volt az egyik legrégebbi angol gyarmat, nemcsak brit, hanem portugál, spanyol és baszk hajósok is fölkeresték, és ők is vittek magukkal kutyákat. Ennek megfelelően feltételezhető, hogy a korabeli pirenenusi pásztorkutyák is beleolvadtak a populációba. A korabeli lakosságnak mindenképpen érdeke volt a nagytestű, erős, bátor kutyatartása, amely védelmet adhatott a farkasoktól, medvéktől, és ezzel egyidejűleg jól viszonyult a tengerparti, vagy éppen a hajón, csónakon töltendő élethez.

Később e kutyák leszármazottait visszahozták Angliába, és ezek elterjedtek, illetve beleolvadtak a meglevő populációba. Valószínűleg ebből a vérvonalból származó kutya lett Edwin Landseer festőművésznek a bevezetőben említett, később a fajta névadójává vált kutyája. Valószínűleg jelentős tényező volt az önálló fajtaként való elismertetés folyamatában, hogy Landseer pályafutása során komoly, tekintélyes és befolyásos művésszé vált. 1831-ben a Royal Academy of Art (Királyi Művészeti Akadémia) a tagjai sorába fogadta, és Viktória királynő 1850-ben lovaggá ütötte. Életének utolsó szakaszában szobrok és emlékművek mellékalakjainak tervezésével is foglalkozott. Leglátványosabb munkái közé tartoznak a londoni Trafalgar téren található Nelson-emlékmű lábainál látható oroszlánok.

A Landseer képein megörökített kutyák egyre több szimpatizánsra találtak a szigetországon kívül is, és egyre gyarapodott azoknak a kynológiai szakembereknek a száma, akik meggyőződéssel vallották, hogy ez esetben egy másik kutyafajtáról van szó, nem a fehér-fekete újfundlandiról. Ezt igyekeztek a tenyészvonalak továbbvitele során a kutyák kinézetében is kifejezésre juttatni. Az 1920-as évekre elérték, hogy a landseer kutyák átlagosan 2-10 centiméterrel magasabbak voltak az újfundlandiaknál, lábuk pedig valamivel hosszabb, ami azt eredményezte, hogy oldalnézeti testformájuk négyzet alakú, ellentétben az újfundlandi fekvő téglalapba illő formájával.

A fentieknek köszönhetően sikerült elérni, hogy ezeket a kutyákat önálló fajtaként ismerje el az FCI.

Egy kutya két kontinensről

A landseer kutyákról 1870-től vezetnek tenyészkönyvet, és a korabeli angol tenyésztőklub ettől az időponttól kezdve szigorúan ügyelt rá, hogy a további egyedeket ne pároztassák Újfoundlandról származó kutyákkal, mert álláspontjuk szerint azok a kutyák újfundlandiak, a felügyeletük alatt tenyésztettt kutyák pedig landseerek. Ezt a szokást később a többi tenyészklub is többé-kevésbé átvette, de utólagos ellenőrzésre lehetőség és a törzskönyvek erre vonatkozó hitelességére biztosíték (ismerve a korrupciót nem mindig nélkülöző kutyatenyésztést!) természetesen ma már egyáltalán nincs.

Az FCI jelenlegi standardja 1960. 08. 24-én lépett érvénybe. Mivel a fajta nemzetközi elismertetésében a német és svájci tenyésztőknek vitathatatlan érdemeik voltak, sikerült elérniük, hogy Kanada/Újfoundland és Anglia/Skócia fajtatörténeti szerepe és jelentősége ellenére a landseer a 226-os sorszámmal, a II. fajtacsoport (pinscherek és scnauzerek, masztiffok, svájci pásztorkutyák) 2. szekciója (masztiffok és hegyi kutyák) alatt, szerepel, származási helyként Németország/Svájc föltüntetésével. Az FCI problémamegoldó-készségére jellemzően a fajta neve mellett zárójelben szerepel az "európai-kontinenális típus" megjelölés. Ez természetesen nem változtat azon, hogy nemzetközi szinten a landseer-tenyésztők és a fajta szerelmesei tudják: a kutya származástörténete két kontinens több országához is kapcsolódik, amelyek között azonban Németország és Svájc alig játszhatott valamilyen szerepet. Ha a világszerte létező landseer-klubok és tenyészszervezetek prospektusait vagy honlapjait olvasgatja az ember, azokon szinte kivétel nélkül Kanada/Európa vagy Kanada/Anglia szerepel származási helyként.

