Magyar fajták
Dédapáink komondora
Fajtatörténet
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2011. június 26.

Dédapáink komondora

Az 1930-as években már kikristályosodott az a nézet, hogy a komondor minden bizonnyal legősibb pásztorkutyafajtánk, azt azonban, hogy honfoglaló őseinkkel jött-e be ez a fajta, bizony hitelt érdemlően sem akkor, sem azóta nem tudjuk bizonyítani. Az viszont biztos, hogy nevét írásban az 1544-ben kiadott Astiágis király históriája című műben találjuk meg először.


Magát a komondor szót egyesek francia eredetűnek vélték, s a commondeur-ból származtatták, mely parancsnokot jelent. Mások az olasz cane commodore-ból eredeztették, ez esetben jelentése "lassú, nyugodt kutya" volna. Ismét mások a görög hegyi pásztorkutyától származtatták, s véleményük szerint a fajta innen kapta a nevét is, mivel a Kommondouros családnév abban az időben is gyakori volt a hellének földjén. Voltak olyanok, akik magyar eredetűnek vélték a szót, mivel néhány évszázaddal korábban a mogorva, haragos, komor embert komondorkedvűnek is nevezték. Ez utóbbi feltételezés a fajta magatartására is utalt.

Kese orrú komondorok

A komondor sosem volt olyan elterjedt fajta, mint a kuvasz vagy a kistestű pásztorkutyák. Ez nehéz szaporíthatóságával, rossz termékenyülésével is magyarázható. Sajnos a komondortenyésztés, illetve a magyar pásztorkutyák exportja igen lassan fejlődött, s mivel egyes lelkiismeretlen kutyakufárok fajtatiszta kutyaként különféle keverékeket sóztak a külföldiekre, ezért csak a 30-as évek közepére jutott el komondorállományunk olyan szintre, hogy maradéktalanul kielégítsék a külföldi vásárlók igényeit. Ez a Kuvaszhoz képest két évtizedes lemaradást jelentett.

Ekkoriban a kiváló minőségű kutyák koponyája a fülek között már alig volt szélesebb, mint a szemek vonalában, de sikerült az állomány nagy részét mentesíteni a széles, rövid fejtől, ugyanis ez az 1910-es, 20-as években "bespriccelt" bernáthegyi-vérre vallott, melynek célja a testnagyság növelése volt. A kiváló minőségű állatok orrtükre fekete vagy palaszürke volt. Ez is nagy eredményt jelentett, hiszen az I. világháború idején még úgy vélekedtek, hogy ennél a fajtánál a tarka, azaz a kese orr kívánatos. Viszont a 30-as években már azonnal kizárták azt, aki ilyen rossz pigmentációjú állattal lépett a bírói ringbe. Voltak olyan kölykök, melyek teljes egészében halványlila orrtükörrel születtek, ami néhány napon belül megfeketedett - ezekkel szemben semmi kifogásuk nem lehetett a vásárlóknak. Szép számmal akadtak olyan egyedek is, melyeknek orrtükrén egy vagy több fekete pont, foltocska volt. Ezek szép lassan nagyobbodtak, végül összeolvadtak. Ez viszont csak a vásárlást követően, hónapokkal később derült ki, s ha mégis tarka maradt az orr, igencsak pórul járt az újdonsült kutyatulajdonos. A fajtánál a szájszél fekete vagy acélkékes. Soha nem lóg le, hozzásimul a fogazathoz.

Nem a ruha teszi...

Dédapáink komondorának mellkasa mély volt ugyan, de nem volt sem lapos, sem dongás, hanem a bordaívek mérsékelten domborodó mellkast adtak. A vállöv erős, terjedelmes volt. A hosszú, egyenes hát meglehetősen izmos, míg a has felhúzódott, de közel sem agárszerűen. A végtagok egyenesek, oszlopszerűek voltak. A farkasköröm megléte nem jelentett hibát. A farkat illetően a hagyomány vidékenként eltérő volt: hazánk egyes tájain ugyanis kurtították a kutya farkát. Ezt aztán hivatalosan nemcsak esztétikai okokból tiltották be, hanem azért is, mert az akkori szakértők szerint a gyors futás közben lényeges feladat hárul a farokra is, amellyel a kutya jól tudja kormányozni testét. A dúsan, lomposan szőrözött farok nyugalmi állapotban a csánkig ér, de mivel hosszú szőr fedi, a farok végén lévő hosszú szőrtincsek gyakran a földet söprik. Az akkori kor követelménye szerint ennek a kutyának a farokhegye kissé lefelé hajlott, de felfelé sosem ívelhetett.

A komondor szőre és annak ápolása komoly kérdés volt, hiszen a régi, hagyományos tartásmód mellett ezek az ebek nyilvánvalóan teljesen más szőrköntöst viseltek, mint a kiállításokra felkészített, rendszeresen fésült állatok, melyeknek puha, gyapjas, selyemfényű bundája volt. Voltak, akik azt szerették volna elérni, hogy a kiállításokon külön bírálják a hobbi- és a munkakutyákat. Ez utóbbiak voltak a pusztán élő őrzőkutyák, melyeknél megengedhető lett volna a koloncos szőrzet is. Végül is a 30-as évek közepére már egyértelműen győzedelmeskedett az a nézet, hogy piszkos, kócos kutyát még akkor sem illik a bíró elé vezetni, ha az eredeti juhászkutya. Egyébként a szőrzetet a juhász, kanász, gulyás a régmúltban is ápolta, aminek bizonyítéka, hogy koloncos szőrű komondort a XIX. századból, illetve az azt megelőző korokból származó képeken nem látunk. A dús, tömött szőrzet a régi időkben is a fajta egyik legnagyobb értéke volt, mivel védte a testet a farkasharapástól, éppen úgy, mint amikor veszett eb támadta meg. A 30-as évek közepén a komondorok bírálatánál mégsem az ápoltságot, hanem az összbenyomást pontozták, mivel igazságtalannak tartották, hogy egy-egy városi kutyaelőnyhöz juthat egy pusztán élő, nem olyan gondosan ápolt szőrzetű társával szemben.