Ringatózó izomtömeg

A landseer megjelenése impozáns és elegáns. Nagyon nagy, erőteljes, de arányaiban mégis harmonikus felépítésű kutya. A háta egyenes, vízszintes, széles és erős. Bordái jól íveltek. Könyöke szorosan a testéhez simul. Az arcorri rész kicsivel rövidebb az agykoponyánál. Közepes nagyságú fülei háromszög alakúak. A fején a bőr sima, ráncok nélküli, ezért nemes vonásai kerülnek előtérbe. A koponyája erős és széles. Az ajka nem nyáladzó, fekete színű. Fogazata ollószerűen záródik. Orrtükre minden esetben tiszta, foltmentes, fekete pigmentációjú. Szeme közepes méretű, mélyen ülő, a barnától a sötétbarnáig terjedő színű, barátságos pillantású. A szemek esetleges kénsárga vagy szürkéssárga elszíneződése korábbi beltenyészetre engedhet következtetni. A lábak egyenesek, erősek és jól szögeltek. A mellső és hátsó lábak egyaránt a válltól lefelé is izmosak, kifejezetten vastag csontozatúak. A hátsó lábak a bokáig erős és dús szőrzettel rendelkeznek.

A landseer járását, mozgását a test és lábak tömeges izomcsoportjai harmonikussá, enyhén rugózóvá teszik. A kutya összképi megjelenését jelentősen meghatározza a mérete, amely kanok esetében 72-80 cm, a szukák esetében 67-72 cm marmagasságot jelenthet. szőre puha tapintású, egyenes és hosszú, erős aljszőrzettel. Alapszíne fehér, melyet igen kontúros fekete foltok tarkítanak. A fejnek minden esetben fekete színűnek kell lennie, fehér, szimmetrikus orrcsíkkal. Minden esetben tiszta fehérek a lábak, a mellkas, a has, valamint a dús szőrzetű farok, mely nyugalmi helyzetben a csánkig érhet. Vastag bundája miatt a landseer jól tűri a hideget és a vizet egyaránt. szőrzete rendszeres ápolásra szorul, ami azonban nem túlságosan megterhelő vagy időigényes. Kutyakozmetikust nem igényel.

Nem bírja a láncot

A landseer barátságos, kiegyensúlyozott természetű kutya. Valamivel aktívabb és temperamentumosabb, mint újfŰndlandi rokonai. Természetes őrző- és védőösztönének középpontjában teljesen mértékben emberi társai állnak. Ha szükségét érzi, hatékonyan tudja őrizni az ember/kutyaközös falka tagjait, vagy azok udvarát, házát. Erre tanítani, nevelni vagy "csibészelős" kiképzésen részt vennie nem kell. Valószínűleg a spanyol és portugál őseitől örökölt, valamint az Újfoundlandon kialakult viselkedésformák alapján ösztönösen tudja, hogy mi jelenti a veszélyt, és arra mikor és hogyan kell reagálnia.

Megfelelő nevelés mellett a landseer kifejezetten családi kutya, amely szinte elvárja a szeretetteljes, de következetes kommunikációt falkavezérétől és család többi kétlábú tagjától. Számtalan nagyra becsülhető tulajdonsága akkor mutatkozik meg igazán, ha érzi, hogy teljesértékű tagja a családnak, ha mindenhová magukkal viszik, ha minden közös tevékenységbe bevonják. Mozgásigénye átlagos, de szeret a gazdival nagyokat sétálni, játszani, labdázni. Ritkán és keveset ugat, de ekkor a hangja mély, öblös és igencsak tekintélyt parancsoló. A kutyaugatáshoz nem szokott embereket a landseer hangja általában 1-2 lépés hátrálásra készteti.