Oroszlánt is dajkáltak

A komondor színe még ebben az időben sem volt egyértelmű a széles tömegek előtt. Erre jó példa, hogy egy 1927-es kutyás könyvben még azt írják, hogy a komondor színe "fehér és sárgásba hajló: szennyesfehér, és előfordul a deres is". 1934-ben már oly nagyságú volt a törzskönyvezett komondorállomány, hogy kinyilváníthatták: a komondor szőre fehér, és minden más szín elfogadhatatlan, "a sárga, de különösen a sárga foltos, vagy éppen sárgatarka a tenyésztésből kizárandó". Ez alól kivételt csak a négy-öt éven felüli komondorok képeztek, melyek sok esetben télre megsárgultak, de a tavaszi vedléskor újra fehér köntöst öltöttek.

A komondor minél nagyobb volt, annál jobban megfelelt céljának. Ezért a korabeli fajtaleírás csak a legkisebb méretét adta meg, így a kanok minimális marmagassága 65, míg a szukáké 55 centiméter volt. Nagynak a legalább 70 centiméteres kant, illetve a 63 centiméteres szukát nevezték. Az egy-egy alomból származó, különböző ivarú kifejlett egyedek marmagassága között nem volt ritka a tíz centiméternél is nagyobb különbség.

Ez a hatalmas állat elsősorban mint a pusztaságok nyájőrző kutyája szolgált hosszú évszázadokon keresztül. Tehát amíg a Kuvasz elsősorban a házat, tanyát őrizte, a pumi és a puli az állatokat terelte, addig a komondor a jószágok megvesztegethetetlen őre volt. Ennek a fajtának megjelenése egyfajta biztonságérzetet adott gazdájának, s a rossz szándékú idegent már ugatás nélkül is elriasztotta. Mivel az 1930-as években a külterjes állattenyésztés egyre kisebb területekre zsugorodott, így már ebben az időben is keresték a komondor más téren való hasznosításának lehetőségét. Hadi- és rendőrkutya-szolgálatra is próbálták idomítani, de önfejű természete miatt a próbálkozások hosszú távon gyenge eredménnyel zárultak. Voltak olyan vadászok, akik a kopók munkáját végeztették el velük, így például hideg nyúlnyomon kerestek, vagy a meglapult foglyot zavarták föl. A legnagyobb elismerést viszont a Budapesti Állatkertben vívták ki a komondorok, amikor is dajkakutyaként elárvult állatkerti ragadozók mesterséges felnevelésénél tettek kiváló szolgálatot. A nagyközönség elismerését azok a komondorszukák nyerték el leginkább, melyek csodával határos türelemmel gondozták az anyjuk által eltaszított oroszláncsöppségeket.

Nem adják könnyen

Az 1930-as években még mindig lényegesen kevesebb komondor élt hazánkban, mint az I. világháborút megelőző években. Trianon előtt még Erdélyben is jelentős volt az állományuk, de itt a nehéz életkörülmények miatt számuk néhány évtized alatt minimálisra zsugorodott. A pusztai parasztság körében egy-egy jó komondorkölyöknek komoly ára volt, azaz két mázsa kukoricát vagy egy fias birkát, illetve egy süldő disznót adtak érte. A viszonylag alacsony állományszám, különösen a városi tenyészetekben, hamarosan beltenyésztéssel is párosult, így egyre rosszabb lett a szukák termékenyülési aránya. Annak ellenére, hogy ezek a kutyák normális esetben nyolc-tízhónapos korukban ivarérettek, már abban az időben sem volt ritka, hogy ez kettő, három, sőt elvétve csak négyéves korban következett be. De még mindig előfordultak olyan vérvonalak, ahol a nagy alomszám volt a jellemző. Nem voltak ritkák még az akár tizenhárom kölykös almok sem. A kanok között viszont már ebben az időben is szép számmal akadtak olyanok, amelyek csekély érdeklődést mutattak a szukák iránt - egyesek kifejezetten válogatósak voltak, négy-ötéves korukban pedig már el is vesztették termékenyítő-képességüket.

Hogy évszázadokon keresztül ez a fajta nem romlott így le, annak az volt a magyarázata, hogy az egyszerű pásztorok, akik nemigen hagyták el a saját környéküket, ha egy-egy jó tenyészkan hírét hallották, nem restellték a többnapos vándorlást sem, így biztosítva volt a rendszeres, kívánatos vérfrissítés. őket a használhatósági szempontok vezérelték, nem úgy, mint az 1920-as, 30-as évek városi tenyésztőit, akik gyakran előtérbe helyezték a küllemet, s a vérfrissítést elhanyagolták. Komolyabb törzstenyészet a Budapesti Állatkertben alakult ki, s hazánkon kívül Németországban az 1920-as évektől működő komondorklub olyan kimagasló eredményeket ért el, hogy több ígéretes kölyökkutyát vásároltak tőlük ekkoriban a magyar tenyésztők.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)