A landseer egyáltalán nem alkalmas kenneles vagy kikötött tartásra, mert akkor nem érzi, nem tudja, hogy kit vagy mit kell őriznie és védenie. Ilyen esetekben egyszerűen nem csinál semmit, csak vegetál. Az örökösen elnyomott életet nyújtó "rabszolgatartásra" hasonlóan reagál. Ez is az egyik oka, hogy Kelet-Európában nem terjedt el. Az európai landseertulajdonosok között 2006-ban végzett közvélemény-kutatás szerint 83%-nak az volt a véleménye, hogy ezt a kutyafajtát csak kerttel rendelkező házban lehet megfelelően tartani.

A landseer nevelése nem nehéz feladat: értelmes, intelligens, nyugodt, jól tanuló fajta. A tradicionális vízimentő-kutya alkalmazás mellett az utóbbi években a fajta több példányát is sikeresen alkalmaztak a különféle állatokkal támogatott interakciók (Animal Assisted Activity, Animal Assisted Education, Animal Assisted Therapy) során.

A landseer és a víz

A legendák szerint az újfundlandi fő éltetőközege a víz, és ezek a legendák nem hagyták kihatás nélkül a landseert sem. Az újfundlandival való, több mint ezer évvel korábbra visszanyúló rokonságon túl ehhez több dolog is hozzájárult.

A fajta névadója, a festőművész E. Landseer több képén is vízparton ábrázolja a kutyát. Az egyik legközismertebb képen ráadásul egy vízből kimentett kislányt őrző pózban látható, amely kétségtelenül "hősies" karaktert, a "mentőkutya" iránti tiszteletet kiváltó érzelmi töltést ad a festmenyen ábrázolt állatnak, függetlenül attól, hogy a kép inspirációjának volt, vagy nem volt valóságalapja.

A fajta őseit jelentő kutyák nem kis része halászok, hajósok tulajdonában volt, és maga a kutyák szállítása akár kereskedelmi céllal történt, akár nem, a landseerek őseinek az élete mindenképpen vízközelben, vízen élő emberekkel, a tengerrel összefüggésben lévő foglalkozásokkal kötődött össze, több mint egy évezreden keresztül. Korabeli följegyzések egyöntetűen bizonyitják, hogy a Kanada keleti és Európa nyugati partjain élő halászok több-kevesebb ideig használtak erős, úszni kiválóan tudó, a hideg és sós vízzel szemben ellenálló kutyákat a munkájuk megkönnyítése érdekében. A kutyák feladata - hasonlóan a szárazföldön apportírozó kutyák munkájához - abból állt, hogy szájukkal megfogva a partra, vagy a hajóhoz ússzanak a hálók fölső szélét vagy végét jelző fa- vagy parafa-bójákkal. Ügyesebb halászok megtanították kutyáikat, hogy a hálóból kiszedjék a beleakadt halat, vagy a véletlenül vízbe ejtett szerszámaikat búvárkodó mozdulattal fölemeljék és visszahozzák. Ha egyáltalán abban az időben szelektálásról lehet beszélni, akkor elképzelhető, hogy ezek az emberek azokat a kutyákat tartották meg, részesítették előnyben, pároztaták össze hasonlóan kedvező tulajdonságú egyeddel, amelyek ezeket a feladatokat egyre jobb teljesítménnyel oldották meg. Ezt ma szakszerű és következetes tenyésztésnek mondanánk.

Akár az újfundlandi, akár a landseer fajtát figyeljük meg, egyformán kitűnik, hogy ezek a kutyák átlagon felül jól és kitartóan úsznak, tovább tudnak a víz alatt maradni, jobban mozognak és tájékozódnak a víz felszínén és a víz alatt, mint más fajtájú társaik. Nem ritkaság, hogy egy-egy jól képzett kutya 3-5 méter mélyre, precízen függőleges irányt tartva képes leúszni, onnan több kg súlyú tárgyat fölemelni és a vízfelszínre hozni. Némelyik egyednek az úszási stílusa, eltérően más kutyafajtáktól kétféle is lehet: az egyik, amikor a fejük folyamatosan a víz felszín fölött van, a másik pedig a vidráéhoz hasonlítható, amikor bizonyos távolságon keresztül a fejét, légzőnyílásait a víz alatt tartja a hatékonyabb haladás és energiafelhasználás érdekében, és időnként fölemeli, majd néhány ki- és belégzést követően ismét a víz alá helyezi. A gazdák egyéni megfigyelései szerint a kölyökkutyák vízhez való viszonya már néhány hetes kortól igen jó, az egészen pici kutyák már bátran belemennek a vízbe, és általában első próbálkozástól kezdve azonnal jól úsznak.

Nem lett divatkutya

Az elmúlt évszázad beszámolói alapján az is kitűnik, hogy a vízpart mentén játszó gyerekekre ezek a kutyák valóságos úszómesterként felügyelnek, attól függetlenül, hogy erre tanítanák vagy utasítanák a kutyákat. A vízből kutyák által kimentett emberekről szóló mendemondák mellett tényként fogadható el az 1919-ben hajótörést szenvedett, Ethie nevű gőzhajó hajónaplója, amelyik 92 utasnak - fehér-fekete színű hatalmas kutyák - általi megmentéséről számol be. Hasonló, későbbi beszámolókról az angol és a francia tengerészeti múzeumok levéltáraiban rengeteg írásos emlék hozzáférhető.

Az már Darwin írásaiban is olvasható, hogy az általa megvizsgált újfundlandi kutyák tappancsán a lábujjak közötti bőr előbbre ér, mint más kutyáknak. csupán az nem derül ki Darwin leírásából, hogy hány újfundlandit, hány másik kutyával hasonlított össze. A jelenkori vizsgálatok adatai alapján tény, hogy több olyan kutyafajta is él, amelynek legalább akkora ún. úszóhártyája van, mint egy újfundlandinak vagy landseernek. Érdekes módon ezek között nem egy teljesen szárazföldi életvitelű kutya is megtalálható. Ugyancsak közismert, hogy számtalan kutyafajta között egyaránt megtalálhatók kimondottan vízrajongó és a víztől félő egyedek is. Akár az újfundlandi, akár a landseer vízhez való viszonya, annak genetikailag örökölhető magyarázata mind a mai napig inkább régi időkből fönnmaradt följegyzésekre hagyatkozik, mint jelenkori tudományos vizsgálatok, tapasztalatok adataira.

A landseer eddig nem vált divatossá, annak ellenére sem, hogy Diane Keaton rendező Delia Ephron szórakoztató regényének megfilmesítésekor ("női vonalak" eredeti cím: "Hanging Up" - USA, 1999) néhány csinos hollywodi sztárszínésznő mellett egy landseer kutyának adta a főszerepet. Aki a fajta tenyésztésével akar foglalkozni, vagy egy landseerkölyköt magához vesz, annak nem árt tudni ennek a kutyafajtának a táplálásával kapcsolatban néhány fontos dolgot. A kölyökkutyák egyéves korukig elérik a születési súlyuknak a 70-80-szorosát. Ez csak akkor lehetséges, ha az első 6 hónapban naponta 200 grammal növekszik a testsúlyuk. Ezt a növekedést egészségkárosodás nélkül csak jól megtervezett és kivitelezett táplálással, minőségi táplálékkal, megfelelö zsír- és szénhidrátmennyiség mellett lehet elérni. Gyakori hiba, hogy fiatal kutyákat a közelgő kiállítási időpont miatt túletetnek, hogy megfeleljenek a bírók esztétikai elvárásainak. Ezeknél a kutyáknál a későbbi csípődiszplázia és OCD (Osteochondrosis dissecans, a vállízületben kialakuló, sántasággal járó csontelhalás) kialakulásának esélye radikálisan megemelkedik. A jelenlegi, egészséges landseer kutyák átlagosan 10-12 évig élnek.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 

Magyar vizsla kölykök eladók 20.000 Ft/db áron. 3 szuka, 2 kan. Augusztus végi elvihetőséggel. Oltási könyv 1 oltással. Érdeklődni telefonon: +36-70/705-6243

tovább a hirdetésre »

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)